1969. július 20-án sikeresen landolt az Apollo-11 űrhajó és legénysége a Hold Nyugalom Tengere nevű lávasíkságán, az emberiség pedig azóta is megszállott űrlázban ég. Az előző évtizedekben Európa csendes háttérszereplőként támogatta az űrszektort, miközben kisebb projektekre koncentrált, azonban az űrverseny újraéledésével nagyobb sebességre kapcsolt az Európai Űrügynökség is.
Neil Armstrong történelmi jelentőségű lépései óta várjuk azt a teljesítményt, ami még a holdra szállást is felülírja. Ez a várakozás azonban egy kicsit hosszabbra sikerült, mint azt akkor a kor embere gondolta: az utolsó holdmisszió, azaz 1972. december 12-e óta nemhogy új égitestre, de még a Holdra sem tette ember a lábát. A privát szektor egyre nagyobb sikerei és Kína színrelépése után a NASA ismét begyújtotta a rakétákat. Az utóbbi években a két ország szinte egymást licitálja túl a hangzatos célokkal, hiszen míg Kína 2028-ra állandó, önműködő holdbázist építene, Amerika 2025-re célozta meg a holdra szállást, valamikor 2030 és 2040 közt pedig a Marsra küldene embert. Persze Elon Muskot sem hagyhatjuk ki a nagyratörő űrjátékosok közül, hiszen a SpaceX idén márciusban tervezi fellőni a világ eddigi legnagyobb rakétáját, a Starshipet.
De hol volt mindeközben Európa?
A negyvenes években egy sor kiváló tudós hagyta el Európát, hogy vagy a Szovjetunió, vagy az Egyesült Államok színeiben folytassa kutatásait. Emellett arra is rájöttek az országok, hogy a kis nemzetek űrprojektjei képtelenek felvenni a versenyt a szuperhatalmakkal. A Szputnyik sokk után, amikor 1958-ban a Szovjetunió mindenki meglepetésére felbocsájtotta a világ első működő műholdját, elindultak az első tárgyalások. Végül a nyugat-európai országok megalapították a mai Európai Űrügynökség (ESA) elődjét 1962-ben, az ESRO-t (European Space Research Organisation). Az ESA-t jelenlegi formájában 1975-ben hozta létre tíz ország. Ferencz Orsolya magyar űrpolitikáért felelős miniszteri biztos azt is kiemeli, hogy Európának nagy hátrányt kellett ledolgoznia:
„Az Európai Unió országai az emberiség innovációs központjai voltak az elmúlt évszázadban, azonban azt látjuk, hogy mostanra az európai közösség versenyhátrányba került az űrszektorban. Hogy egy szignifikáns példát mondjak, ahhoz, hogy egy embert Föld körüli pályára vagy az űrállomásra tudjunk juttatni, most vagy az Egyesült Államokhoz, vagy Oroszországhoz vagy pedig Kínához kell fordulnunk, hiszen ennek a három országnak van jelenleg űrhajója.”
Régiónkból Ausztria csatlakozott először az ESA-hoz 1986-ban, Csehország 2008-ban, Románia 2011-ben, Lengyelország 2012-ben, Észtország és Magyarország pedig 2015-ben követte őket teljes értékű tagként. Országonként is nagy eltérés van még a közép-kelet-európai régión belül is, hogy melyik ország mennyit költ az űrpolitikájára, illetve milyen korán kapcsolódott be a közös európai munkába. „Miközben mi kevésbé szenteltünk figyelmet az űrszektornak, addig Lengyelország vagy Csehország óriási összeget fordított az elmúlt évtizedben erre a területre” – fejtette ki a magyar űrpolitikáért felelős miniszteri biztos.
A végtelenbe és tovább
Az ESA színeiben elsőként a német Ulf Merbold asztronauta hagyta el a Földet 1983-ban. Jelenleg hét aktív asztronautája van az ügynökségnek. Hozzájuk további tizenhét új embert választottak ki nemrégiben, akiket a kölni European Astronaut Centre-ben képeznek ki. Emellett az egyes országok a saját űrprogramjukon belül is szelektálnak és oktatnak leendő asztronautákat, például Magyarország mintegy százmillió dollárt költ arra, hogy a HUNOR (Hungarian Orbit) projekt részeként valamikor 2024-25 fordulóján Farkas Bertalan 1980-as űrrepülése után ismét magyart küldhessen a világűrbe.
„247 érvényes jelentkezést fogadott el a szakemberekből álló zsűri, köztük a jogásztól a régészig, az orvostól a pilótáig mindenféle szakmájú ember volt. Egyformán fontos a fizikai állóképesség, a pszichés, mentális stabilitás és terhelhetőség, valamint a szakmai felkészültség. Rendkívül összetett és nehéz a kiképzés. Ugyan magát az űrhajót nem ők fogják vezetni, hiszen nem professzionális asztronautákról, hanem projektasztronautákról van szó, azonban az űrállomás működésének részleteivel tisztában kell lennünk” – magyarázta Ferencz Orsolya miniszteri biztos.
A szervezetnek hat nagyobb központja van, amelyek közül egy a kontinensen kívül, Francia Guyanában található, innen lövik fel a hordozórakétákat. A kilövőállomást azért építették ide, mert Guyana közel van az Egyenlítőhöz, így a Föld forgása következtében az Egyenlítőn a legnagyobb a kerületi sebesség, tehát ha megfelelő irányba indítják a rakétát, akkor kevesebb üzemanyag szükséges a felbocsátáshoz. Ugyan az egyértelmű, hogy az Európai Űrügynökség nem tudja felvenni a harcot sem Amerikával, sem Kínával a látványos projektek terén, azonban ha nem is küldenek embert a Marsra, azért bőven van mire büszkének lenni...
Illusztráció: László Bárdos
Fotók: ©ESA/NASA – T. PESQUET, ©NASA, ESA, CSA, AND STSCI, ©ESA/NASA
Folytasd az olvasást a H&H 7. számában!
RENDELD MEG ITT
A magyar animáció pantheonja | TOP 5
Az eper ihlette Oana Stănescu magával ragadó installációját
