Barkaszban zenét hallgatni, bekukkantani a vasfüggöny mögé, majd meginni egy Bambit a pultnál – a Magyar Zene Háza első időszaki kiállítása zenetörténeti kuriózumokkal robbantja be a retró életérzést Budapesten.
Január 22-én nyílt meg a Magyar Zene Háza első időszaki kiállítása Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig címmel. Ötéves kutató- és gyűjtőmunka előzte meg, és nemcsak a kiállított rengeteg, zenetörténeti és szentimentális értékkel bíró tárgy miatt van nagy jelentősége, hanem mert eddig soha nem készült ilyen nagyságú és mélységű tárlat a korszak popzenéjéről. A Nekünk írták a dalt! nemcsak a politikával átitatott korszak kiemelkedő előadóira, zenekaraira, emblematikus slágereire és legfontosabb poptörténeti eseményeire fókuszál, hanem bemutatja a korszakhoz kötődő rajongói szubkultúrákat, a populáris zene elterjedésében nélkülözhetetlen médiumokat. Megismerhetjük a zenészek mozgásterét alapjaiban behatároló, erős politikai cenzúrával felügyelt intézményrendszert, a klubok, turnék és hangszerek világát, valamint a populáris zenekultúra és a társművészetek koronként változó viszonyát. A kiállításról Horn Mártonnal, a Magyar Zene Háza intézményigazgatójával és egyben a kiállítás egyik kurátorával beszélgettünk.
Honnan jött a kiállítás ötlete? Mennyi ideig tartott előkészíteni, és beszerezni ezt a rengeteg tárgyi emléket?
Amikor elkezdtük az állandó kiállítást készíteni, párhuzamosan már gondolkodtunk azon, hogy mi legyen az első időszaki. Előbbi egy átfogó, az európai zenetörténetre épülő kiállítás magyar zenei fókusszal, de miután már így is hatalmas időszakot ölel át, nem tudunk kisebb részleteket kibontani. Innen jött az ötlet, hogy egy-egy témát később részletesen is feldolgozzunk. Kézenfekvő volt, hogy az első téma könnyűzenei legyen, mert ezzel eddig sokkal kevesebbet foglalkoztak itthon. A rendszerváltás előtti popzenéről még nem készült átfogó kiállítás, és a tudásanyag, információ sem volt kellően összefogva. Pedig rettentő fontos időszakról beszélünk, amelynek a populáris zenére a mai napig komoly hatása van. Maradandó alkotások születtek egy olyan korban, amikor igen nehéz volt érvényesülni. Ráadásul az utóbbi pár évben több legendás zenészt is elvesztettünk, ezért is volt olyan fontos, hogy lejegyezzük a történeteket, és ápoljuk ezt az „oral history-t”. A kiállításnak fontos támasztéka volt a Magyar Zene Háza könnyűzenei könyvtára is, hiszen sok-sok anyag (közel 16 ezer dal, sokszáz könyv, lemez és filmek) itt is fellelhető, kutatható. Nagyjából öt éve kezdtük el gyűjteni az anyagokat, illetve nulladik lépésként harminc szakértőt leültettünk egy asztal köré, akik közösen meghatározták a legfontosabb témaköröket, amellyel érdemes foglalkozni egy ilyen kiállítás esetén. Ez egy kultúrtörténeti kiállítás, tehát bemutatjuk azt a közeget, amelyben létrejöhettek ezek a zenék, megmutatjuk, hogy miként alakították a hétköznapok, de még inkább a politikai színtér ennek az időszaknak a zenei világát. Nem lehet leválasztani a zenét a közegéről, így a korszak momentumai és hangulata köti össze a zene bemutatását.
Mennyiben érvényes a kiállítás üzenete a többi, kommunista múlttal rendelkező közép-kelet-európai országra? Ha a konkrét slágereket nem is ismeri mondjuk egy lengyel látogató, de a hangulat, korszellem azért ismerős lesz neki is?
Igen, a mai fiataloknak is érdekes retró hangulat áthatja az egész kiállítást. Ezek az enteriőrök az egész keleti blokkban jellemzőek voltak, sőt sokunk szüleinél, nagyszüleinél máig megvan ennek a kornak egy-egy lenyomata. Így ez nem csak egy magyar dolog, mert a KGST-országokban nagyon hasonló termékeket lehetett kapni, sőt nálunk még a piacot is lengyel-piacnak hívták, nyilván ez sem véletlen, szóval így nekik is meglesznek ezek a kapcsolódási pontok. De persze mondhatnám példaként a pálmafás posztert a kiállításon: ahhoz nagyon kiváltságosnak kellett lenni, hogy valaki egy igazi pálmafás strandra menjen nyaralni, a többség nem láthatott ilyet élőben, úgyhogy a rendszer megteremtette ennek az elég szürreális, keserédes világát, és behozta a panellakásokba ezt az elvágyódós hangulatot a fotótapétákkal. Emellett persze a zenékben is megvoltak a határokon átívelő kapcsolatok.
A kiállításon említett zenekarok közül lett valaki sztár vagy legalábbis híresebb a környező országokban, vagy a nyelvi akadály miatt erre nem volt lehetőség?
Jópáran turnéztak külföldön, persze erősen kontrolláltan. Volt is ebből politikai feszültség, hogy aki tehette, inkább nyugatra próbált menni fellépni, miközben a rendszer értelemszerűen a keleti blokkot favorizálta. Inkább olyan előadók voltak, akik nemzetközi sztárok lehettek volna, ha megkapják azt a lehetőséget, ami tőlünk nyugatabbra megadatott egy-egy fellépőnek. Talán az Omega volt hozzá a legközelebb, hogy igazán világsztár lehessen, a Gyöngyhajú lány már sokak által fel is dolgozott slágerré vált, de őket is, mint sokakat, erősen kontrolláltak. Persze említhetném az LGT amerikai turnéját is, vagy az Illés angliai turnéját is, azonban ezek tényleg csak az üdvözítő kivételek.
A vizsgált 1957-89-ig terjedő időszak társadalmáról, kultúrájáról tűpontos látleletet ad a popzenéje. Vajon a rendszerváltástól eltelt időszakról és a jelenükről is elmondható majd ez mondjuk húsz év múlva, ha visszatekintünk? Vagy esetleg a globalizáció miatt ez jobban széttördelődött?
Nagyon nehéz a jövőről bármit előre megtippelni, azzal meg nem mondok újat, hogy a technológia fejlődése a zenében is sok mindent megváltoztat. A kiállításban is kitérünk rá, mennyit jelentett, hogy a lemezek, magnószalagok megjelenésével tudták tárolni a zenéket, és így azt otthon is lejátszani, amit egy évtizeddel korábban még csak maximum élőben hallhattak. Jött a rádió, a tévé is, ezek bevitték a dalokat a háztartásokba. Korábban nem volt ekkora kínálat, és műfajilag is egyértelműbb határok voltak. Ma már felhőalapú szinte minden, azonnal és elképesztő mennyiségben el tudunk érni minden múltbéli felvételt és kortárs zenét is, ez még nehezebbé teszi megjósolni azt, hogy a mai előadók közül ki az a néhány, akire évtizedek múlva is ultimate sztárként tekintünk majd. Ráadásul akkor még az AI-ról nem is beszéltünk, amely a zenét is megváltoztathatja.
Az új, korszerű épület számos technikai újdonság beépítését tette lehetővé – milyen új megoldásokkal segítik az élményközpontúságot?
Óriási segítség volt, hogy az egész házat már a legelső pillanattól úgy tervezték, hogy három részből épüljön fel: lett egy múzeumi-kiállítási szint, egy előadóművészeti szint és egy zenepedagógiai szint, és mindez egybekapcsolható egy közös vezérfonallal, az ismeretterjesztéssel. Még külföldön sem nagyon látunk olyan zenével foglalkozó intézményt, ahol egyben meglennének ezek az eszközök, lehetőségek. Technikai szempontból a hangdómunk igazi újdonság, amiben összekötjük a zenét és a vizualitást, és 360 fokban tudunk hangokat lejátszani. Hasonló az ún. Kreatív Hangterünk, ahol a zenélés, hangképzés kipróbálása volt a cél. A kiállításokon is rendkívül sok innovációt használunk, hogy megalkossuk a tárlatok dramaturgiáját, hogy kicsit olyan hangulatú legyen, mintha egy filmbe, színházi előadásba cseppentünk volna.
Milyen további kiállításokat terveznek a jövőben a Magyar Zene Házába?
Ezek még egyeztetés alatt állnak, de például a Rolling Stones nagyszabású utazókiállítását nagyon szeretnénk elhozni, illetve egy képzőművészet és a zene kapcsolatára koncentráló tárlat is szerepel a terveink között. Persze ezeket majd jövőre tervezzük, most elég izgalom, hogy megnyithattuk a poptörténeti kiállítást, és ezzel a teljes ház összes tere megtelt élettel.
Magyar Zene Háza | Web | Instagram | Facebook
Fotók: Mohai Balázs
A régió legnagyobb filmstúdiója épül Fóton
Az AI megoldhatja az emberiség egyik legnagyobb rejtélyét?
