fbpx
Nyomj Entert

Városi kitörlések – Gondolatok a Budapesti Építészeti Filmfesztivál kapcsán

A KÉK égisze alatt 14. alkalommal megrendezett Budapesti Építészeti Filmfesztivál (BAFF) messze nem csupán az építész szakmának szól. Házban laksz? Szereted a filmeket? Lépj át a határokon, nézz körül a világban, inspirálódj és cselekedj!” – fogalmazták meg a szervezők. A filmek többsége ugyanis olyan épületekről, terekről és városi helyekről gondolkodik, melyek a világ különböző tájain határozzák meg a hétköznapi emberek mindennapjait. A film mint médium pedig éppen azt segíti elő, hogy a nagyközönség befogadható formátumban ismerhesse meg ezeket a kérdésköröket. 

Az idei gazdag kínálatból (16 filmet vetítettek összesen) mi a modern építészeti örökséget körüljáró, három rövidfilmet tartalmazó blokkot és egy Marseille-i tér megvédéséről szóló dokumentumfilmet veszünk górcső alá: olyan filmeket, amik a városi kitörlések problémakörét járják körül. Mi maradjon meg, és milyen helyeket áldozzunk fel az innováció oltárán? Ki határozza meg, hogy mi értékes egy városnak és a lakóinak? Mit őrizzünk meg a jövő generációjának?


Nathan Eddy, Berlinben élő szabadúszó filmrendező és újságíró legelső és legfrissebb dokumentumfilmje is bekerült a modern építészeti örökséggel foglalkozó blokkba. A 2012-es Eltűntnek nyilvánítva a chicagói Prentice Tower lebontása előtt készült, amikor még volt remény arra, hogy megmenthetik. Bertrand Goldberg 1975-ben átadott ikonikus brutalista kórháza, a lóhere alakzatú szerkezeti bravúron kívül megreformálta azt, ahogyan a nők életet adnak a gyermeküknek: először gondoltak az apákra is a szülésélmény részeként, és ennek fényében alakították a szülőszobákat. A filmben megszólaló szakértők és érintettek véleménye között elhangzik egy húsbavágó vélemény, miszerint elég Goldberg “legjobb” épületét, a Marina Cityt megtartani, mert a városoknak nem feladata az, hogy régi épületeik múzeumává váljanak. Végül ez a sarkos álláspont nyert: a hatvanas-hetvenes évek épületeit sújtó, világméretű bontási hullám végül a Prentice Tower-t sem kímélte, a film elkészülte után nem sokkal ledózerolták. A film így a lebontás megakadályozása helyett egy dokumentáció a Prentice-ről és az épületet övező ellentétes véleményekről.

Nathan másik filmjének, A berlini csatahajó főszereplőjének, a szintén brutalista Mäusebunkernek a sorsa még nem dőlt el. A Gerd és Magdalena Hänska által tervezett, 1981-es épület jelenleg üresen áll, és lebontás fenyegeti. Az egykor állatkísérletekre használt betonmonstrum ellen szól az ablaktalan, nehezen szellőztethető, specifikus funkciókra tervezett szerkezete, emellett vészjósló külleme is. A berliniek mégsem akarnak ilyen könnyen lemondani róla, jelenleg is kampányok futnak a megmentéséért, szakértőket és egyetemi hallgatókat is bevonva gondolkodnak arról, hogyan lehetne adaptívan újrahasznosítani és becsatornázni a városszövetbe. Ezeket az ötleteket (óriási mászópark, kulturális központ, szórakozóhely stb.) gyűjti össze többek között az interjúk során Nathan. Ennél a történetnél már erősen közrejátszik a fenntarthatóságra és környezettudatosságra törekvő korszellem is, ami a 2010-es évek Chicagójában még korántsem volt ilyen hangsúlyos.

Kerekasztal-beszélgetés a modern blokk után. Balról jobbra: Kovács Dániel moderátor, Nathan Eddy (Az Eltűntnek nyilvánítva és A berlini csatahajó rendezője), Dano Dekan (IKONOK rendezője), Adam Gajdos (IKONOK sorozat koncepció kidolgozója, ezen belül is az Iľja Skoček-ről szóló film rendezője)

Dano Dekan és Adam Gajdos, a modern blokk harmadik, befejező filmjének az alkotói személyesebb stílusban, az építészeket bevonva hívják fel a modern építészeti örökségünkre a figyelmet. Az Ikonok című dokumentumfilm-sorozatban olyan alkotókat szólaltatnak meg, akik a 20. század második felének szocialista korszakában Szlovákiát a világ építészeti térképére helyezték. A BAFF-on bemutatott, Iľja Skoček-ről szóló filmben, többek között az Istropolis, a pozsonyi modernizmus egyik legfontosabb példája kerül fókuszba. Az egykori kommunista párt kongresszusának befogadására készült épület lerombolását elítélő petíciót közel 11 000 ember írta alá, de mégsem tudták megmenteni. Idén februárban, az épület lebontása után nem sokkal meghalt a tervezője is. A film tágabb kontextusban mutatja meg az építészt mint embert. Megszólalnak például a gyerekei is, többek között arról mesélnek, hogy milyen volt az apjuk által tervezett családi házban felnőni, ahol nem voltak ajtók. 

Dano Dekan és Adam Gajdos a film alkotói

A Marseille csatája című dokumentumfilm egy 2016-tól 2019 végéig tartó időszakot ölel fel, egy zajos városi csatáról, ami tétje a „la Plaine” (a „síkság”) volt. A  Marseille központjában található kultikus tér egy piacnak és megannyi közösségi interakciónak volt korábban a gócpontja. Az önkormányzat várostervezői azonban a tér korszerűsítését és turista kompatibilissá tételét tűzték ki, a városlakók bevonása nélkül. Nem vették figyelembe a tér eszmei és kollektív értékét, és azzal sem kalkuláltak, hogy Marseille népe foggal körömmel fog harcolni a territóriumáért. A három éves, sokszor agresszióba torkolló küzdelem végül egy 2,5 m magas betonfal felhúzásával végződött a tér körül. Vesztett a hétköznapi ember. 

A négy filmben bemutatott négy helyből, kettőt lebontottak, egyet átépítenek, egyedül a berlini csatahajó bírja még a sarat. Ki tudja meddig! Ezek a filmek azonban, ha nem is tudják aktuálisan segíteni az épületek sorsát, hosszú távon fontos eszközei lehetnek egy gondolkodásmódbeli váltásnak, ahol a modern épületek is a város megőrzendő értékeivé válnak, és ahol minden esetben az adaptív újrahasznosítás a cél, a környezetkárosító, közösségromboló és múltat eltörlő bontással szemben.

BAFF | Web | Facebook

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük