2022. december 14-én adták át az idei Szaharov-díjat, amelyet Ukrajna népének ítélt az Európai Parlament – az orosz invázió februári kezdete óta az ukrán erők fáradhatatlanul ellenállnak az őket, és a Nyugatot érő támadásnak. Míg az ukránok a harcmezőn a hazájukkal együtt a demokratikus értékeket is védik, addig a világban egy másik pusztító erő térnyerésé is egyre fenyegetőbb – ez pedig a dezinformáció.
A Szaharov-díjjal 1988 óta jutalmaz meg személyeket és csoportokat az Európai Parlament, a kitüntetés pedig a gondolatszabadságért jár – olyan személyek és csoportok kaphatják, akik a demokrácia értékeit, a szabadságjogokat védelmezik az elnyomással szemben, akár igazán komoly áldozatokon keresztül. A díjat Andrej Szaharovról, szovjet fizikusról, Nobel-békedíjas politikai menekültről nevezték el. Az első díjat Nelson Mandelának ítélték, 2021-ben pedig Alekszej Navalnij, jelenleg is bebörtönzött orosz ellenzéki politikus kapta.
Az információs társadalomban a félretájékoztatás, a tények torz és hiányos bemutatása ugyancsak harcászati eszköz, amellyel az emberek gondolkodásmódját támadják – anélkül, hogy ők ezt észrevennék. Ez hatványozottan igaz egy háborús helyzetben, ahol a résztvevő felek saját tetteiket próbálják legitimálni a világ maradék része felé, hiszen korántsem mindegy, hogy a Föld egyéb országaiban, na meg különösen a saját hátországukban milyen megítélése van a konfliktusnak. Ez a szerepkör kétségtelenül a média mindenhova elérő kezeiben összpontosul, amelyet méltán lehet egyfajta negyedik hatalmi ágként emlegetni, hiszen tulajdonképpen meghatározza, hogy inváziónak, vagy különleges katonai hadműveletnek látja-e a társadalom az oroszok ukrajnai jelenlétét, ami korántsem elhanyagolható. Azt, hogy egy társadalom mennyire kap széleskörű és (amennyire ez lehetséges) objektív tájékoztatást a szomszédjában zajló háborúról, masszívan meghatározzák azok az újságírók, akik elutaznak ezekre a területekre, és tapasztalásaikkal, kép- és videóanyagaikkal lehetővé teszik, hogy ne csak hangzatos politikai szlogenek, hanem tényeken alapuló riportok is formálják a közvéleményt.
Az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete december 9-én kerekasztal-beszélgetést szervezett, az esemény a Szaharov-díj: riporterek az ukrán népért, riporterek határok nélkül nevet kapta. A beszélgetésen az orosz-ukrán háború, az ukrajnai tájékozódás és a sajtó szerepe, valamint az ukrán viszonyok álltak a középpontban, erről pedig két olyan magyar újságíró beszélt részletesen, akik február óta már több alkalommal megjárták Ukrajnát, hogy anyagaikkal tájékoztassák a magyar társadalmat arról, hogy mi zajlik tulajdonképpen a közvetlen szomszédságban. Ezekről a sokszor veszélyes, embert próbáló, de feltétlenül hiánypótló ukrajnai utakról Földes András és Vörös Szabolcs, a HVG és a Válasz Online újságírói beszéltek – velük Antoine Bernard, az RSF (Reporters sans frontières – Riporterek Határok Nélkül) érdekérvényesítési ügyekért felelős igazgatója beszélgetett.
Az esemény Antoine Bernard beszédével indult – a jogász többek között az emberi jogok, és a nemzetközi jogrendszer szakértője, emellett pedig az RSF nemzetközi nonprofit szervezet munkatársa, amelynek célja az információszabadsághoz való jog védelme. A nyitóbeszédben elmondta, hogy ugyan a háború 2014-ben indult, 2022. február 24-én mondhatni globálissá vált, és kiemelte a Szaharov-díjat megnyerő ukrán nép mellett azokat a bátor újságírókat is, akik nélkül az információt és a tényeket alighanem teljes homály fedné a nyilvánosság előtt. A Kreml elsődleges eszközei a katonai fegyverek, de ugyancsak fegyverként használja fel az élelmiszert, az energiát és nem utolsó sorban az információt is. Az agresszió elleni védekezés a sajtószabadságért szóló harc is egyben. Bernard egy rövid, de annál jelentőségteljesebb videó megtekintésére invitálta a jelenlevőket, amely (számos egyéb érzés és gondolat mellett) kolosszális disszonanciát mutat az orosz elnök, Vlagyimir Putyin szavai, valamint Ukrajna, és a világ jelenlegi állása között.
Bernard kiemelte az ukrán, és az Ukrajnáról az országban tudósító, de egyébként más nemzetiségű újságírók számos nehézségét is, ám egy ritkábban emlegetett csoportra is felhívta a figyelmet, mégpedig a független (legalábbis a függetlenség felé vágyakozó) orosz újságírók közösségére. Oroszország roppant korlátozott, cenzúrával felszerelt és propagandával túlfűtött rendszerében az elhallgattatás egészen új magasságokba nyújtózkodik – gondoljunk csak a „háború” szó tilalmára, ami helyett az oroszok kétkedő gondolatait a „különleges katonai hadművelet” kifejezés használatának elterjesztésével próbálta csillapítani a vezetés. Az invázió kezdete óta orosz újságírók sokasága hagyta el a hazáját, akiknek az RSF (egyéb alapítványokkal karöltve) létrehozta a JX Fund-ot, amely segíti a menekülésre kényszerült orosz újságírókat többek között abban, hogy folytatni tudják a munkájukat.
A magyar újságírók közül Földes András, a HVG munkatársa nyitotta a sort, aki már több háborús övezetben (például Afganisztánban és Irakban) is járt, hogy testközelből adjon tájékoztatást a konfliktushelyzetekről. Az ukrajnai helyzetről elmondta, hogy a környezet II. világháborús viszonyokra hajaz: a frontvonalak könnyen felismerhetőek, és bár ezek ismeretében kiküszöbölhető a nagyobb veszély, az orosz drónok és rakéták nyilvánvalóan veszélyt jelenthetnek az újságírókra is.
Vörös Szabolcs, a Válasz Online újságírója a munkája során Bucsában is járt, és írt az ott szerzett tapasztalatairól. A település tragikus események okán vált ismertté: itt találták meg többszáz civil holttestét, akik (bár ők ezt tagadták) feltehetően az orosz erőknek estek áldozatául. Az objektivitásra reflektálva Vörös elmondta, hogy véleménye szerint nem lehet maradéktalanul objektív az újságíró, alapos viszont annál inkább – ez az a tulajdonság, amelyre valójában érdemes hangsúlyt fektetni, nem az érzelmek teljeskörű kizárására. Vörös Szabolcs elmondta, hogy háromszor volt Ukrajnában a háború kitörése óta, és tapasztalatai szerint az ukrán népesség nyitott a beszélgetésre, és megértették, hogy a minél többet osztanak meg, annál több emberhez eljut a saját igazságuk, és minél több helyi elmondásai egyeznek, annál inkább kezelhető az objektív igazságként.
Földes a pusztítást háborús filmhez hasonlította: a városok, az infrastruktúra és a civilek egyaránt óriási veszteségeket szenvednek. A lakosság hozzáállását illetően az újságíró kiemelte az ország keleti- és középső részének különbözőségeit: tapasztalatai szerint Kijev környékén a düh motiváló erőként is visszaköszönt az embereken, és szándékuk, hogy elűzzék az őket támadókat, míg keletebbre ez a motiváció már inkább lemondóan és közönyösen mutatkozott meg. Innét eddigre már sokan elvándoroltak, így ezt a területet idősebb és szegényebb közösség lakja, és jelen van az oroszokkal szimpatizáló kisebbség is. Földes olyan helyivel is találkozott, aki saját biztonságának védelmében nem mert beszélni vele – attól tartott, hogy a visszatérő oroszok ezt valahogy fel tudnák használni ellene.
A felkészülést illetően Vörös Szabolcs a fixer, vagyis az újságírót segítő ember jelenlétét hangsúlyozta, aki nagyobb ismerettel bír a helyi viszonyokat és a nyelvet illetően, és könnyebben a helyiek bizalmába tud férkőzni. Elmondta, hogy a PRESS felirat viselése kötelező, és az engedélynyújtást alapos háttérellenőrzés is megelőzi – ez a kiadástól kezdődően hat hónapig érvényes. Ez a háttérellenőrzés egy biztosíték az ukrán állam számára afelől, hogy a beutazó újságíró nem az ellenség embere.
A kérdésre, hogy lehetséges-e kommunikációba lépni az Ukrajnában jelenlevő orosz csapatokkal, Földes és Vörös egyöntetűen inkább a nemleges válasz felé hajlott: ha valaki az ellenséggel beszél, úgy nagy valószínűséggel elveszti az ukránok bizalmát, ezzel pedig az előjogot is, hogy további információkkal lássák el. Az oroszok által megszállt területekre nem ajánlatos belépni, hiába lenne az kívánatos újságírói szempontból. Földes azt is kiemelte, hogy a társadalomban kifejezetten magas a feszültség, így megtörtént például, hogy az ukrán hatóságok véletlenszerűen bevitték az rendőrségre kihallgatni, hogy meggyőződjenek róla, hogy nem orosz kém.
A beszélgetést követően felmerült a mindenkit foglalkoztató, de mégsem egészen egyértelműen megválaszolható kérdés a háború kitörésének valódi okát illetően. Erre Vörös Szabolcs szerint valószínűleg az oroszok sem tudnának választ adni – a harc két olyan szomszédos nép között zajlik, akiket ezernyi szál kötött össze, amelyeket mostanra valószínűleg visszafordíthatatlanul elszakított a háború pusztítása.
Három kiállítás Bécsben, amit még idén érdemes megnézni
Kívül-belül food design #3 – gasztroajándékok
