Textiltervezőkről már sokszor hallottunk, de olyanról, aki textiltermesztéssel (!) foglalkozik, már kevésbé. Papp Anett – sok társához hasonlóan – a hagyományos képzésből indult, ám doktori kutatásának fókuszába egy olyan projektet állított, amelyben a természet rendhagyó és látványos formában lép a textil helyébe. Bemutatjuk a NATURING projektet.
Manapság számtalan olyan kezdeményezéssel találkozhatunk a design területén, ahol banánlevélből, kókuszrostból, gombából vagy épp narancshéjból terveznek különféle használati tárgyakat a világ designerei – az anyagkísérleteknek se szeri, se száma (hála Istennek), a klímaszorongás korában ez már-már szinte törvényszerű. A legtöbb ilyen projekt a fenntarthatóság jegyében keresi-kutatja az alternatív megoldásokat, hogy aztán a felhasználó egy biológiailag lebomló lámpabúrának (például Zala Zsófi Harm less márkanév alatt futó tárgyai), vagy egy kényelmes kültéri bútorcsaládnak (mint amilyen a nemrégiben bemutatott CoTangens bútorcsalád Kele Sára tervezésében) örülhessen. Az efféle anyagkísérletek során a matéria valamiféle feldolgozáson megy át: a folyamat végén egy innovatív nyersanyag kerül a tervező kezébe, aki a kívánalmaknak megfelelően alakítja majd azt a kigondolt tárgy funkciójának megfelelően.
De nem csak ebben a formában köszönhet vissza a természet a designban. Bizonyíték erre Papp Anett textiltervező NATURING névre keresztelt doktori kutatása, ahol a búzafűé a főszerep.
Mit látunk? Itt van előttünk egy átlagosnak tűnő búzafű szőnyeg – hátoldala azonban a megszokotthoz képest nem egybefüggő, homogén felület, hanem egy gofrira emlékeztető makulátlan struktúra, amit különféle geometrikus mintázatok díszítenek (gyökeret így ebben a formában valószínűleg aligha láttunk). A gyepszőnyegeknél megszokott táptalaj itt teljes mértékben hiányzik (vagy mégsem?), a mintákat a sűrű gyökérzet rajzolja ki. Hogyan lehetséges ez?
Papp Anettet mindig is érdekelték a különféle szövött struktúrák – már MOME-s mesterdiplomájához is élő növényt használt: gyepszőnyeg csíkokból szőtte le egy hatalmasra nagyított struktúra egyes elemeit. „Nagyon izgatott a szakma, egész pontosan a kapcsolódási pontok – ez a nagyon izgalmas a szövésben, s tulajdonképpen ez az, ami determinálja a gondolkodásmódomat mind a mai napig. Egy egymásra merőleges fonalrendszer csak akkor épül szövetté, hogyha valamilyen kereszteződési pontok mentén fonalsúrlódás jön létre. Ezek a kapcsolódási pontok viszont meghatározó jelentőségűek, és ettől születik meg maga a motívum, a különböző minőségű struktúrák, és attól változik az anyagminőség is” – meséli Anett.
Textiltervezőként régóta foglalkoztatja a gondolat, hogy hogyan lehet létrehozni textilszerűen felépülő szerkezeteket anélkül, hogy ahhoz hagyományos textilipari alapanyagokat, fonalakat használnánk. Maga a doktori munka egy artistic research, melynek végeredménye lett ez a rendhagyó kollekció, amelyre Anett elsősorban autonóm munkaként tekint:
„Maga az a folyamat, ahogyan a növénnyel együttműködve dolgozom, ahol is a növény maga hozza létre az alapanyagot, az tekinthető a munka végeredményének. Maga a munka, ami elkészül, egy föld fölötti egységből áll, ami a búza zöld szára, illetve a föld alatti egységekből, ami pedig a növény gyökérrendszere. Mondhatom azt, hogy a növényem tulajdonképpen társalkotó szintre emelkedett az idők során” – mondja.
Anett elmondása szerint a doktori hozadékának nem csak az elkészült tárgyegyüttes tekinthető, sokkal inkább annak a folyamatnak a megalkotása, ahol a növény mint médium és társalkotó, a tervező pedig mint gazdálkodó jelenik meg.
Nekem is nehéz volt nevén neveznem ezt az objektet (Projekt? Tárgy? Képzőművészeti alkotás? Tértextil?), Anett maga pedig leginkább növényi textilként aposztrofálja munkáját, a folyamatot magát pedig textiltermesztésnek nevezi. „A biológiai alapanyagokkal már sokan foglalkoznak, de növényekkel azért jellemzően nem, vagy nem túl sokan, legalábbis abban az értelemben nem, amikor egy fázisban jön létre a növény növekedésével maga a textil is. Ez a textiltermesztés” – fejti ki a tervező.
Anett nagyon sok növénnyel kísérletezett, míg végül a házi körülmények között is remekül alkalmazható búzafűre esett a választása. Konzultált ugyan kertészekkel és kertészmérnökökkel, de ő maga sosem akart kertésszé válni, maradt textiltervező. Amatőr kertészként könnyebb volt egy olyan növénnyel dolgoznia, amelynek nagy az ültetési sűrűségében rejlő szabadságfok, egyúttal pedig ellenálló is. „Úgy döntöttem, nem viszem laborkörülmények közé a munkát, hanem abszolút a saját megélésem mentén szerettem volna vele kapcsolatba kerülni. Elkülönítettem az otthonomban egy nagyon világos szobát, ahol tulajdonképpen egy üvegházat hoztam létre, amit sterilizálni tudtunk. Vásároltam egy ültetőasztalt, ez lett az én szövőszékem” – avat be bennünket a műhelytitkokba. De miből és hogyan jön létre egy ilyen különleges „mintás”, (a szó szoros értelmében) organikus szőnyeg?
Anett először megtervezi a motívumot. A mintakészlet egy felnagyított kötésrajz, ami a szövés rendszerét kottázza (ez a bináris rendszer a szövetben elhelyezkedő szálak pozícióját jelöli). A kész mintát 3D nyomtatóval nyomtatja ki, ebből a negatív formából aztán egy pozitív gipszlenyomat készül. A gipsz, ahogy a tervező mondja, azért alkalmas, mert jól sokszorosítható – Anett ezeket a 20×20 centiméter nagyságú gipszcsempéket rendezi egymás mellé és teríti be velük a (nagyjából két méterszer másfél méter nagyságú) ültetőasztalt. Ez annak az általa konstruált, kreált ültetőközegnek az alapja, egy így létrejött szabályos struktúra, melybe a búzafű magok bekerülnek.
A gipszforma járataiba azonban a magok nem akármilyen talajba, hanem egy rendhagyó ültetőközegbe, agar agarba kerülnek. Anett azt mondja, ez a nedves gél nagyon praktikus: általában csíráztatásra használják, teljesen beépül a növénybe, a növény dönt arról, hogy mennyi nedvességet használ föl az agaragarból, ráadásul a gélállagnak köszönhetően ez egy áttetsző közeg, így a gyökerek alakulását, összekapcsolódását könnyebb is megfigyelni. Az agaragarból legvégül – általában két hét elteltével – egy finom filmréteg marad, s így könnyen kifordítható lesz a formából.
Ebben a szituációban Anett mindennap figyelheti a búzafű növekedését, illetve az elmódosulást, szabályozhatja, hogy kevesebb vagy több nedvességet, fényt, tápanyagot kapjon a növény. A téri szerkezet, a mintázat kreálója tehát a tervező maga, aki ezek után hátralép egyet és hagyja, hogy a természet végezze a dolgát. „A gyökérrendszer egyébként nem csinál semmi mást, mint amit amúgy is szokott. Úgy kell ezt elképzelni, mintha vaksötétben tapogatóznánk egy számunkra teljesen ismeretlen terepen, és megpróbálnánk felmérni a téri szituációkat. A növény körülbelül ugyanezt csinálja: tápanyagért kutatva nyúlik afelé, ahol szabad teret talál. Hogyha akadályba ütközik, stratégiát vált, és módosítja az irányát. Ezt a momentumot kihasználva, tulajdonképpen a földben lévő rögöket, kavicsokat lecserélve, én tudok téri szituációkat kialakítani, amelyben a növény gyökérrendszere felméri a terepet, egy háromdimenziós térszerkezetet hozva létre. Abban a két hétben, amikor az ültetés megtörtént, és várom, hogy növekedjen a búzafű, akkor nem tudok beavatkozni már a folyamatba” – meséli.
De nemcsak a gyökérrel, hanem a növény zöld szárával is izgalmas dolgok történnek: ez a felület, ahogy Anett mondja, egy tervező kezében, tulajdonképpen festővászon, hiszen hogyha eltakarom a napfényt, akkor sárga szárnytagok születnek, ha meg megkapja a megfelelő fényt, akkor zöldek, ráadásul a fény iránya sem másodlagos, ezzel is operálhat a tervező, hogy befolyásolja a növekedési irányt.
A doktori kutatás a végéhez érkezett, de a munka itt még korántsem ért véget: ez a növényi textil, ami létrejött, rengeteg lehetséges úton indulhat el attól függően, hogy képzőművészeti alkotásként vagy designprojektként tekintünk rá (én egyszerre vizionáltam egy új minőségű, artisztikus zöldfalat és jutottak eszembe a hetvenes-nyolcvanas években működő Velemi Textilművészeti Alkotóműhely alkotóinak tértextiljei). Anett azt mondja, egyelőre nem szeretne dönteni arról, milyen irányt vesz a projekt. „Ez tényleg egy teljesen új anyag, nagyon új minőség. Nem tudjuk pontosan az egyéb paramétereit, csak empirikus úton tudok én is válaszokat adni. Ugyanakkor addig nem érdemes bevizsgálni ezeket az értékeket, amíg nem tudjuk, hogy mire szeretnénk használni” – fejti ki.
Mindenesetre a fentebbi tulajdonságok alapján kérdés, hogy vajon hol találja meg a helyét ez a növényi textil? Egy múzeumban? Ha ott, akkor máris a muzeológusok rémálma, a konzerválás nehézsége vetődik fel (egyébként épp a Műcsarnokban rendezett „Közös tér | II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalon” kiállításon is találkozhatunk Anett három, különféle stációkat bemutató objektjével – itt leginkább a tárgy efemer jellege érvényesül, s a növényi életciklus időbelisége is a megváltozott tervezői attitűd részévé válik. Egy öltözék részeként, egy közösségi iroda vagy váróterem elemeként, amely aztán könnyedén komposztálható? Ezek mind-mind rengeteg kérdést vetnek fel a használhatóság, élettartam, és sok egyéb más szempontjából. Mindenesetre bármilyen irányba is induljon tovább a NATURING projekt, egész biztosan hallani fogunk még felőle.
Fotó: Ludmann Dániel
Papp Anett | Instagram
Holisztikus wellnesstér új megközelítésben
Fotográfiák a Rorschach-teszt tükrében
