Lehet egy szobor társunk a magányban? Az IKEA tervezője, Akanksha Deo szerint akár igen. Az Indiában született, ma Svédországban élő designer két, gyakran egymás ellentéteként emlegetett designkultúra között mozog, és közben a tervezés néhány jól ismert közhelyét is megkérdőjelezi.
Az új KONSTRUNDA kollekcióhoz az IKEA hét, különböző területről érkező alkotót kért fel, és valami meglepően ritka dolgot adott nekik: teljes művészi szabadságot. Köztük volt Akanksha Deo is, aki egy újabb funkcionális tárgy helyett különös, játékos szoborfigurákból álló családot alkotott. A kollekció stockholmi bemutatóján találkoztunk vele, hogy a magányról, a kézművességről, a skandináv fényről és arról beszélgessünk, miért sokkal nehezebb egyszerűnek lenni, mint amilyennek látszik.
Az IKEA-t gyakran a skandináv visszafogottsággal azonosítják, míg az indiai vizuális kultúrát sokan rétegzettnek, kifejezőnek és gazdagon díszítettnek látják. Érezted valaha úgy, hogy két különböző designnyelv között kell közvetítened, amikor IKEA-projekteken dolgozol?
A kontraszt valóban létezik. Én mégsem mondanám, hogy két különböző designnyelvről van szó. India valóban rétegzett, és bizonyos területein hihetetlenül kifejező. Nyugatra általában ez a kép jut el róla. Ha azonban közelebbről megnézzük az indiai designtörténetet, az építészetet vagy akár a divatot, sokkal árnyaltabb képet kapunk. Hagyományosan sok mindent éppen a korlátok és a szűkös lehetőségek miatt terveztek úgy, ahogy. A közösségek megtanulták, hogyan bánjanak takarékosan az erőforrásaikkal, és ez a szemlélet mélyen beépült a kultúrába.
Éppen ezért látok sok hasonlóságot a skandináv designnal. A skandináv designt gyakran a visszafogottsággal társítják, pedig az indiai hagyományok között is rengeteg figyelemreméltóan letisztult megoldás van – csak másképpen visszafogottak.
Számomra egyébként nem az jelentette a nagyobb kihívást, hogy két esztétika között közvetítsek, hanem hogy megtaláljam a helyemet két kultúra között. Amikor öt évvel ezelőtt ideköltöztem, folyamatosan azt kérdeztem magamtól: ki vagyok én ebben az új közegben? Mennyit hozzak magammal a gyökereimből? Mennyire engedjem, hogy ez a hely formáljon? Sok mindenről szeretek elgondolkodni, és ez a folyamat a designnal kapcsolatos utamnak is részévé vált. Őszintén szólva még mindig keresem a választ.
Indiában nőttél fel. A skandináv design mely aspektusai tűntek a legidegenebbnek számodra, amikor először találkoztál velük?
A fény. Delhiben nőttem fel, ahol a nap egyszerűen… ott van. Egész évben. Az ember szinte észre sem veszi. Aztán megérkeztem Skandináviába, és rájöttem, mennyire másképp gondolkodnak itt a fényről. Mivel olyan kevés a természetes fény, szinte költőien bánnak vele. Minden fényforrásnak megvan a maga szerepe. Meleg, lágy, gyakran közvetett. Néha a padlóról érkezik, máskor egy falról verődik vissza. Nem egyszerűen megvilágítja a teret, hanem hangulatot teremt.
Én neoncsövek között nőttem fel. A házunk minden helyiségében volt egy – a hálószobában, a konyhában, a nappaliban. És általában egy gyík is volt valahol a közelben… (nevet) Számomra egyszerűen ilyen volt az otthon. Amikor ideköltöztem, teljesen megváltozott az, ahogyan a fényre gondolok. Rájöttem, hogy nem pusztán funkcionális dolog, hanem szinte önálló anyag. Ironikus módon a világítás lett az a terület, amellyel az elmúlt négy évben a legtöbbet foglalkoztam. Imádok világítást tervezni, mert ez az egyik legszebb dolog, amit megfigyelni és megérteni lehet – ugyanakkor az egyik legnehezebb is. Néha azért kell a fény, hogy tanulni tudjunk. Máskor hangulatot teremt. Van, hogy egy partihoz adja meg a hátteret, vagy egyszerűen csak finoman változtatja meg a tér atmoszféráját, ahogy a nap folyamán változik, amit csinálunk. A világítás sokkal több egy izzónál és egy lámpaernyőnél.
Úgy érzed, hogy kívülállóként hozol egy másfajta perspektívát az IKEA-ba, vagy szerinted a vállalat tudatosan keresi azokat a hangokat, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos esztétikai kereteit?
Egyértelműen úgy gondolom, hogy az IKEA nagyon nyitott és kíváncsi vállalat. Maga a KONSTRUNDA is jó példa erre. Teljesen különböző háttérrel rendelkező alkotókat hoz össze – művészeket, tervezőket, a divat vagy az asztalosmesterség területén dolgozókat –, és arra kéri őket, hogy a saját nézőpontjukkal járuljanak hozzá a kollekcióhoz.
Én is mindig igyekszem belevinni a saját tapasztalataimat a munkámba: a megélt élményeimet, a kultúrámat, mindazt, amiben felnőttem. Ez néha nehezebb, mert nem minden projekt ad ugyanannyi szabadságot. A KONSTRUNDA esetében viszont valóban lehetőségem volt kísérletezni, anyagokat kombinálni és felépíteni a saját történetemet. Kevesebb korlát volt, mint általában, ezért nagyon természetesnek éreztem ezt a folyamatot.
Az ilyen projekteken kívül is rendkívül sokféle a munkám az IKEA-nál. A textíliáktól és étkészletektől kezdve a világításon és dekorációs tárgyakon át a kisebb bútorokig mindennel foglalkozom. Nemrég egy olyan kollekción is dolgoztam, amelyet gyerekeknek, ugyanakkor a szüleiknek is terveztünk. Ez az egyik nagyszerű dolog az IKEA-ban: tényleg mindent tervezhetsz.
A hagyományos kézművességet gyakran olyasminek tekintik, amit meg kell őrizni, ahelyett hogy továbbfejlődhetne. Egyetértesz ezzel a megközelítéssel?
Olyan országból származom, ahol a kézművesség szinte egyet jelent az identitással. Indiának rendkívüli kézművesei vannak, és évszázadok alatt, generációról generációra öröklődő tudása. Ennek a megőrzése hihetetlenül fontos.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a kézművességnek fejlődnie is kell, ha fenn akar maradni. A változás elkerülhetetlen – az emberek, a kultúrák, a mozgalmak és a kézműves hagyományok esetében is. Indiában sok hagyományos kézműves technika már a megszűnés szélén áll, ahogy a világ számos más részén is. Nem lehet egyszerűen vitrinbe tenni őket, és távolról csodálni. Kapcsolatban kell lenniük a változó korral. Új hangokra, új kontextusokra és új értelmezésekre van szükségük, miközben azt is tiszteletben tartják, ahonnan származnak. Különben könnyen múzeumi tárgyakká válhatnak, és elveszíthetik élő hagyomány jellegüket.
Mit tanulhatnak a kortárs tervezők a hagyományos indiai kézműves rendszerekből az esztétikán túl?
A kézművesség soha nem csupán a tárgyról szól, hanem a történetekről, a múltról, az emberekről és azokról a közösségekről is, amelyek a közös alkotás körül formálódnak. Talán ez a legfontosabb lecke, amit a kortárs tervezők megtanulhatnak: a közösség fontossága. A kézművességnek elképesztő ereje van abban, hogy közös tudáson és közös gyakorlaton keresztül kapcsolja össze az embereket.
Azt is gondolom, hogy sokkal jobban meg kellene becsülnünk azokat, akik a munka mögött állnak. Túl gyakran ünnepeljük a kész tárgyat, és közben megfeledkezünk azokról, akik valójában létrehozták. Magát a kézművességet is értékelnünk kell, de ugyanilyen fontosak az alkotók és a történetek, amelyeket magukkal hoznak.
Volt egy időszak, amikor a minimalizmus vált a globális design meghatározó nyelvévé. Szerinted a design világa kezd végre ismét megbarátkozni a komplexitással?
Én inkább magát a kérdést kérdőjelezném meg. Az azonnali kielégülés világában élünk, ezért gyakran túlságosan leegyszerűsítjük a dolgokat. Szerintem pontosan ez történt a minimalizmussal is. Valahogy elkezdtük a minimalizmust az üres, bézs szobákkal azonosítani, pedig a minimalizmus nem erről szól. A minimalizmus egy nagyon tudatos folyamat: annak eldöntése, hogy mit hagyjunk el. Gondos szerkesztés, ami elképesztően nehéz. Sőt, azt sem mondanám, hogy a komplexitás a minimalizmus ellentéte, az igazi minimalizmus már önmagában is komplex.
Ugyanez igaz az egyszerűségre. Tervezőként az egyik legnehezebb dolog egyszerűséget elérni. Ha valami könnyednek és magától értetődőnek tűnik, jó eséllyel valójában rengeteg munka van mögötte. Óriási tudás kell ahhoz, hogy valami egyszerűnek hasson.
Mi volt az új KONSTRUNDA kollekció kiindulópontja? Volt olyan konkrét történet, emlék vagy vizuális referencia, amely elindította az ötletet?
Amikor Karin (Gustavsson, az IKEA kreatív vezetője – a szerk.) ismertette velem a briefet, szinte azonnal tudtam, mit szeretnék felfedezni. Mindig is érdekelt, hogyan érthetjük meg a világot a designon keresztül. A design segít megérteni az emberi viselkedést, a művészet pedig lehetőséget ad arra, hogy fontos kérdéseket tegyünk fel.
Újra és újra ehhez a kérdéshez tértem vissza: valószínűleg még soha nem voltunk ennyire összekapcsolódva egymással, mégis olyan sokan érzik magukat magányosnak.
Egyedül élek, ezért elkezdtem a társaság, a társ kérdésével foglalkozni. Indiából jövök, ahol nagyon erősen él bennünk az a képesség, hogy jelentést adjunk a tárgyaknak. A hindu mitológiában egy kő is a világod középpontjává válhat. Fákat, sziklákat, a természetet imádjuk. A hétköznapi dolgok is mély jelentéssel telhetnek meg. Elkezdtem azon gondolkodni: mi lenne, ha egy otthoni tárgy a társaddá válhatna? Innen született meg ennek a családnak az ötlete – egy különcökből álló családé. Mielőtt egyáltalán elkezdtem volna megtervezni őket, írtam egyfajta kiáltványt arról, hogy kiknek kellene lenniük.
Minden darabnak van neve és személyisége. Az egyik például a The Custodian, vagyis Az Őrző nevet kapta. Úgy képzeltem el, hogy csendben vigyáz az otthonodra, amíg távol vagy. Persze nem szó szerint, inkább úgy, hogy talán magában őrzi az ott élő emberek energiáját. Ez egy nagyon spirituális vetülete annak, ahogyan a tárgyakra gondolok, és szerintem egyértelműen a saját múltamból hozom magammal. Polírozott rozsdamentes acélból készült, így amikor közeledsz hozzá, a saját tükörképedet is látod benne. Egy ponton még azt is gondoltam: lehet, hogy valójában te vagy az őrző. (nevet) Nagyon belemerültem ezekbe a gondolatokba. A vicces az, hogy valójában nem szeretném, ha az emberek mindezt tudnák, amikor megvásárolják a tárgyakat. Ez a művészet szépsége. Mindenki szabadon rávetítheti a saját történetét. Az enyém csupán egy lehetséges értelmezés.
Ha visszatekintesz a végleges darabokra, saját designidentitásod melyik része tükröződik bennük a leginkább?
Valószínűleg az, hogy hajlamos vagyok mindent túlgondolni, nagyon sok jelentést társítani a dolgokhoz. Talán túl sokat is. (nevet) Néha ez szörnyű tulajdonság, mert rengeteg időt vesz igénybe. De ez vagyok én, így természetesen a munkámban is megjelenik. Azt hiszem, van egyfajta befelé fordulás ezekben a tárgyakban, ugyanakkor játékosak és humorosak is. Tetszik ez az egyensúly.
Mi volt a legnagyobb kihívás abban, hogy az elképzelésedből az IKEA léptékében is működő termékek szülessenek?
Őszintén? A család sokkal nagyobb volt. Eredetileg hat különböző karaktert terveztem, és még egy családi portrét is készítettem. Néhányan közülük még mindig ott ülnek a stúdiómban. A legnehezebb az volt, hogy eldöntsük, mely családtagoknak kell kimaradniuk, és melyik három kerülhet be végül a kollekcióba. Az egyiküket Billy Bobnak hívták. Hatalmas hasa volt, mert állítólag egy kicsit túl sokat ivott. Sajnos… Billy Bob nem került be a végleges kollekcióba.
A mindennapi élet művészete
Lehet egy zsámoly szobor? Lehet egy váza egy beszélgetés kiindulópontja? És létezhet egy tárgy egyszerűen azért, hogy éreztessen velünk valamit? Ezek a kérdések állnak az IKEA új, limitált kiadású kollekciója, a KONSTRUNDA mögött, amely 2026. szeptember 1-jén jelenik meg világszerte.
A kollekció hét, különböző területről, generációból és kulturális háttérből érkező művészt és tervezőt hoz össze, és 22 olyan művészeti tárgyból áll, amelyek elmossák a művészet és a mindennapi design közötti határokat. A KONSTRUNDA egyetlen esztétikai irány helyett egymással kontrasztban álló nézőpontokat kapcsol össze: a kézzel fújt üveg, a kifejező kerámia, a szoborszerű bútorok, a karakteres textilek és a játékos dekorációs tárgyak egyaránt helyet kapnak benne. A kollekció az egyéniséget ünnepli.
Az IKEA nem funkcionális termékek tervezését kérte a közreműködőktől, hanem szabad kezet adott nekik. Ennek eredménye egy sor mélyen személyes alkotás: Andu Masebo szoborszerű, krómozott asztalától és Lisa Reiser kísérleti üvegtárgyaitól Lisa Hilland újragondolt fenyőbútorain, Emanuele Stamuli grafikus, monokróm tárgyain és Akanksha Deo társakra emlékeztető szoborcsaládján át Ingrid Leander és Igor Holtermann merész textilterveiig. A KONSTRUNDA nem akarja meghatározni, milyennek kell lennie a művészetnek. Arra hív, hogy olyan darabokat válasszunk, amelyek megszólítanak bennünket, és olyan otthont alakítsunk ki, amely a saját történetünket tükrözi – így a művészet a mindennapi élet természetes részévé válhat, és többé nem valami kizárólagos, távoli élményként jelenik meg.
A Szigeten díjazták a lelki egészség segítőit
Egy kocka körül Európán át | Építészet, design és roadtrip a Holy Cube Rallyn
