„Bizonyos tekintetben szociálpolitikusnak tartom magam” | Interjú Karim Rashiddal

„Design is about the betterment of our lives poetically, aesthetically, experientially, sensorially, and emotionally. My real desire is to see people live in the modus of our time, to participate in the contemporary world, and to release themselves from nostalgia, antiquated traditions, old rituals, kitsch and the meaningless.” - Karimanifesto

A világhírű, egyiptomi-angol ipari formatervező-művész fáradhatatlan munkásságának egy-egy szektorra kiterjedő szeletét is nehéz lenne röviden kivonatolni, tárgyai, terei, épületei az egész világon emblematikus jelentőségűek. Filozófiáját a fent idézett, úgynevezett „Karimanifesto-ba” sűrítve hirdeti, melyből július elején a Hello Wood meghívásának hála a magyar közönség is újfent kaphatott: Rashid volt a zalahalápi bazaltbánya egyik sztárvendége – ennek apropóján kérdeztük.

Szerző: Kele Kitti

Ez a cikk eredetileg a nyomtatott Hype&Hyper magazin 8. számában jelent meg.

Hogyan készült a Builder Summiton tartott előadására?

Lehetek nagyon őszinte? Nem készülök már előre.
A világ mintegy 600 városában tartottam előadást az elmúlt 30 évben. Ezalatt idősebb is lettem, máshogy működik az elmém – más dolgok is érdekelnek, mint korábban. A világ elképesztően sokat változott ebben az időszakban, így megpróbálom ennek a technológiai vonzatát felvázolni a közönségnek – azt, ahogyan ez befolyásolja az életüket nap mint nap. A másik elem a helyszín, ahol előadok: megpróbálom némileg megismerni, és megérteni a helyi kultúrát, politikát, társadalmi szituációkat. A célom a lokációtól függetlenül ugyanaz: valamiféle párbeszédet felépíteni arról, hogy az adott kultúrából ott összegyűlt emberek hova összpontosítanak jelenleg az életükben, a szakmájukban, merre szeretnének fejlődni.

Tehát akkor a rutin ellenére egy kicsit módosul egy-egy előadás, ha látható előre, hogy a közönség javarészt szakmabeliekből, vagy teljesen más területekről érkezőkből áll majd?

Ha például komoly üzletemberekkel vagy technológiai szakemberekkel beszélgetek, akkor igen, igyekszem egy kicsit máshogyan terelni magam, más eszköztárral „felszerelni” az előadást. Ezekben az esetekben kevesebb helye van az intuíciónak, de ez is érdekes kérdés, mert erre is rengetegen úgy gondolnak, mintha csak bevillanna valami teljesen váratlanul – de ilyen nincs. A tudatunkba a tudattalanunkból kerül, az pedig szintén meglehetősen rétegzett módon tevődik össze: élettapasztalat, emlékek, tanultak. Ezek mindegyikét segítségül hívod ilyenkor úgy, hogy közben észre sem veszed – többek között ez is alakítja a kapcsolatot a közönséggel.

Mi a személyes motivációja egy-egy felkérés elfogadásakor? Fontos, hogy valamelyest együtt tudjon rezegni azokkal a projektekkel, amelyeket elvállal?

Több dolgot mérlegre teszek, de kettőt emelnék ki.
Az első, hogy azt érezzem, akár hosszú távon is őszintén szerepet tudnék vállalni a szituációban. Organikusan, ugyanakkor üdítően tudnék bekapcsolódni a cég, az adott város vagy ország életébe, ritmusába azzal, amit hozok – ezáltal inspirálni őket, hozzáadni valamit a vérkeringésükhöz. Hiszek benne, hogy az így készült produktum növelheti a régió „designkulturális lábnyomát”. Ez teljesen személyes, ugyanakkor szakmai ihletettségű folyamat, viszont alapjaiban befolyásolja, hogy miként döntök.

A második talán egy kicsit önzőbb, de elég szorosan kötődik az elsőhöz: megvizsgálom, hogy jártam-e már az adott helyen, van-e felkérésben valami, ami engem is inspirál – be kell vallanom, van ugyanis olyan hely, ahol már legalább kétszázszor fordultam meg – nem az ő hibájuk, ha kétszázegyedik alkalommal nem rezgek azonnal egy-egy onnan érkező munkára. Egyszerűen csak jól esik elmenni egy helyre, ahol még nem, vagy csak nagyon ritkán jártam – például ahová most hívtak, még sosem voltam. Eddig Budapestre is mindössze kétszer jöttem.

Van valamilyen rituáléja, mielőtt leül a tervezőasztalhoz?

Az első mindenekelőtt egy jó erős kávé – ez általában dupla presszó, zabtejjel. A második, hogy felteszek valami zenét, de soha nem olyat, amelynek szövege van, vagy amelyikhez emlékeket kötök. DJ-zem is, mégis azonnal ki tud zökkenteni egy dal, amely visszarepít egy átélt időszakba – mindegy, milyen folyamat közben vagyok.
Alapvetően a hard rocktól kezdve a jazz-en át a reggae-ig, vagy épp a garage house-ig mindent hallgatok, de amikor leülök rajzolni, talán az elektronikus ambient esik a legjobban – az segíti abba a letisztult absztrakcióba az elmém, amely ahhoz szükséges, hogy semmilyen poggyász ne nehezítse el.

Egy designer feladata régen az volt, hogy problémát oldjon meg, de egy a múltban ragadt elmével nem lehet korszerű feladatoknak megfelelni; egy emancipált, nem evilági struktúra szükséges ahhoz, hogy őszinte és emberi megoldást találjunk a minket körülvevő kérdésekre – pont, mint az absztrakt festészetben. Talán ezért szeretem annyira az absztrakt képeket. Valahogy azt látom rajtuk, hogy engedik, az én imaginációm „oldja meg” a festészet abban a pillanatban keletkezett problémáját.

Vehetünk egy kézzelfogható példát?

Például dolgozom egy szálloda belső tereinek kialakításán – saját, átélt tapasztalatokat veszek ugyan alapul, hogy milyen volt bemenni annak a sok száz hotelnek a bejáratán – aztán elképzelem, hogy bár belépek egy ajtón és elnavigálok a lobbin át fel a szobámig – de milyen élményt szeretnék ezalatt kapni? Mit szeretnék érezni? Ezek olyan absztrakciók, amelyeket empirikus úton szerzett élményekre alapozunk – de a végeredmény ennél valami sokkal összetettebb teremtmény lesz; nem az a cél, hogy amit tervezek, az valamilyen formájú legyen – sokkal inkább arra vágyom, hogy eredeti lehessek, hogy valami őszintén eredeti kerüljön ki a kezeim közül.

Mit jelent az eredeti az Ön számára ebben az értelemben?

Azt, hogy olyasmit hagysz magad után, amire még soha senki nem gondolt – illetve nem biztos, hogy nem gondolt rá, de nem valósította meg. Mindannyiunknak vannak gondolatai, ötletei, de abban bizonyosan különbözünk, amilyen lehetőséget teremtünk magunknak azok kinyilvánítására. Heideggert idézve „lenni annyi, mint építeni” – az én értelmezésemben ez egyet jelent azzal, hogy produkálni kell. Lehetnek remek ötleteid, de ha egyik sem kel életre – olyan, mintha nem lenne.

Az eredetiség trükkös, mert azt jelenti, hogy valami megtörténik, ami korábban lehetetlen volt, de most árnyaltan, az általad kreált racionalitásában mégis megjelenik.

Az egyik legutóbbi projektje, a nemrégiben átadott‘196 bench’ – a Suncheonman International Garden Expo 2023-ra, Dél-Koreába tervezett köztéri installáció –, amely voltaképpen egy az emberiség nemre, rasszra, vallási felekezetre való tekintet nélküli hídjaként is felfogható. Mit gondol, egy ilyen munka előidézhet valódi diskurzust?

Amikor megszületett bennem a pad ötlete, az járt át, hogy 196 országunk van, amelyekben feloldhatatlanul össze vagyunk kötve – emberek vagyunk – mégis annyira ragaszkodunk mindenhez, ami gúzsba köt és elválaszt; például egy országhatár.
Bizonyos értelemben ugyanarról beszélek több mint 30 éve: a határoktól való megszabadulásról, legyen az fizikai vagy elvont.  Annak ellenére, hogy formatervező vagyok, sokszor egy szociálpolitikus bőrébe bújva üzenem, hogy a design pontosan ezt csinálja: egy jó tárgy ugyanis lebontja a használói közti falat, segíteni tudja őket, kitágítja az értelmezési tartományaikat, közös élményeket ad nekik. Egyszerűen el akarom hinni – és az emberi fajnak is el kellene hinnie – hogy létezik egy közös pad, amelyre mind ráülhetünk, és ugyanazt fogjuk érezni, valamit, ami összeköt – nem pedig szeparál.

Fotók: Alex Ulreich és Karim Rashid Inc

• design
• Karim Rashid
• hello wood
• építészet