Cikkünkben Szöllősi Géza képzőművésszel beszélgetünk, aki sokak számára a Taxidermia mozifilm (2006) artdirektoraként ismert, azonban művészete ennél mégis jóval sokrétűbb. Gyere és merülj el a budapesti horror világában!
Alapvetően tervezőgrafikát végeztél. Hogyan jutottál el odáig, hogy szerves anyagokból készíts műalkotásokat?
Pesti külvárosi gyerekként a nyolcvanas években a képzőművészet úri huncutságnak tűnt, leginkább a popkulturális termékek szivárogtak be a függönyön keresztül filmek és újságok formájában. Néhány folyóirat, köztük az IPM (Interpress Magazin) is rendszeresen publikált a maga kategóriájában minőségi illusztrációkat, említhetjük például a méltán népszerű Boris Valleyo munkáit. Ezért úgy gondoltam, ha én magam is ilyen szép képeket szeretnék készíteni, akkor grafikusnak kell lennem, ezért is lett a cél az Iparművészeti Egyetem (mai MOME). Abban az időben hatalmas volt a túljelentkezés, mivel ezen és a Képzőművészeti Egyetemen kívül nem volt más felsőfokú képzés ezen a szakterületen. A számos sikertelen felvételi sem vette el a kedvemet, közben szórakozásképpen elvégeztem a kirakatrendező sulit, amely akkoriban egy államilag finanszírozott előkészítő tanfolyamként funkcionált azok számára, akik parkolópályára kényszerültek a fent említett okoknál fogva. Emellett két évet eltöltöttem Pécsett festőművész szakon, amely nagy fordulópontot jelentett a világlátásomban, mert ott tapasztaltam meg először, hogy a gyerekek mindenféle különösebb indok nélkül festenek vagy szobrászkodnak. Végül mégis felvettek az Iparművészeti grafikus szakára, és addigra megjött a kedvem ahhoz, hogy csupán a magam szórakoztatására is készítsek tárgyakat és képeket.
Manapság a képzőművészeten túl graphic designnal és a látványtervezés számos formájával múlatom az időmet. Ez egy eléggé kellemetlen szituáció, ugyanis a filmes és színházi világban alkalmazott grafikusnak gondolnak, a grafikusok között egy elvetemült képzőművészként tekintenek rám, míg a képzőművész barátaim valamiféle látványtervezőként tartanak számon. A preparáció és a hús… hát igen. Még az egyetemen volt egy fotós kurzus, ahol portrét kellett készíteni saját magunkról oly módon, hogy nem szerepelünk a képen. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megcsinálnám a portrémat disznóhúsból. Ebből nőtte ki magát később a Project Flesh.
Már máshol is említetted, hogy általános iskolás korod óta furcsának gondolták az emberek azt, amit csinálsz. Mesélj erről egy kicsit!
A furcsa ellentétes az unalmassal. A fiatalabb korosztálynak nehéz megértenie azt a képéhséget, amit nekünk a nyolcvanas években kellett elszenvedni – így váltunk mindenevőkké. Ez volt a VHS-ek hőskora, minden trash filmet megnéztünk gyerekként, horrort és sci-fi-t egyaránt. Talán pont ezért lett ezek esztétikája számomra alapértelmezett, mert egy nagyon fogékony korban értek ezek a hatások. Ha a Műcsarnokba vittek volna el gyerekként, akkor lehet, hogy absztrakt lennék. De mindez már a múlté, mert a mainstream média már bőven beérte ezt a fajta dekadens művészetet, amiről most itt szőr mentén beszélünk. Hogy csak a legáltalánosabbakat, és jelenleg legfelkapottabbakat említsük: Last of Us, Stranger Things. Manapság egy olyan kiállítás, mint például a Prágában megrendezett Decadence Now! nem kapna egyöntetű éljenzést sem a szakma, sem az átlag közönség részéről, hiába szerepeltek rajta olyan alkotók, akik a nyugati világban már régen klasszikusnak számítanak.
Érdekes, hogy ezt mondod, mert én azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ember számára nehezen befogadhatók a munkáid.
Hát most nem is tudom, hogy ennek örülni kell vagy éppen sírni rajta. Valójában ez valahol az álszentség csimborasszója, hiszen például akik falták anno a Helyszínelők című sorozatot, észre sem vették, hogy tulajdonképpen nekrofil erotikát fogyasztanak. Minden egyes részben egy kifejezetten szép női vagy férfi holttestet tálaltak fel boncolásra, a felsebzett testeken pedig hosszasan elidőzött a kamera. Ezek a nézők perverz emberek.
Több helyen is olvastam, hogy nem szereted, ha az alkotásaidat borzalmasnak állítják be, mert nem célod az ijesztgetés. Ezzel ellentétben akkor mit mondanál, mi a célod?
Az alkotásnak egy öngerjesztő folyamata az, amikor ha valamit megtehetsz, azt meg is teszed. Így a végső látvány a lehetőségekhez képest maximalizálva van. Talán az előbbiekben elmondottakhoz képest csupán a hollywoodi glamour filter hiányzik a munkáimról. Mindenesetre a legtöbb projektemmel kapcsolatban azt hiszem, hogy a megosztó szót lehet leginkább használni. A My Pets című sorozatban az állati bunda üti ki a biztosítékot, a Kitin Project pedig kedves bogarak ízelt lábaival csiklandozza egyesek idegeit.
Egy időben azt mondtad, hogy nincsen semmilyen komolyabb kapcsolódásod a húshoz, pusztán jó alapanyagnak bizonyult. Az idők során azért kialakult benned valamiféle gondolati vagy filozófiai keret?
Tizenkilencedik századi romantikus megközelítés azt gondolni, hogy a művész éjszaka az utcákat rója, belekap a szél a túlméretezett sáljába, majd a szerény padlásszobájába hazaérve rögvest kiadja szívét-lelkét egy festmény formájában. Ez is egy ugyanolyan szakma, mint bármi más. Egy író vagy egy rendező személyére nem vonatkoztatják műveik tartalmát – az esetek nagy többségében –, legyenek azok bármilyen aberráltak, ráadásul ugyanez igaz a színészekre is, ugyanis ahogy Isaura sem rabszolga, úgy Anthony Hopkins sem kannibál.
Tehát ebben az értelemben nincsen különösebb személyes kapcsolatom a hússal, mindössze úgy gondolom, hogy a gondolataim, illetve a koncepcióim kifejezéséhez és a hatás eléréséhez egy kiváló nyersanyag. A huszadik században megnyílt a lehetőség arra, hogy a „nemes anyagokon” túl más, nemtelen matériát is részévé lehet tenni a magas művészetnek. Mind a húsban, az állati szőrmében, illetve a kitinpáncélban is megvan az a fantasztikus tulajdonság, hogy végtelen felbontással és részletességgel bír. Ezért tökéletes alkotóelemei lehetnek a montázsoknak. Munkáimat nevezhetnénk számos módon, mégis montázstárgyak.
Jelenleg a PTE MK doktori iskolájában a montázs természetéről írom a disszertációmat is. A szobraimban közös elem a dolgok szétszedése, majd merőben másképpen való összerakása. Ilyenkor jól jön egy segítőkész barát a szerves anyagok képében.
Legtöbbször a véletlennek köszönhetően találok rá az alkalmas alapanyagra, és hasonlóan kiszámíthatatlan, ahogyan az anyag befolyásolja a művek végső mondandóját. Amikor elkezdtem kísérletezni a hússal – a portrés egyetemi feladat kapcsán – akkor még nem realizáltam, hogy az valójában nem egy élő ember portréja lesz, hanem egy halotté. Minden projektben, ahol szerves anyagokkal dolgozom, valamilyen úton-módon a halállal is foglalkozom. Az élő anyag nem tud megszabadulni attól, hogy valaha élt, műtárgy formájában pedig már képes rá. Ezért olyan szomorúak.
Borítókép: Kedvenceim, 2015