Clemens Gritl építészeti tanulmányai befejezése óta 3D-s számítógépes modelleket tervez, amelyek a huszadik század városi utópiáit tükrözik és vizsgálják. Munkáinak középpontjában a városi megastruktúrák terei, dimenziói, léptéke, monotóniája és anyagszerűsége közötti kölcsönhatás, valamint az emberre gyakorolt lehetséges hatása áll. Clemenst az utópiák fontosságáról, az inspirációiról és a munkáiról kérdeztük.
Hogyan kezdtél el érdeklődni az 1960-as évek társadalmi és városi utópiái és a 3D-s számítógépes modellek tervezése iránt?
Építészetet tanultam, így megismertem az 1920-as és 1960-as évek lenyűgöző és gyakran futurisztikus utópisztikus városépítészeti terveit, amelyek elvezettek a saját műveimhez. Ezekre a javaslatokra szerettem volna művészi módon reflektálni. A 3D-s szoftverek használata egyértelmű volt számomra, hiszen építészként végzett munkámból amúgy is ismertem.
Miért fontosak számodra ezek az utópiák, mit tudnak mondani vagy hogyan tudnak segíteni nekünk ma, több mint fél évszázaddal később?
Töretlenül lenyűgöz a nem múló optimizmus, a radikális korszellem és az egyes megastruktúrák puszta mérete. Így például itt, a szülővárosomban Berlinben, ott van az a hihetetlen épület, az ICC (egy Kongresszusi Központ az 1970-es évek végéről), amely úgy néz ki, mint egy gigantikus űrsikló, amely a Földön ragadt. Valahányszor elhaladok mellette biciklivel, mindig meg kell állnom és meg kell néznem! Természetesen a legtöbb ilyen koncepció az 1960-as évekből az autóforgalomra épül, ami ma már nem egy kortárs, fenntartható koncepció. Ugyanakkor sok ilyen épület nagyon nagy lakósűrűségű szociális lakásokat és határozott szociális elképzeléseket tartalmaz: minden lakónak olyan lakást kell kapnia, ahol sok napfény van, saját fürdőszobával és konyhával. Ez annak idején nem volt magától értetődő standard.
Ki és mi inspirál, az említett utópiákon túl is?
A brutalista építészet mellett Lewis Baltz és Thomas Struth nagy rajongója vagyok. Baltz absztrakt fotói számomra festményeknek tűnnek, és szeretem az építészeti elemek rideg textúráit. Thomas Struth korai munkái sokat inspirálnak a képkompozíciómban, az egyik tokiói fotójáról még egy saját értelmezést is készítettem. Azt a fotót a magam módján rekonstruáltam, de az épületek helyzete ugyanaz.
Melyik a kedvenc beton/brutalista épületed?
Olyan sok van, nehéz egyet kiválasztani. Aldo Loris Rossi jut eszembe, a nápolyi Casa Del Portuale őrületes! Vagy Leonardo Ricci Cimitero Jesi épülete szintén lenyűgöző.
Hogyan készíted a képeidet? Készítesz vázlatokat előtte, rajzolsz vagy mindent a számítógépen csinálsz?
Igen, valójában mindig vázlatrajzolással kezdem a kis fekete füzetemben. Az alapkompozíció megtalálása után egy gyors 3D modellel folytatom, majd épületről épületre fejlesztem 3D-ben. A végén minden művet limitált példányszámban kinyomtatok egy gyönyörű papírra, így ki lehet tenni a falra akár.
A képeiden nincsenek emberek – csak a nyomaik. Mi ennek az oka?
Ezt nehéz megmagyarázni. Azt hiszem, ez inkább egy tudattalan döntés volt. Szeretek üres, elhagyatott épületeket felfedezni és végigsétálni bennük. Talán ez az egyik magyarázat erre. Egy másik ok lehet, hogy szeretem a titokzatosságát. Nézőként nem tudhatod, hogy van-e még emberi élet, vagy egy mindent kioltó katasztrófa történt. Ezt a nézőre bízom!
Lakótelepen, panelben élsz? A valóságban hogyan érzed magadat egy ember alkotta, betonnal és aszfalttal teli környezetben?
Szívesen laknék egy olyan lakótoronyban, mint a Barbican, de amikor Berlinbe költöztem találtam egy gyönyörű lakást egy régi épületben, így a mai napig ott élek. A valóságban a város legjobb formája szerintem egy nagyon heterogén város: régi épületek keverednek új épületekkel, visszafogott design néhány szigorú és brutalista elemmel, hagyományos tömbházas beépítések néhány nagy megastruktúrával. És persze működő tömegközlekedési rendszer, sok bicikliút az autók helyett és parkok az épületek között.
Belvárosi romantika, a lassúság jegyében | Dash Interiors
Ahol megtalálod a számításaidat – Csemege
