fbpx
Nyomj Entert

Cohousing helyzetjelentés – avagy a közösségi lakhatás aktuális kérdései

Évről évre egyre több olyan projekt születik, amik a városi együttélésre és közösségi lakhatásra kínálnak alternatívákat. A co-living és cohousing életformák alapvetően az elmagányosodás és a lakhatási krízis ellen lépnek fel, illetve egyre több esetben válik döntő tényezővé a fenntarthatóság és környezettudatos megfontolás is. De mitől lesz a gyakorlatban is pozitív kicsengésű egy ilyen kezdeményezés, és hogyan tud reagálni az aktuális kihívásokra? Itt a legújabb HypeLab epizód!

A közösségi lakhatásnak meglehetősen széles a spektruma: onnantól kezdve, hogy többszáz fős lakókomplexumokat építenek kifejezetten erre a célra, azon át, hogy egy baráti közösség együtt építkezik, egészen odáig, hogy nemrég egy svájci lány az erkélyét hirdette meg sátrazási bérleményként. Az alap megfontolás mindegyik esetében, hogy az egyén, vagy a nukleáris család egysége nem egyedül él otthonokban, hanem valamilyen mértékben megosztják az életterüket másokkal. Ebben a cikkben most olyan példákra fókuszálunk, ahol magát a lakóépületet is kifejezetten erre a célra tervezték. Ennek pedig két ellentétes iskolája létezik: az alulról jövő kezdeményezéseké és a felülről jövő ingatlanberuházásoké.


Az egyik első dán cohousing épület

Bár közösségek lényegében az emberiség kezdete óta élnek együtt, az első modern cohousing épület 1966-ban épült Dániában. Azért volt ez merőben más, mint a korábbi, 20. századi kísérletek arra, hogy társasházakban közösségi funkciók valósuljanak meg (amik a legtöbb esetben kudarcba is fulladtak), mert itt teljes mértékben alulról jövő kezdeményezés valósult meg. Hat fiatal megvásárolt egy építési telket Koppenhága külvárosában, hogy kialakítsanak egy közösségi otthonkomplexumot. Ez végül a szomszédok ellenkezése miatt kudarcba fulladt, de óriási sajtóvisszhangot kaptak: több mint kétszázan írtak levelet, hogy őket is érdekelné a társlakások konstrukciója. Második nekifutásra készült el az első cohousing épület, ahol a beköltöző 27 család is beleszólhatott a tervezési folyamatokba. A cohousing szociális aspektusai, különösen a gyermekek számára nyújtott előnyök jelentették a fő vonzerőt a fiatal családok számára, de az egyedülállók és az idősek körében is hívogató lett az új életforma. 1982-re már egész Dánia cohousing lázban égett: 22 közösségi otthont építettek addigra. 

Miskolci Kollektív Ház

Magyarországon az első, és egyben utolsó ilyen típusú kezdeményezés az 1979-ben épült Miskolci Kollektív Ház, amit építészhallgatók terveztek maguknak, hogy együtt lakhassanak és dolgozhassanak. Az épület egy nagy közös térből és lakócellákból állt, nem voltak átmeneti terek, amik lehetőséget adtak volna az elvonulásra, vagy arra, hogy mások tudta nélkül lehessen elhagyni a házat. A kollektív ház csupán tíz évig működött, a rendszerváltás időszakában kudarcba fulladt. Ma már csak egyszerű társasházként funkcionál, hasonló építkezés pedig azóta sem indult itthon. 

Cohousing nagyipar

Collective Old Oak, London

A 70-es évek skandináv kísérleteire világszinten is felfigyeltek az ingatlanbefektetők, és sorra kezdtek hatalmas, felnőtt kollégiumokra hajazó cohousing komplexumokat építeni. A Collective Old Oak a világ legnagyobb, 550 hálószobás cohousing épületét 2016-ban adták át Londonban. Az épületről sok pozitív történet, de megannyi negatív kritika is kering az interneten. Ezek alapján egy teherpályaudvarra néző lyukat kapsz borsos lakbérért cserébe, a közösség pedig nem feltétlenül működik összetartóan és harmonikusan a rengeteg lakos miatt. Ennek ellenére a Collective terjeszkedik, idén három New Yorki-i épületet terveznek nyitni, amelynek egyikét Sou Fujimoto tervezte. Ezek a komplexumok egyfajta mini városként működnek: kiállítóterek, színházterem, előadó- és coworking terek, valamint étterem, tetőbár és edzőterem is található bennük. A kérdés csak az, hogy tud-e valóban közösségként élni ennyi ember? Elegendő-e egy aprócska hálószoba, olyan átmeneti terek nélkül, ahol a lakók egyedül, vagy kisebb társaságokban tudnának időt tölteni?

Felmerül a katalóguslakások problematikája is: ezekben az esetekben ugyanis a lakrészek általában teljesen felszereltek és berendezettek, így kevés a lehetőség az élettér személyre szabására. Ezáltal egyfajta személytelenség és ideiglenesség érzés kapcsolódik az otthon fogalmához. Nem véletlen, hogy a szintén londoni Noiascape lakói jellemzően egy meghatározott, háromtól tizenkét hónapig tartó időszakra költöznek be, általában munka vagy tanulás miatt. Így ezek az épületek bár ragyogó alternatívát tudnak nyújtani specifikus élethelyzetekre, kis valószínűséggel tudnak alkalmazkodni a lakók hosszú távon változó igényeihez. Legjobban pedig akkor funkcionálnak, ha hasonló cipőben járó bérlők élnek bennük egy időben. 

Noiscape belső terei

A nagy közvélemény kutatás

Az IKEA innovációs laboratóriuma, a SPACE10 2018-ban egy nagy volumenű közvélemény-kutatásba kezdett, hogy jobban megértsék a potenciális cohousing lakosokat. Ez a módszer az alulról jövő tervezési metódust hivatott megvalósítani, miközben nem egy specifikus közösségből indult ki. A One shared house-2030 néven futó felmérésre végül 147 különböző országból 14 000 ember válaszolt. Az eredmények kimutatták, hogy a többség inkább négy-tíz fős kis közösségekben élne, mint több száz fős komplexumokban. A válaszadók szívesebben laknának együtt gyermektelen párokkal, egyedülálló nőkkel és akár kisállatokkal is, mint kicsikkel vagy kamaszokkal. A nagyipari cohousing konstrukciók ellenében a demokratikus elvek is erősen érvényesülnének: az új tagokról szavaznának és egyenlő tulajdonjogot is igényelnének. Fő aggodalomra a magánélet hiánya adna okot, és bár a közös helyiségeket tervezőkkel bútoroztatnák be, a saját lakrészeiket inkább maguknak rendeznék be. Ezekből tisztán leszűrhető, hogy a valós igények és a több száz fős ingatlanbefektetések általában köszönőviszonyban sincsenek egymással. 

A kérdés csak az, hogy egy 2018-ban végzett kutatás valóban tud-e mérvadó lenni egy 2030-ra szánt cohousing projekthez? Gondoljunk csak a 2020 elején kirobbanó pandémiára, ami seperc alatt írta át alapjaiban a megszokott rutinjainkat és az otthonainkhoz fűződő viszonyunkat.

Az ideális cohousing nyomában

Milyen akkor egy ideális cohousing épület a gyakorlatban? Látjuk, hogy nem feltétlenül működőképes, ha egy specifikus közösség igényeire hozzák létre, mert a közösségek könnyen felbomolhatnak. Az előre eldöntött fix funkciók és terek sem kielégítőek, amiket nem lehet rugalmasan adaptálni az olyan felmerülő változásokhoz, mint mondjuk a megnövekedett otthoni munkavégzés és egy járvány terjedésének megfékezése. 

What We Share – skandináv pavilon

Ezzel a kérdéssel foglalkozott a 2021-es Velencei Építészeti Biennálé skandináv pavilonjában a norvég Helen & Hard építész stúdió. A Norvég Nemzeti Múzeum megbízásából készült kiállítás, a What We Share (Amit megosztunk) címet viselte, és azt mutatta be, hogy az építészek hogyan tervezhetnek megosztáson alapuló közösségeket. Egy flexibilis lucfenyő szerkezetű közösségi ház keresztmetszetét állították ki, amit egy norvég cohousing projekt lakosaival együtt fejlesztettek ki. Arra keresték a választ, hogy melyek azok a funkciók, amiket a magánlakásokból hajlandóak lennének a közösségi térbe költöztetni. A fenyőszerkezet lehetőséget adna a rugalmas közösségi téralakításra is: a lakók bútorokat és térelválasztó elemeket tervezhetnének és barkácsolhatnának belőlük, folyamatosan alakítva az életterüket.


A Vivahouse projekt bár a katalóguslakások problémájára nem ad választ, a szociális segítségnyújtás és lakatlan épületek újrahasznosítását ötvözve fontos példaként szolgálhat. Egy használaton kívüli, londoni bevásárlóközpontban mutatták be az előre gyártott moduláris házrendszert, aminek célja, hogy üresen álló kereskedelmi ingatlanokat rövid időn belül cohousing terekké alakítson: a teljes rendszer 24 óra alatt felépíthető meglévő épületekben, ami jelentősen kevesebb időt és pénzt igényel, mint egy hagyományos építkezés. Az ötlet szorosan összekapcsolódik a fenntarthatósági törekvésekkel és a súlyos szén-dioxid-kibocsátással járó épületbontások megakadályozásával. Ez az metódus hatékonyan tudna akár olyan helyzetekben működni, mint a jelenlegi ukrán-orosz háború, aminek következtében több millióan kényszerültek otthonaik elhagyására. Egy ilyen konstrukció gyors és olcsó megoldást nyújthatna, ahol kulturált körülmények között, közösségben vészelhetnék át ezt a nehéz időszakot, miközben privát szférájuk egy szeletét is visszakaphatnák.

Vivahouse

Egy másik út az IKEA SPACE10 és az EFFEKT építész stúdió The Urban Village Project-je: egy olyan előfizetésen alapuló közösségi lakhatási ötlet, aminek a fenntarthatóság és a körkörös építkezés a magja. A koncepció itt is egy fából készült moduláris építési rendszeren alapszik, amivel a lakástípusok széles skálája konfigurálható, igény esetén szét- és összeszerelhető, családok között kicserélhető. A lakosok az alap bérleti díjakon kívül rugalmas előfizetési szolgáltatásokon keresztül további szolgáltatásokat is választhatnának, például étkezést, médiát, biztosítást, közlekedést és egyéb szabadidős programokat. Az olyan környezettudatos szolgáltatásokkal, mint a komposztálás, a megújuló energia és a helyi élelmiszertermelés, valamint a saját eszközök megosztása, kedvezőbb ajánlatokhoz is hozzá lehetne férni. A lakóknak ezenkívül lehetőségük lenne havonta részvényeket vásárolni, fokozatosan növelve a tulajdonjogukat. Az építkezés finanszírozása pedig hosszú távú befektetésekkel, nyugdíjalapokkal, jövőorientált vállalatokkal és önkormányzat partnerségekből valósulna meg.

Bár megannyi specifikus élethelyzetre tervezett cohousing projekt lehet sikeres, konklúziónk alapján a flexibilitás és a személyre szabható terek elengedhetetlenek ahhoz, hogy hosszú távon is megújulásra képes maradhasson egy épület. Arról pedig semmiképpen nem szabad elfeledkezni, hogy igazán jól csak akkor lehet együtt élni, ha mindig van lehetőség az egyedüllétre is. 


Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük