Egy embernek több otthona is lehet élete során: Galán Géza története Pozsonyban kezdődött, majd Budapesten folytatódott, míg végül egy sorsfordító mohácsi busójárásnak köszönhetően végleg beleszeretett abba a tájba, ahol megvalósíthatta régóta dédelgetett álmát: natúr boraira Skandináviában és Amerikában is felfigyeltek már. A Vaskapu Kastély és a mohácsi szőlőhegy nem csak őket, minket is elvarázsolt.
Elérjük Mohács határát, a Vaskapu Kastélyt keressük: egy nagyobbacska mesebeli házikónak vagy csinos kis nyári laknak mondanánk, sem mint tekintélyt parancsoló kastélynak (amiben egyébiránt eltévedni szokás). Géza már nyitja is nekünk a kaput, a kocsiból kiszállva nagyot nyújtózunk, miközben szemünket a birtok és a kastély spalettáinak zöldjén pihentetjük. A kőalapra épült ház szinte egybeolvad a dombbal, homlokzatán színes szőlőfürt hirdeti: nem ma kezdődött errefelé a borászkodás.
Galán Gézát sokan a tévéképernyőről ismerik – tizenéves korában az akkor népszerű „Életképek” sorozatban játszott, később a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós rendező, műsorvezető szakán tanult. A szőlő, a bor valahogy mindig is jelen volt az életében: s ma már itt, a Vaskapu Kastély pincéjében pihennek saját biodinamikus eljárással készült borai, a tőkéken Kadarka, Cabernet Sauvigon, Merlot, Hárslevelű szőlőfajták teremnek a természet rendje szerint (de erről majd később).
„Francia” kastély a szőlőhegyen
Ahogy a ház felé közelítünk, felbukkan az első négylábú, a ráérősen cammogó labrador, Lola. Felkísér bennünket a kőlépcsőn, ahol már Galán-Fazekas Ibolya, Géza felesége vár minket. A kastély valamikor az 1900-as években épült, 1932-ben egy helyi kereskedőhöz, bizonyos Piukovicshoz került, majd a kilencvenes évekhez közeledve egy elzászi borász, Pierre Dreyer és barátja, Jean Armengaud alapított itt borászatot, Mészáros Géza mohácsi borásszal közösen. Előbb, 1992-ben a romos állapotban lévő Vaskapu Kastélyt kezdték el helyreállítani, majd elzászi mintára szőlőtelepítéssel és –műveléssel próbálkoztak.
Ibolya és Géza fejében már a megismerkedésük kezdetén felvetődött, hogy Mohácsra költöznek, és tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával ábrándoztak a Vaskapu birtokról, ami Ibolyának már gyerekkora óta ismerős volt, itt nőtt fel a szomszédos Lánycsókon. Akkor le is tettek a dologról, majd miután 2019-ben eldöntötték, hogy Budapesten maradnak és meg is vették a kiszemelt lakást, másnap jött a telefon az akkori francia tulajdonostól, Simone-tól, hogy állapodjanak meg mégiscsak – így vált aztán az álom valósággá. A felújítás a Covid-terhes időkben zajlott, s Gézáék 2020-ban, immár négyen, két kisfiukkal költöztek be a kastélyba. „Az elektromos hálózatot, a vízcsöveket korszerűsítettük, és néhány helyiséget is újra kellett gondolnunk, de közben igyekeztünk megőrizni, amit csak lehetett” – meséli Ibolya. A bejárat melletti régi cselédszobát fürdőszobává alakították, a régi szalonból lett a konyha, amit a ház többi részéhez képest egy fokkal modernebbre álmodtak meg. „A francia tulajdonosok hihetetlen jó ízléssel és odafigyeléssel rendezték be a házat, miközben hagyománytisztelők maradtak – nem akarták leuralni a tereket, de azért belecsempészték a maguk karakteres, vidéki stílusát” – mondja Ibolya, miközben a konyha felé vezet bennünket.
Ibolya ház iránti lelkesedése egyébként részben szakmai ártalom is, hiszen történelem tanárként dolgozott korábban (hivatás ide vagy oda, a hely szelleme még azt az idelátogatót is megérinti, akinek még a mohácsi csata évszáma is nehézséget okozna). Ibolya doktori értekezését is már itt írta, miközben nevelte Gáspárt és Zsigmondot, akik egyelőre szégyenlősen bújnak meg a nappali egyik sarkában (eláruljuk: a nap végén őrült bicikliversenyhez asszisztálunk nekik a pince hűvösében, miközben megpróbáljuk felkönyörögni rájuk a gumipapucsot és a cipzáros mellényt). Közben szemrevételezzük a míves jancsikályhát, a hálószobában a régi ruhásszekrényt, a festett komódot, a felújított karosszéket és heverőt a nappaliban. A nagyobbacska hálószobában alszanak mind a négyen, a fürdőszoba tágas, a nappali otthonos és napfényes, a konyhából pedig rálátni a szőlősorokra.
Városból vidékre
„Mindig is arra vágytam, hogy olyan közegben éljek, ami közel van a természethez: ahol mindennek megvan a maga harmonikus ritmusa. Bár nagyvárosban nőttem fel, valójában vidéki vagyok” – meséli Géza, aki rendszeresen a nagyszülőknél, vidéken töltötte a nyarakat testvérével és unokatestvéreivel Jókán (Jelka) és Nagyölveden (Velké Ludince). A Galán család később Budapestre költözött, Géza ekkor tizennégy éves volt, és onnantól a nagyváros lüktetése – ami kezdetben idegennek hatott – határozta meg a mindennapjait.
Sem ő, sem Ibolya nem ábrándultak ki Budapestből, sőt ha tehetik, néha feljönnek „turistáskodni”, mert ha valami, akkor a kulturális pezsgést igenis szeretik a fővárosban. „Mi nyaralni szeretünk Pestre járni” – jegyzi meg mosolyogva Ibolya. Kettejük közül mostanáig Géza volt a mobilisabb, hiszen mind a tévés és filmes munkákkal,mind pedig a pincészet népszerűsítésével kapcsolatos teendők gyakran szólítják Pestre. Ibolya pedig gondoskodott a gyerekekről, s elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot is, nemrégiben pedig visszaállt a munkába: múzeumpedagógusként dolgozik a mohácsi múzeumban.
Géza egy busójárás alkalmával keveredett Mohácsra: egy forgatás miatt jöttek erre a tájra a stábbal, hogy anyagot készítsenek a hagyományos, télűző fesztiválról, s Gézát – ahogy ő mondja – nagyon „elkapta ez a mohácsi feeling.” Ismerős volt számára a táj jellege: ahol felnőtt, a Felvidéken, a Kis-Duna menti falvak mintha pont ilyenek lettek volna. Megvolt tehát az otthonosság, az ismerősség érzete, amit a katartikus és impulzív karneváli miliő csak még inkább felerősített, és persze ott voltak a mohácsi lányok is… „Te ezt úgy mesélted nekem, hogy mikor visszafelé tartottatok Pest felé a stábbal, akkor azt mondtad, hogy te egy mohácsi lányt szeretnél feleségül venni!” – fordul Géza felé Ibolya nevetve.
„Én egy olyan fajta borban hiszek, amiben benne van a természet saját kifejeződése, vadsága, kiszámíthatatlansága”
Géza kisgyerekként a már emlegetett jókai nyarak alkalmával került kapcsolatba először a szőlővel: anyai nagyapja, Zalka Imre borkészítéssel is foglalkozott. Az unokák gyakorta besegítettek a nagypapának, amint arról tanúskodik például egy fényképfelvétel is, ahol a hétéves Géza unokatestvérével, Nusival lelkesen tapossa a szőlőt. Géza színész édesapjának is volt birtoka a Csallóköz egy másik szegletében, Nagyölveden, bár ott nem készült bor. Később a budapesti években nyílt ki igazán a szeme, amikor felerősödött benne az érdeklődés a minőségi gasztronómia iránt, aminek természetes velejárója volt a jó bor – kíváncsi természetéből fakadóan Géza nem csak kóstolt, kísérletezett is, mind az ételkészítés, mind a borok terén – fél évig borbárban is dolgozott, s azóta is lelkes kenyérsütő. „Engem az a része érdekelt, hogy hogyan kell jó bort csinálni” – mondja.
A manapság népszerű natúr bor vonalon indult el Géza is, nem pusztán amiatt, hogy kövesse a divatot. „Én egy olyan fajta borban hiszek, ami elképesztően nagy rizikóval készül. Ez a natúr bor. Nem adunk hozzá semmiféle tartósítószert, és semmilyen élelmiszeripari technológiát nem használunk, csak archaikus borászati módszereket alkalmazunk. Bízunk a szőlő és a természet erejében. Ha a szőlőben megfelelő munkát végeztünk el, a pincében jó irányba mennek a dolgok” – mondja. Géza bevallása szerint a piac nagyon jó, az évi termés tovább is nőhetne (a birtok jelenleg 3 hektáron terül el).
A Vaskapu Kastély borait nemcsak Budapest újhullámos helyein találjuk meg (például a Portobello vagy a Norma Grand polcain), hanem ott vannak a Michelin-csillagos éttermekben, s a külföldi kereskedőkön keresztül német, amerikai és skandináv borkedvelőkhöz is eljutottak már a Vaskapu-palackok (ottjártunkkor Géza épp egy japán partnerrel tárgyalt). Egy alkalmazottjuk van, a szomszédban lakó Tünde – az ő segítségével műveli Géza a szőlőt (traktorozás, fűkasza, könyvelők, borkóstoló), de akadnak időszakonként segítői, például a szüretek alkalmával. Gáspárnak és Zsigmondnak is természetes ez a közeg, no meg a borjúméretű komondor, Bundás is otthonosan mozog a tőkék között. Az ingázás persze fárasztó, ezt Géza is tudja, de jelen pillanatban ez az ára, hogy ilyen szabadságban tudnak élni, s apránként fejlődni, mondja. Számára a borászkodás nemcsak a borok értékesítését jelenti, hanem egyfajta hagyományőrzést, értékmentést is, és persze nagyon örül, hogy országhatáron túl is ismerik már a Vaskapu borait, de azt mondja, akkor lenne a legboldogabb, ha ezen a környéken is felismernék ezt az értéket, ami végülis a helyiek sajátja.
A hely, ami megemeli az ember életét
„Az, hogy gyerekkorodban ezt a szabadságot, biztonságot megtapasztalod, hogy a természettel való egységet és teljességet megélheted gyerekként, nagyon elementárisan, az később sok mindenen átsegít. Jó, hogy itt vagyunk, mert egyrészt a férjem megtalálta az álmát, én pedig visszatérhettem a gyerekkorom vidékéhez. A világban magunkba szívtuk, amit láttunk, és ezzel a tapasztalattal tértünk haza, hogy itt, helyben tudjunk értéket teremteni, és szép életet élni. Örülök, hogy a fiaim is megélhetik ezt a boldog-békés gyerekkort” – meséli Ibolya, miközben feleleveníti azokat a nyarakat, amikor biciklivel suhant el a birtok közelében és felsóhajtott: „De boldog lehet az az ember, aki itt lakik!”
Amikor nap végén a vacsorához készülődünk Ibolyával, nem győzünk betelni a csodás, kőkorláttal határolt tágas terasz látványával. A nap már lebukott, fölénk hajol a méltóságteljes korzikai fekete fenyő, a hosszú asztalra felkerül az Ibolya által készített mennyei körtés-kéksajtos quiche, a mézes-ecetes friss kevert saláta, és a ropogós kovászolt vekni, amit Géza sütött. Itt megülni születésnapokat, nagy családi ebédeket, egészen filmbe illő lehet: együtt örülni az élet egyszerű szépségének – ezt teszik Gézáék nap mint nap, s arra a pár órára, amíg vendégül láttak bennünket az otthonukban, mi is ezt éreztük.
Ibolya hozzáteszi: „Ez a ház, ami ilyen fokon szimbiózisban van a környezetével, egyszerűen megemeli az ember életét. Mi erre az egész birtokra úgy tekintünk, mint amit ajándékba kaptunk, és nagy szeretettel és hálával gondolunk mindenkire, akinek valaha köze volt hozzá: arra, aki ezt a házat megtervezte, és azokra, akik gondozták – akik által mi most itt lehetünk.”
Sorozatunk főszereplői olyan kreatív szakemberek, akik megelégelték a nagyváros zaját és egy új élet reményében költöztek – félig vagy akár egészen – vidékre. Megmutatjuk és elmeséljük, hogyan raktak fészket és teremtettek új otthont a fővároshoz közel, vagy épp az ország másik végében egy számukra idegen vagy épp nagyon is ismerős településen. Vajon valóban olyan jó az élet vidéken, ahogy azt legtöbben elképzeljük?
Fotók: Mohai Balázs
Vaskapu Kastély Pince | Facebook | Instagram
Terméktervezés és kortárs művészet határán - Interjú Boldizar Senteski-vel
Átélni azt, amit egy zenész is átél egy zenemű lejátszásakor: a Kreatív Hangtér dimenziói
