Van, hogy az ember egyből megtalálja az útját, viszont van olyan is, hogy halad rajta akár évtizedeken át, de elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor úgy érzi, eljött az idő, hogy letérjen róla. Rácz Gyöngyi, a Cukorgyöngy megálmodója épp ilyen bátor, kreatív alkotó, aki végül ötvözött mindent, ami számára fontos: a kemény munkát, a kézműves alkotást, na és a desszertek szeretetét. Ez az ő portréja.
Mosolygós, vidám és kellően önreflektív – Rácz Gyöngyit így jellemezhetnénk pár perc beszélgetés után. Az élete szó szerint mindig is az ételek, italok körül forgott, húsz éven át dolgozott a gasztronómiában végigjárva a ranglétrát, ahol még üzletvezetői pozícióig is eljutott. Azonban megváltozott valami – elkezdte érezni, hogy fáradt, hogy nincs már motiváció, hogy nem azt adja, amit az elején. Tehát kiégett. Ekkor azonban váratlan dolog történt, egy a párjától kapott prágai utazáson.
„Nagyon hideg volt, ezért a létező összes üzletbe bementünk. Véletlenül egy mézeskalács szaküzletbe is betoppantunk, és nekem akkor megdobbant a szívem.”
Bár a családon belül nem volt komoly hagyomány náluk a sütemények díszítése, és legutóbb gyerekkorában volt bármiféle kapcsolata a mézesekkel, mégis elkezdte foglalkoztatni a téma. Így hozzálátott a kísérletezéshez. Először saját magának, majd a családtagoknak és barátoknak készítette őket, de ahogy lenni szokott, amikor valaki igazi tehetség, hamar nagyon sokan rajongani kezdtek érte. Ekkor ismerte meg Vargáné Orbán Anikót, az Ékes-Édes Mézeskalács tulajdonosát/művészét, akihez elment Cserszegtomajra tanulni. Itt találkozott az ún. royal icing technika millió trükkjével, illetve azzal az alázattal is, aminek köszönhetően a mézesek dísz- és ajándéktárggyá válhatnak, ugyanakkor finomak is.
„Teljesen beszippantott ez a világ. A párom éppen azt tervezte, hogy otthon kialakít magának egy szerszámos műhelyt, de miután egész évben mézeskalácsfűszer illatában úsztunk, felajánlotta, hogy legyen inkább nekem saját helyem.”
Annyira komolyan vette az új hobbiját, hogy hivatássá tette a Cukorgyöngyöt, és felmondott korábbi munkahelyén. Ezen azért mindenki meglepődött, de hitt benne, hogy van relevanciája. A mézeskalácsnak eleve nagy tradíciója van például Amerikában, a cukormázas dekorációt is nagyon komoly szinteken oktatják. Pontosan látta, hogy a marcipán sikere töretlen, de úgy gondolta, a mézesekben lenne potenciál, hogy leváltsák azt, hiszen sokkal aprólékosabb, szebb eredményt lehet így elérni, és az íz is lehet finomabb. Abból ugyanis már az első perctől kezdve nem engedett, hogy élelmiszerként forgalmazza a termékeit, még úgy is, hogy ez sokkal több akadállyal, engedéllyel stb. jár.
„Számomra az alkotás öröm, szabadság és önkifejezés. Mindenki erre vágyik valahol, és bár kemény munka, tényleg megéri.”
Amellett, hogy egyre több rendelést vállalt, magát a technikát is folyamatosan próbálta csiszolni. Az lebegett a szeme előtt, hogy gyorsan, nagy mennyiségben tudja csinálni, miközben a minőség tökéletes marad. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy a mézeskalács kézműves termék, amit nem lehet gépesíteni – a tészta begyúrásán kívül mindent kézzel kell csinálni. Az évek alatt azért nagy rutinra tett szert, hiszen minden egyes napot óraműpontossággal megtervezett.
„Elképesztő logisztikával dolgozom. Hétfőn begyúrom a tésztát és csomagolok, kedden sütök, szerda-csütörtökön díszítek, péntek-szombat-vasárnap pedig workshopot tartok. Közben megrendelem az alapanyagot vagy egyeztetek a megrendelőkkel is.”
Arra hamar rájött, hogy a piaci kereslet hatalmas, olyannyira, hogy nem is bírja egyedül. Persze itthon egyre többen foglalkoznak mézeskalács-készítéssel, de rájuk nem versenytársként, inkább partnerként tekint, hiszen még így sem tudják lefedni a megkereséseket. Sok kollaborációban is részt vesz, például nyolc éve dolgozik egy sütikiszúró magánvállalkozóval, aki a saját kollekciója sablonjait készíti el, de Loch Zsuzsannával, az Ezerarcú mézeskalács tulajdonosával is munkakapcsolatban van, ami szép lassan barátsággá nőtte ki magát. Jelenleg például közös webáruházat, sőt, egyfajta országjárást, “road tour”-t terveznek a workshopokkal.
Gyöngyi szinte 100%-ban megrendelésre dolgozik, de amikor ideje engedi és megérinti egy-egy inspiráció, készít saját kollekciókat is, amik mindig szinte rögtön elfogynak. Például nemrég beszippantotta egy ismert sorozat, ami egy mini kollekció megalkotását eredményezte, a vásárlók pedig pillanatok alatt elkapkodták. De ugyanez történt a Toszkána-szettel is. És mi a helyzet azzal, ha olyan formát vagy mintát lát, ami tetszik neki?
„Szerintem az egész világ egy nagy fénymásoló, ahol nagyon nehéz új dolgot kitalálni. Ha látok valamit, ami megtetszik, akkor azt a saját képemre formálom. Cukormázzal annyi mindent el lehet mondani, a célom pedig, hogy egyre inkább az én gondolataimat mutassam meg.”
A jövő évtől több saját ötlet alapján születő munkával szeretne előrukkolni, és művészként érvényesülni. A workshopok teszik ki ideje nagy részét, de úgy tervezi, hogy bővülni fog, és a Cukorgyöngy már nemcsak őt, hanem egy nagyobb csapatot fog fémjelezni. Igény van rá kívülről, benne pedig motiváció, a mézeskalácsnak pedig így vagy úgy, de mindenki szívében helye van.
Fotók: Gaál Dániel