Negyvenhárom művész, több mint négyszáz reprodukció, majdnem négyszáz oldalba foglalva: a „young” és „Hungarian” szavak társításából létrejött Youhu című kiadvány a magyar képzőművészet nagyszerűségét népszerűsíti és helyezi nemzetközi kontextusba. Ahogy a projekt kezdeményezői is mondják, az Y-nemzedék legjobb magyar művészeit mutatja be: olyan fiatalokat, „akik az elmúlt évtized művészettörténetét írták”. A hiánypótló kiadvány és kiállítás kurátoraival, Sárvári Zitával és Rieder Gáborral beszélgettünk. Interjú!
A Youhu projektet talán az év egyik legfontosabb kezdeményezésének is tekinthetnénk. Bár nem titkoltan elfogultan léptem be a Kieselbach Galéria meglehetősen nehezen nyíló ajtaján, nem csak egy minőségi tartalom fogadott. A vibráló színek, a rengeteg médium és formák egyvelege annak ellenére, hogy nem engedi nyugvópontra a szemlélőt, mégis friss, megkönnyebült és felszabadult érzéssel töltött fel – képzőművészeti sikertörténetek most is vannak, és a szemünk előtt zajlanak. Ahogy a kurátorok is írják: „nem véletlen fogalmazódott meg a könyv és a hozzá tartozó kiállítás ötlete egy vidám csatakiáltás – Youhu – formájában”.
Már számos kiállítás és művészeti projekt fűződik külön-külön a nevetekhez. Hogyan indult a közös gondolkodás? Mi a YOUHU háttértörténete?
Rieder Gábor: A történet igazából kronológiailag úgy indult, hogy Zitának megszületett a fejében a kérdés, hogy miért nincsen a kortárs fiatal művészekről egy összefoglaló jellegű kötet. Így a pandémia idején megkereste Kieselbach Tamást, aki – annak ellenére, hogy a könyvkiadási profiljában eddig a kortárs művészet nem szerepelt nagy hangsúllyal-, nagy fantáziát látott ebben az ötletben, így vállalta a projekt támogatását. Már több éve ismerjük egymást Zitával, de korábban még nem dolgoztunk együtt ilyen nagyívű projekten. Mivel a kettőnk ítélete, valamint az, ahogyan erre a fiatal generációra és a kortárs képzőművészetre nézünk eléggé közel áll, így ez a szerkesztői folyamat nem egy harcokkal tűzdelt, hanem egy jól működő közös szellemi munkaként valósult meg.
Számomra külön üdítő, hogy nagy figyelmet szenteltetek a projekt arculatának megalkotására, amit Katyi Ádám – nemzetközi díjat is nyert – tipográfus készített. A kortárs magyar művészeti projektek terén kevés jó példát lehet erre találni: hogyan cseng össze az arculat koncepciója a Youhu törekvéseivel?
R. G.: Egy könyv kialakításánál számomra fontos, hogy a forma és a tartalom egységben legyen: szerintem egy arculat akkor jó, ha csak a tartalommal együtt képzelhető el. A kortárs művészet krémjét felvonultató kötetek tulajdonképpen egy 15-20 éve létező műfaj, amelyek arculata szinte evidens módon egy teljesen letisztult, minimalista designra épül. Először nekünk is ez volt a fejünkben, hiszen a műfaj velejárója, de egyből azt éreztük, hogy unalmassá és érdektelenné tenné ezt a kiadványt. Így vettünk egy nagy levegőt, és anélkül, hogy lett volna előttünk bármilyen példa, a létező legeltérőbb megoldást szerettünk volna létrehozni: csurogjon a lakktól a papír, a fehér helyett legyen világító zöld, és az elegáns talpas betűket egy rágógumi-szerű betű váltsa fel.
Ezt a generációt nem lehet bemutatni egy száraz, minimalista designban.
Sárvári Zita: Ádám egy huszárvágással egyszercsak előállt ezzel a japán utcanévtáblák és emoji kultúra ihlette betűtípussal, valamint a neonzöld színárnyalattal, ami azonnal betalált nálunk. Ezek az elemek több szempontból is metaforikusak: a frisseséget, üdeséget és a progressziót is magukban hordozzák.
Elsősorban nemzetközi piacra szánjuk ezt a kiadványt: nemzetközi szakemberek és intézményvezetők számára foglaltuk csokorba azokat az alkotókat, akiket individuálisan ismernek, de szerettük volna, ha egyben látják a kortárs magyar képzőművészet kiemelkedő teljesítményét. Az olvasást is szerettük volna megkönnyíteni mindenki számára, ezért a szakmai szövegeket kissé humoros módon, aláhúzásokkal és egyéb jelölésekkel egészítettük ki. Így ha valaki rápillant erre az angol nyelvű szakmai szövegre, azonnal áttekinthetővé válik az adott művész munkássága. Ilyenformán egyfajta hashtag előirányzattal is megspékeltük a könyvet, és azt gondolom, hogy nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi könyvkiadásban is egy izgalmas és vizuálisan megkapó kiadványt sikerült létrehozni.
A bemutatott művészek szelekciójára vonatkozóan a koncepcióleírásotokból több kritérium is kiderül: felfutó karrierívvel rendelkező, nemzetközileg is ismert Y generációs kortárs magyar alkotók kerültek a projekt fókuszába. Meséljetek kérlek egy kicsit erről a folyamatról.
S. Z.: Ez egy izgalmas dialógus volt Gábor és közöttem: mind a kettőnk fejében élt egy erős 10-20 fős lista arról, amit biztosan szerettünk volna belerakni ebbe a kiadványba. Majd ahogy beszélgettünk a koncepcióról és egyre közelebb kerültünk a szelekciós kritériumainkhoz, annál világosabbá vált a végleges 43 művészt számláló névsor. Mivel terjedelmi korlátok miatt nem tudtunk egy lexikont létrehozni, ezért a legerősebb nemzetközi háttérrel és tapasztalattal rendelkező művészekre szűkítettük a kört.
A bemutatott művészek közé nagyon fiatal alkotókat is beválogattunk: ők talán kissé kakukktojásnak számítanak, mivel egyelőre nem jelenthetik ki magukról, hogy nemzetközileg elismert alkotók lennének. Mi azonban látjuk bennük a potenciált, hogy néhány év múlva tényleg elérik azt a színvonalat, amit a kiadványban szereplő többi művész is. Nem akartuk kockáztatni azt, hogy egy olyan kiadványt adjunk ki, ami három év múlva mégis felveti azokat a kérdéseket, hogy ezek a művészek miért nem szerepelnek a válogatásban.
R. G.: Egy kiállítás az egy efemer műfaj, de ennek a könyvnek működnie kell három vagy öt év múlva is: ha nem működik, akkor azt jelenti, rosszul végeztük a munkánkat. Így ezeket a kockázatokat be kellett vállalni, és pár olyan fiatalt is beválogattunk, akikben most azt látjuk, amit a kiadvány magjához tartozó művészekben láttunk öt-nyolc évvel ezelőtt.
A Youhu részeként olyan művészek is feltűnnek, akik külföldön születtek, de magyar felmenőkkel rendelkeznek: ilyen például Jacob Kassay – akinek a kiállított munkája egyik személyes kedvencem – , de akár ide sorolhatnánk Kiss Adriánt is, aki bár most Budapesten él, de Csíkszeredában született. Miért volt fontos számotokra a válogatás ezen aspektusa?
S. Z.: Kifejezetten szeretek új neveket behozni a kortárs képzőművészetbe, így fontosnak tartottam, hogy a válogatásban olyan meglepetés művészek is szerepeljenek, akik még az itthoni művészeti életben kevésbé ismertek. Ilyen például Magyarlaki Bence, aki Marokkóban és Párizsban él, vagy Joseph Kristofoletti, aki soha nem élt Magyarországon, ellenben egy nagyon ünnepelt, publikált művész Amerikában, és akár Cséfalvay András is, akinek bár több kiállítása volt itthon, valamint az OFF-Biennálén is szerepelt, de alapvetően szlovákiai magyar művészként van számon tartva. Az Ejtech félig magyar multimediális művészpárost is megemlíthetnénk, akik csoportos kortárs magyar képzőművészeti kiállítási szituációban még nem nagyon voltak jelen.
R. G.: A magyar színteret lényegében nem úgy akarjuk bemutatni, ahogyan az saját magát látja – ezek a különböző nemzetközi szálakat bevonó figurák erősítik a könyv létét és annak hatását. A többi általunk felállított kritérium mellett ez is egy tudatos döntés volt: úgy éreztünk, hogy ettől válik kerekké ez a válogatás. Nem féltünk attól, hogy legyen benne ennyi szubjektivitás és biztonsági játéktól való eltávolodás: így annál UV-zöldebbé válik ez a projekt.
Pozitív meglepetésként ért, hogy Schmied Andi: Private Views munkája is helyet kapott a válogatásban. Ti hogyan látjátok a kortárs fotográfia helyzetét: mennyire kezd a képzőművészeti kánon részévé válni?
S. Z.: A magyar fotográfia már-már hungarikumnak is tekinthető, így sokat gondolkodtunk azon is, hogy mediális szempontból mennyire legyünk magunkkal megengedőek. Majd arra a következtetésre jutottunk, hogy rengeteg csodálatos fotóművészünk van, akik inkább egy saját külön kiadványt érdemelnének. Emiatt olyan fotósokat válogattunk be, akik képzőművészeti felfogás mentén közelítenek a fotográfia médiumához: ilyen például Puklus Péter, aki festészettel és textillel is foglalkozik az utóbbi időben, de ugyanígy Dobokay Máté munkásságának is van képzőművészeti háttere.
R. G.: A fotóművészethez képest a képzőművészeti piac valójában nagyobb és drágább, valamint a vele való élés is más – a fotográfia más attitűdű embereket szólít meg. Párhuzamos világok ezek, amik sokszor találkoznak, de kívülről tekintve közelebb állnak egymáshoz, mint belülről nézve. Saját külön intézményrendszerrel, közönséggel rendelkeznek: ezért is lehet jól elválasztani azokat a fotósokat, akik a képzőművészeti színtéren is aktívak, mert ott is értelmezhető és működőképes a munkásságuk. Én azt látom, hogy bár ez a két világ közeli, de mégsincs köztük feloldódás: ez egy régi vágy, de úgy gondolom, mégsem fog teljesen megvalósulni.
Ahogy már kiemeltétek a szelekciótok egyik alappillére a nemzetköziség: Nemes Márton például a Deák Erika, majd a londoni Anka Kultys galéria képviselt művészeként ma már New York-ban is kiállít; vagy például Bozó Szabolcs különös figurái előbb váltak népszerűvé a nemzetközi színtéren, mint Magyarországon. A nemzetközi gyűjtők számára mitől válhat érdekessé a magyar művészeti szcéna?
R. G.: Az látszik ezen a generáción, hogy teljesen belefonódott a nemzetközi globális művészetbe. A nemzetközi galériák vagy az Instagram segítségével a világ minden pontjával kapcsolatban vannak. Nyelvektől függetlenül a vizualitás univerzalizmusa tényleg működik: nyilván vannak egyéni történetek, de egy globális képzőművészetről van szó.
Nem kell feltétlenül stilisztikai párhuzamokat vagy lokális tartalmakat keresni ezekben az alkotókban: ez egy nemzetközi nyelv, amit itt mindenki beszél.
S. Z.: Egy nemzetközi galériás színtéren emellett fontos az is, hogy a művészek erős üzleti szemléletmóddal rendelkezzenek: a nemzetközi gyűjtőknek más igényeik vannak az itthoniakhoz képest.
Szerintem hatalmas dolog az, hogy egy ilyen kis ország, egy ilyen kis művészeti piacról ennyi karriertörténetet tud elmesélni: ne legyünk ezzel elégedetlenek, hiszen talán nem történt még ilyen a magyar művészettel, hogy egyszerre ennyi sikersztori fut párhuzamosan egymással.
A kiadvány első oldalain szereplő kurátori dialógusotokban elhangzik, hogy a Youhu kiadványt további kötetek is követhetnék. Hogyan tervezitek a folytatást?
S. Z.: Ha nem is azonnal, de néhány éven belül érdemes lenne kiadni egy Youhu 2-t: évtizedek óta nem jelent meg ilyen jellegű összefoglaló kiadvány, amire úgy gondolom, hogy itt szükség van. Időről-időre fontos lenne kiadni egy hasonló albumot, akár a magyar, akár a nemzetközi közönségnek, ami dokumentálja, hogy mi is történt az elmúlt időszak képzőművészetében. Remélem, hogy ez a kezdeményezés elindít valamilyen tendenciát a könyvkiadóknál a képzőművészeti fókuszú könyvek irányába. A következő elképzelésünk pedig az, hogy a fotográfia témájában hozzuk létre a második kötetet.
R. G.: A koncepcióleírásban is emlegetett, a hatvanas években létrejött IPARTERV kiállítás egy ijesztően magasra tett mérce volt számunkra, ami a visszajelzések alapján nem verődött le. Kemény György, az IPARTERV grafikusa is eljött a megnyitóra, de Bak Imre is másnap elsőként nyitotta az ajtót, majd lelkesen gratulált: ha valamifajta áttételes áldást lehet kapni az IPARTERV generációjának még élő és aktív tagjaitól, akkor elmondhatjuk, hogy sikerült. Nem egy szemtelen összevetésként gondolnak a kezdeményezésre, hanem kiemelték, hogy ez tényleg egy izgalmas, friss és jó fiatal kortárs anyag, és csak így tovább. Youhu!
A Youhu kiállítás 2022. augusztus 12-ig tekinthető meg a Kieselbach Galéria kiállítóterében; a helyszínen a kezdeményezést összefoglaló kiadvány is beszerezhető.
Portrékép: Biró Dávid
Fotók: Mohai Balázs
A csodás len | TOP 5
Újragondolt műanyag | Crafting Plastics Studio
