Marielle van Luijk, más néven Holland Marcsi egészen Utrechtből érkezett Mátészalkára, ahol népi ihletésű klasszikus zenével foglalkozik, emellett pedig népviseleteket gyűjt. Első hallásra egészen váratlannak tűnhet az ő története, de ahogyan megismerjük, igazán egyértelművé válik, hogy miért is ez a valódi útja. Interjú.
Magyar és holland felmenőkkel rendelkezel, ebből fakadóan hatással lehettek rád mindkét kultúra impulzusai. Emlékszel arra a pillanatra, amikor a magyar népművészet először mély benyomást tett rád? Érezted gyermekkorodban a különbséget a magyar és a holland hagyományok között?
A nagymamám mesélte, hogy amikor kislány voltam, szerettem volna itt is iskolába járni az óvoda után, így anyukám beíratott Dunaújvárosban egy ének-zenei általános iskolába. Ott találkoztam a néptánccal, ami egyből elvarázsolt. Álltam és néztem, hogy mennyire lenyűgözően csapásolnak a fiúk, milyen eszméletlen energiája van az egésznek. Azt hiszem, ott lettem szerelmes ebbe a világba. A másik, amikor az iskolába német cserediákok érkeztek, ki volt állítva egy bábu kalocsai viseletben. Már akkor is láttam, hogy mennyire színpompás ez a népviselet, és nagyon beleégett az emlékezetembe. A holland gyökerekhez kapcsolódóan pedig mindig azt éreztem, hogy a magyar az erősebb, amúgy is teljesen más a kulturális önazonosság és a hagyományok megélése kint. Viszont amióta itt élek Magyarországon, azt vettem észre, hogy jobban tudom értékelni a holland oldalamat is.
Hogyan kezdtél bele a viseletgyűjtésbe?
Az első autentikus népviseletemet Budapesten, a Néptáncosok Kellékboltjában vásároltam évekkel ezelőtt. Egészen pontosan az egy avasfelsőfalui román darab volt, aminek nagyon megfogott a gazdag hímzésvilága. Nem tudtam, hogy honnan származik, fogalmam sem volt róla, hogy nem magyar, elsősorban esztétikai szempont alapján választottam. Számomra nem az a fontos, hogy mindenhonnan beszerezzek egy-egy viseletet, hanem, hogy amit választok, ahhoz kötődjek. Általában a kis magyarországi falvak állnak hozzám közelebb, ennek az az oka, hogy úgy látom, kevésbé közismertek, ez pedig számomra nagy plusz, mert mindig jobban szerettem az unikális dolgokat. Nekem ez a gyűjtés a szívügyem, én ezt sosem tanultam, nem a hivatásom, teljes mértékben az érzelmeimre hagyatkozom a döntéshelyzetekben. Talán ezért is van, hogy a kedvenc tájegységeimnél előfordul, hogy akár tíz rend népviseletem is van. Arra azért igyekszem figyelni, hogy ne csak a legdíszesebb viseleteket mutassam be, hiszen ezeket nagyrészt csak a templomokban hordták, a hétköznapokban és a mulatságokban nem. Például az egyik matyó sorozatban egy fiatal gyászviselet volt rajtam, kaptam is megjegyzést, hogy ez nem illik hozzám, pedig a fekete szín a folklórban ugyanannyira a fiataloké is, mint az időseké – az is előfordult hogy az esküvői ruhák színe is fekete volt.
Instagramon rendszerint a népviseleteidet autentikus környezetben osztod meg a követőiddel. Az is előfordul, hogy egy-egy szakirodalmat és archív fotót is posztolsz. Ezt inkább edukációs céllal teszed, vagy inkább csak szeretnéd megmutatni másoknak a szenvedélyedet?
Saját örömömre kezdtem el a fiókot, amivel a személyes utamat szeretném bemutatni. Érdekes, hogy ezt az edukatív jelleget említed, pedig ez nálam egyáltalán nem tudatos. Az a tudás, amit leírok, mind a könyvek vagy még inkább a nénik birtokában van, én csak tolmácsolni igyekszem azt. Igazán gyermeteg kíváncsisággal hallgatom őket, nagy alázattal figyelek rájuk. Talán azért tudnak könnyen azonosulni velem a követőim, mert én is külső szemlélőként csöppenek bele ebbe a világba, és ezt adom tovább nekik. Arra törekszem, hogy párhuzamot vonjak az akkori és a jelen világ között. Egyszer tartanom kellett egy prezentációt, amiben párhuzamot vontam Kylie Jennerrel. Akkor azzal kezdtem, hogy mutattam egy képet Kylieról, sok Louis Vuitton táskával körülötte. A hallgatóság azt mondta, hogy a gazdagságra asszociálnak. Ezt követően megmutattam egy sárközi viseletet, és kérdeztem, hogy na erről mi jut az eszükbe? Azt válaszolták, hogy egyszerűen a népviselet. Ekkor elmagyaráztam nekik, hogy amit nekik a Louis Vuitton szimbolizál, az akkor a faluban a borotvált selyem volt, ami egy hold föld vagy éppen egy tehén ára. Tulajdonképpen ugyanaz a kettő jelentése. A lélektan ugyanaz, csak az eszközök különböznek.
Kicsit belelátva a gyűjtésekbe, hogyan szerzed be a viseleteidet?
Az a helyzet hogy a legtöbbet online vásárlom kereskedőktől, hiába lennék én a legboldogabb, ha mindent néniktől szereznék be. Ez egyrészt azért van, mert nem adják el őket, ugyanis meg szeretnék őrizni ezeket a darabokat az unokáknak, ami egyébként kifejezetten jó dolog. Másrészt pedig nagyon nehéz bekerülni a falvak körforgásába. Nagyon szoros ezeken a településeken a kapcsolat, ha befogadnak, egymást ajánlják. Mérán például jól jártam, hiszen többen ismertek már.
A másik nagy szerelmed a zene. Ezen a pályán mennyire tartod meg az autentikus vonalat?
A zene szeretetéből fakadóan tudtam megtartani a kötődésem a népi kultúra felé, Hollandiában ez az eszköz volt számomra elérhető. Klasszikus zenei környezetben nőttem fel, de már gyermekként is nagyon szerettem játszani népi ihletésű klasszikus zenét. Nagy ellentmondás van bennem, hogy melyiket válasszam – autentikus vagy klasszikus? Azonban úgy gondolom, hogy mindkettőből tudok meríteni, és ez vagyok igazán én. Nemrég tartottam Mátészalkán egy ilyen koncertet, amit nagyon jól fogadott a közönség, úgy érzem ez az utam.
Manapság egyre nagyobb teret nyernek a divatiparban a népművészeti fúziók. Mit gondolsz, valóban segítik ezek becsempészni a népművészetet a hétköznapokba?
Én kicsit szkeptikusan állok ezekhez a megközelítésekhez, személy szerint hiányolom azt a kulturális hátteret, ami megadja a viseletek keretrendszerét. A magyar motívumvilág igencsak gazdag, ebből sajnos nagyon kicsike szeletet dolgoz fel a divatipar. Tulajdonképpen csak a legismertebbeket, és emiatt a legtöbben azt hihetik, hogy ennyiből áll a magyar népviselet – pedig közel sem!
Legutóbb egy nagyon sikeres kollaboráció jött létre közted és Mohos Zsófia fotográfus között, aki fotósorozataiban lencsevégre kapja a vidék intim pillanatait. Hogyan zajlott a közös munka?
Zsófi munkájáról azt gondolom, hogy olyan sajátos nézőpontból tudja elkapni a pillanatokat, ami nagyon ritka, és erős esztétikai kötődést éreztem, mikor megláttam. A követőimnek ezt a hangulatot szerettem volna közvetíteni, emellett pedig éreztem, hogy szükségem van a vizuális szintlépésre, így felkerestem őt. Először Rimócon jártunk együtt, ahol mindketten ismertük Margit nénit, így könnyen indult a közös munka.
Hogyan történik a helyiek megkeresése?
A többi fotózásra én kerestem néniket, Zsófi ennek nagyon örült, hiszen az ő alkotói horizontját is tágítottuk ezzel a projekttel. Változó, hogy kivel hogyan ismerkedünk meg, de fontos, hogy a fotózásokat megelőzően többször találkozzunk velük, hogy sokkal derűsebb és fesztelenebb legyen a hangulat. Szerencsére általában örülnek az érkezésünknek, és nagyon lelkesek, amiért érdeklődünk a téma iránt.
Milyen érzés ebbe a miliőbe csöppenni?
Számomra nemcsak az az élmény, hogy viseletben vagyok, hanem az előkészület is fontos szakrális rituálé, ami nélkülözhetetlen. Zsófi képei azt tükrözik, mintha alapvetően oda tartoznék, de ehhez hozzásegít az is, hogy egyáltalán nem hordok sminket, és sokat vizsgálom az archív felvételeket. Utóbbinak köszönhetően sajátítottam el például a mezőkövesdi tartást, hiszen a lányok a viseletben büszkeséget sugároztak. Mindig óriási rajongója voltam a történelemnek, ebből fakadóan dédelgetett álmom volt az, hogy egyszer az időben utazzak – ezekkel a fotókkal úgy érzem, mintha meg is tudnám valósítani ezt.
Fotók: Mohos Zsófia
Holland Marcsi | Instagram
Régiós szinten ennyivel keresnek kevesebbet a nők
A szovjet rezsim monstruózus maradványai: Tallinn és a brutalista építészet | TOP5
