Egy dzsungeles pagonyban álmodott és épített magának új otthont Pataki Dávid formatervező, Budapesttől harminc kilométerre, Tahiban. Vele jött Zara, a francia bulldog is, aki örömmel szaladgál a telken, vagy lustálkodva heverészik az árnyékos teraszon. Fél évvel ezelőtt pedig Dávid párja, Éva is beköltözött a mindössze harminckét négyzetméteres házikóba, ami szinte együtt lélegzik a kerttel. Nyáron itt valódi paradicsomi lehet a létezés a lenyűgöző panorámával, odabenn pedig a praktikumé, és a történettel teli tárgyaké a főszerep. Íme sorozatunk 3. része!
Tahi egyik szűk utcájába kanyarodunk fel autónkkal egy napsütéses délelőttön: végében klasszikus, mégis formabontó sátortetős házat pillantunk meg, aprócska ablakokkal. A sok zöld között előbukkanó, fával borított homlokzat mögött – mint később megtudjuk – egy mindössze harminckét négyzetméteres csodás otthon bújik meg. Érkezésünkre Zara, a francia bulldog őrült csaholásba kezd, Dávidék pedig kedvesen szabadkozva invitálnak beljebb bennünket: a kapu még a régi, a kert egyik szegletében pedig megtermett vasúti talpfák állnak halomban, hogy majd belőlük is valami új szülessen, ahogy Dávid tárgyainál ez általában lenni szokott.
Pataki Dávid formatervezőként diplomázott 2008-ban a MOME-n egy mennyezeti lámpa tervével. A világítás, a lámpák, illetve a fa és a fém iránti rajongás a későbbiekben is megmaradt – ezek, illetve különféle bútorok képezik a 2010-ben alapított PDSIGN Stúdió sokszínű és változatos portfoliójának gerincét. De nem csak kész használati tárgyakat találunk Dávid repertoárjában: van, hogy komplett bútorzatot kreál egyedi paraméterek alapján, a megrendelő igényeire szabva, legyen az egy borbár berendezése vagy egy bemutatóterem praktikus és látványos polcrendszere. Legutóbb például egy csodás zöld színre hangolt konyhabútort készített egy antwerpeni családi otthonba.
Saját tárgyaira Dávid nem az „újrahasznosított”, sokkal inkább a „mentett” jelzőt szereti használni. A munkafolyamatok során megmaradó időtálló faanyagot újraértelmezi, és lesz belőlük csodás vágódeszka, poháralátét vagy salátás kanál, amelyeket egy-egy karakteres szín tesz különlegessé. Ezek mind ott lapulnak Dávidék házában, mutatjuk is őket használat közben, de előbb: vissza a kezdetekhez! Hogyan talál egy hagyománytisztelő, kortárs szellemiségben alkotó designer új otthonra Budapest agglomerációjában?
Dávid azt mondja, bár alapvetően mindig is városi életet élt, valahol az agya hátsó részében ott volt a vágy, hogy több időt töltsön a természetben. A szülei Szegeden kertes házban laktak, édesanyja imádta a kertet – a családnak Lakiteleken (ahonnan Dávid anyukája származik) volt egy nyaralója – itt, a Tőserdő szomszédságában töltötte Dávid és bátyja, Matyi, és nővérük, Noémi a nyarakat, árnyas fák és vízpart mellett. A hegyek iránti vonzalom később erősödött fel benne, ami most, Tahi dombjain maximális mértékig kiteljesedett (a szűk, sokszor meredeken emelkedő utcácskákon felfelé kaptatva ezt mi magunk is megtapasztalhattuk).
„Körülbelül három évvel ezelőtt radikálisan megváltozott az életem, akkor tettem fel magamnak a kérdést, hogy hova tovább. Nem akartam egy városi kis lakást magamnak, s egyre erősebben szólalt meg bennem a vágy, hogy a természetben éljek. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy akkoriban egyre többet kezdtem kirándulni: inkább meditatív tevékenységként fogtam fel ezeket a kiruccanásokat, sem mint teljesítménytúraként. Akkor tévedtem erre a környékre, s fedeztem fel a Dunakanyart. Ugyanebben az időszakban az egyik unokatestvérem vett egy nyaralót Szentendrén, amit lakóházzá alakított – ott nagyon beindult a fantáziám” – mesél a kezdetekről Dávid.
Az ugyancsak népszerű Dunakanyar túloldalán is szétnézett, s elsősorban kevésbé jó állapotú nyaralókat keresett, olyanokat, amelyeket saját kezűleg újíthat fel. A készen kapott dolgok nem érdeklik, Dávid ahhoz túlságosan kritikusnak tartja magát. Így esett, hogy egy hirdetésben talált rá erre a telekre, s rajta a szabvány alapján készült, szörnyű állapotban árválkodó házikóra. Az egész inkább hasonlított dzsungelre, mintsem egy vevőcsalogató portára – Dávid mégis meglátta benne a szépet. 2020 augusztusában lett övé a telek, majd egy intenzív, nyolc hónapos felújítás következett: amikor csak tehette, jött, épített, félkész állapotában is használta már a házat, kint kempingezett, 2021 áprilisában pedig hivatalosan is beköltözött.
„Az akkori tulajdonosok elkezdték felújítani a házat, jobban mondva: inkább félig-meddig szétszedték, mintsem hogy ténylegesen rendbe szedték volna. Abban az állapotában még vidéki háznak is alkalmatlan volt, csupán a víz és a villany volt bevezetve” – emlékezik vissza Dávid miközben a kaputól a ház felé indulunk. A telek java része ma is szabadon burjánzó dzsungel, de a rozoga házikó helyébe lépő, minimalizmus jegyében megálmodott új otthon egészen más színezetet kölcsönöz a birtoknak. A szebb napokat látott meredek betonlépcsőn nem merészkedünk le a sűrű bozótosba, inkább maradunk idefenn: hívogat bennünket a szurdok fölött elegánsan lebegő tágas terasz.
„Először azon gondolkodtam, hogy teljesen újraépítem a házat: a tető megerősítésével kezdtem, majd a falakkal folytattam, amikor akadt egy kis szabadidőm, vagy el tudtam csenni egy-egy fél napot a műhelyben. A falvastagságok változtak, és egy elég komoly, kifelé szellőző szigetelést kapott a ház. A beton alapozást is rendbe kellett tenni” – mondja. A régi teraszajtó helyét meghagyta, de mivel olyan csodás innen a panoráma, nagyobb üvegfal került a helyére, kétszárnyú teraszajtóval, így nemcsak a bejárati ajtón, de a teraszon keresztül is be lehet jutni a házba – a ház ettől is tágasabbá és világosabbá vált. Kétségkívül ez az épület legmeghatározóbb frontja: a tűző déli nap a ház mögött megy el, délutántól naplementéig viszont a ház előtt süt – a bejárat melletti nyírfák és a diófa kellemes árnyékot adnak.
Az a bizonyos nyolc hónap Dávid életében nem csak az építkezésről szólt: éppen amikor áprilisban beköltözött (még bútorok és berendezés nélkül), az egész család elkapta a koronavírust, ő maga a házikóban küzdött a betegséggel, és sajnos nagyobb tragédia is történt – Dávid ebben a küzdelemben elveszítette a bátyját, aki egyébiránt a szemet gyönyörködtető, egyedi csempéket jegyző Pataki Tiles márka alapítója volt. Ebben a nehéz, fizikailag és lelkileg megterhelő időszakban a házzal kapcsolatos teendők segítették őt a továbblépésben: „elveszítettem a lelkesedésemet a munka iránt úgy általában, s a ház volt az egyetlen dolog, ami aztán szép lassan elkezdett inspirálni. Visszahozott annyira, olyan sok töltetet adott, hogy aztán elkezdtem akarni más dolgokat is csinálni” – vall őszintén Dávid. Eleinte a testvére, valamint két unokatestvére és néhány barátja is besegített a munkálatokban, de extra szakember segítségét nem kérték: szerencsére akadt egy ácsmesternek tanult testvérpár, akik épp a Covid viszontagságai miatt látogattak haza Nagy-Britanniából, és szívesen besegítettek a gipszkartonozásba.
Amikor az átalakításról kérdezgetjük, Dávid azt mondja, a házat az eredeti alaprajzhoz képest körülbelül egy méterrel meg kellett toldaniuk, a korábbi funkciókat is át kellett rendezniük: a korábbi konyhát „kiszabadították”, helyén a fürdőszobát alakították ki.
„Nekem a konyha fontos része a háznak, mert nagyon szeretek főzni, szerintem az egy központi elem kell, hogy legyen. Nem szeretem azt, amikor a konyha el van dugva. Nyilván ez egy rendhagyó családi ház, egy nagyon kompakt multifunkciós kis épület, ahol ezt okosan ki kellett gondolni. Ez kezdettől fogva fontos volt, ahogy az is, hogy legyen egy különálló hálófülke” – meséli.
A konyhát szinte teljes mértékben Dávid jegyzi: külön ide készült a konyhabútor, az étkezőasztal és a fölé függesztett lámpakompozíció is Dávid munkája, a Pataki Tiles vidám csempéi pedig nemcsak itt, de a fürdőszobában is megtalálták a helyüket. Dávid nagy szerelmese a kerámiának is – a pirospaprikát rejtő bádogdoboz mellől Lantos Judit tárgyait fedezzük fel, limonádékészítés közben pedig előkerülnek a színesre festett vágódeszkák. A konyhapult maga is különleges nemcsak a felülete, de a története miatt is – a vörösréz pultot Dávid testvéréék újszentiváni műhelyéből hozta magával (korábban egy söntéspult része volt). „Nagyon szeretem, hogyha változik az anyag, az idő múlásával mást és mást mutat magából. Ez a vörösrézre abszolút igaz. Ha erre rácsorog egy kis citrom, akkor ott lemarja az oxidot, ha más megy rá, akkor bezöldül. Itt néhol látszik is. Engem nem zavar, hogyha foltot hagy rajta bármi” – mutat rá a pult aprócska „hibáira” Dávid, aki imádja ez efféle tökéletlenségeket.
Ennyi egyedi, kézműves bútor mellett jóízűen megfér a teraszajtó előtt pihenő sárga IKEA-fotel, amit Dávid a születésnapjára kapott ajándékba, és ami mindig emlékezteti, hogy ideje kikapcsolnia. Innen kényelmesen rálátni szinte az egész házra, tévé nem is kell, akad itt látnivaló bőven, amin megpihenhet az ember tekintete – a sarokban egy csinos kis fatüzelésű öntöttvas kályha lapul, ami jó szolgálatot tesz a téli hidegben (a fűtést egy norvég fűtőpanellel oldották meg, ami teljesen elégséges egy ilyen méretű lakásban).
De különféle műalkotásokból sincs hiány a házban: a Dávid által készített előszobai komód fölött Forrai Ferenc színes absztrakt grafikája kapott helyet, illetve van pár objekt és festmény, amit Dávid apukája, Pataki Ferenc jegyez, a hálófülkében pedig egy hetvenes évekből származó Kocsis Imre-nyomat díszíti a falat. Ugyancsak az előszobában találunk egy mindent elnyelő elegáns tölgyfa szekrényt, amit a különféle olajokkal, illetve pácokkal tett még izgalmasabbá Dávid: mindegyik kis négyzetes ajtónak más-más árnyalata van, tetején bolhapiacról szerzett kincsek sorakoznak, de ott van például egy Dávid által megformált nagyobbacska szobor is.
Időközben elkészül a hűsítő limonádé, és Dávid saját készítésű lepényét is megkóstolhatjuk a teraszon egy kis kolbász, sajt és különféle mártogatósok kíséretében, amire bizony Zara kutya is szemet vet.
Fotók: Mohai Balázs
PDSIGN Stúdió | Web | Facebook | Instagram
Valóban a földönkívüliek jelentik a legnagyobb fenyegetést az űrben az emberiségre?
A kóser étteremtől a környezettudatos csomagolásig | Piqniq pakk – 13. rész
