James A. Kapaló kutatásai elsősorban a közép-kelet-európai vallási és etnikai kisebbségek történetére és tapasztalataira fókuszálnak. Etnográfiai módszerek segítségével dolgozik közösségekkel, levéltárakkal és múzeumi gyűjteményekkel, hogy feltárja a hétköznapi tudást, a vallási gyakorlatokat és a helyi emlékezetet. Egyik szerkesztője volt a The Secret Police and the Religious Underground in Communist and Post-Communist Eastern Europe című könyvnek, amely 2022-ben jelent meg a Routledge kiadónál. Arról kérdeztük, hogyan kezdett el Kelet-Európával és a vallásokkal foglalkozni; mi az a vallási underground; hogyan próbált meg a titkosrendőrség és a vallási közösségek túljárni egymás eszén; és hogy miért fontos, hogy foglalkozzunk a múltunkkal.
A kutatásaid elsősorban a vallási és etnikai kisebbségek történetével, valamint a közép-kelet-európai állambiztonsági szolgálatokkal foglalkoznak. Hogyan kezdtél el érdeklődni a régió és ezen témák iránt?
Édesanyám angol, édesapám pedig magyar, így tulajdonképpen második generációs magyar vagyok, aki az elmúlt tizennégy évben Írországban élt és dolgozott. Apám családja Magyarország keleti részéről származik, a család görögkatolikus, némi ruszin vagy ukrán kötődéssel, és a nagymamám szlovákul is beszélt. Édesapám fiatalon szintén találkozott az állambiztonsággal, és 1955-ben bebörtönözték, mert megpróbálta elhagyni Magyarországot. Az 1980-as években azonban elkezdtem vele visszautazni Magyarországra, és elkezdett érdekelni Magyarország és a szomszédos országok történelme és sorsa. Az 1990-es évek elején, a romániai forradalom után Csíkszeredába költöztem, és ott tanítottam közel két és fél évig. Abban az időben teljesen lenyűgöztek a vallás és az identitás kérdései. A vallás iránti érdeklődés fellendülése az egykori kommunista országokban, amit Magyarországon és Romániában tapasztaltam, a saját családom történelmével és hátterével keveredve, mindez összeért az általam végzett kutatásokban, amelyek összekapcsolják Közép-Kelet-Európát, a vallási sokszínűséget és az állambiztonsági szolgálatokat, illetve a titkosrendőrséget.
Többek között írtál a moldvai csángó identitásról, jártál a moldáv gagauzok között, és tanulmányoztad az inochentizmust Moldovában és Romániában. Hogyan találtál rá ezekre a témákra és közösségekre? Mi a kutatási módszered?
Néprajzi tanulóéveimet akkor kezdtem el, amikor Csíkszeredában éltem. Tánczos Vilmos, aki ma már több mint harminc éve jó barátom és kollégám, elvitt néhány terepkutatásra magyar falvakba. Miután hazajöttem, a Kelet-Európai Szlavisztika Tanszéken végeztem mesterképzést. Megismerkedtem a csángókkal, akik egy ortodox környezetben élő magyar közösség, identitásuk a katolicizmushoz kötődik. Az érdeklődésem irántuk a mai napig tart, de végül nem publikáltam róluk, mert érzelmileg túl közel kerültek hozzám. Helyette a gagauzokról, egy moldvai török nyelvű keresztény közösségről írtam. Mivel törökül beszélnek, valahogy az iszlámhoz és Törökországhoz kötődnek, de valójában ortodox keresztények. Ez a két eset számos kérdést felvet az identitással és a hovatartozással kapcsolatban. Mi az etnikai identitás lényege? Mi a szerepe a vallási identitásnak a közös származástudatban? Honnan származnak és hogyan alakulnak ki a nemzeti identitásról alkotott elképzelések? Később azonban eltávolodtam a főként etnográfiai kutatásoktól, és az archívumokra kezdtem el összpontosítani, valamint az állam szerepére ezen identitások átalakulásában a kommunista korszakban.
A The Secret Police and the Religious Underground in Communist and Post-Communist Eastern Europe című könyvet Povedák Kingával együtt szerkesztetted. Hogyan született meg ez a könyv?
2016-tól az Európai Kutatási Tanács Hidden Galleries című projektjét vezettem, amely a romániai, moldáv és magyarországi titkosrendőrségi archívumok állományát vizsgálta és kontextualizálta újra, és négy évre kaptam támogatást egy csapat összeállításához. Fantasztikus együttműködésünk volt a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával, amely a projekt legelső workshopjának adott otthont. További munkatársakat hívtunk meg Csehországból, Lengyelországból, Litvániából és az egykori Jugoszláviából. Olyan tudósokat szerettem volna összehozni, akik valóban képesek megvizsgálni a kommunizmus tapasztalatát és annak a vallás átalakulásával való kapcsolatát, ezért arra törekedtünk, hogy a kutatás interdiszciplináris és összehasonlító jellegű legyen. Egyfajta alulról jövő megközelítést alkalmaztunk, ami megkövetelte, hogy úgy dolgozzunk az archívumokkal, ahogyan azokat nem tervezték. Az állambiztonsági archívumokat soha nem arra szánták, hogy a kutatók egy nap csak úgy odajöjjenek és megnézzék őket. Úgy kezelték őket, mint egy teljesen zárt állományt, ahová még a Kommunista Párt tagjai sem juthatnak be. Meg akartuk vizsgálni az állam által célba vett közösségek materialitását abból a szempontból, hogy még a kommunista állam erős nyomása alatt is képesek voltak létrehozni és reprodukálni vallási és vizuális kultúrájukat. Talán paradox módon a titkosrendőrség archívumai gazdag gyűjteménnyel, számos tárggyal, fényképpel és kiadvánnyal rendelkeznek a vallási csoportok örökségéből, amelyeket az állam elkobzott. Ezen anyagok közül sokat felhasználtunk egy sor olyan kiállításon, amelyet a román, a magyar és az ír közönség számára rendeztünk. Ez fontos része volt a projekt céljainak, hogy a kutatást szélesebb közönséghez juttassuk el, és társadalmi diskurzust kezdeményezzünk a titkosrendőrségi műveletek örökségéről és az archívumokban rejtve maradt örökségről.
Tudnád röviden definiálni, hogy mi az a vallási underground?
A vallási underground kifejezés a hidegháború során kulcsfontosságú motívumként jelent meg. Már az 1920-as években használták a kifejezést a Szovjetunióban működő vallási csoportok sötét, veszélyes tevékenységének meghatározására. Később a Szabad Európa Rádió is használta, de mint a bátorság és az ellenállás helye. Mindkét oldal metaforaként használta, de nem egyszerűen csak metafora vagy konstrukció volt: az állambiztonság akciói, a szamizdat kiadványok és a nyugati disszidensek munkái révén vált valósággá. A földalattiság sok esetben megélt realitás is volt, az emberek a föld alatt élték az életüket, akár szó szerint, akár átvitt értelemben, a testükkel és a tevékenységükkel létrehozva azt.
A titkosrendőrségnek mindent tudnia kellett vagy akart tudni a célcsoportjáról. Hogyan sikerült hozzájutniuk a tudáshoz, és voltak-e félreértéseik, hibáik?
A titkosrendőrség általában úgy próbált meg beszivárogni a csoportokba, hogy besúgókat toborzott vagy ügynököket telepített a vallási közösségekbe. A besúgók sok esetben valóban jól beágyazódtak ezekbe a közösségekbe, rengeteg bennfentes tudással rendelkeztek, közelről ismerték a hitet, a rituálékat, az imákat, a közösség működését, a kapcsolatokat, sőt még a kereskedelmi tevékenységeket is. Nagyon pontosan és jól tudtak beszámolni a közösség vallási életéről, de nem minden besúgó tette ezt önként, sokan visszatartották az információkat, vagy értéktelen információkat adtak át, hogy ne ártsanak a barátaiknak és a hívőtársaiknak. A teológiai (félre)értelmezések tekintetében van egy példa Magyarországról. A könyv egyik fejezetében, Petrás Éva tanulmányában szerepel egy fénykép, amelyen a Jehova Tanúi egy csoportja látható a Balatonnál. Az ügynök, aki követte őket, azt írta, hogy éppen kirándulást tettek ott. Nem vette észre, hogy amit látott, az valójában egy közös keresztelési szertartás volt.
Milyen módokon változtatta meg a titkosrendőrség a vallási underground működését? Valószínűleg tudták, hogy megfigyelhetik őket.
Természetesen a vallási közösségek gyakran tisztában voltak azzal, hogy beszivárogtak hozzájuk, vagy potenciálisan megfigyelés alatt állnak, és intézkedéseket hoztak ennek ellensúlyozására, vagy hogy megvédjék magukat a negatív következményektől. A könyvben írok egy romániai inochentista csoportról, akik tudtak az állam tevékenységéről, és spirituális fegyvert vetettek be ellenük. Élelmiszert gyűjtöttek, amelyet a lelki vezetőjük megáldott, majd a közösség szándékosan odaadta azt a tisztek és az állami bürokráciában dolgozók feleségeinek, és így titokban megáldott étellel etették őket, hogy megvédjék a közösséget. Tatjána Vagramenko az ukrajnai Jehova Tanúiról írt, akik lényegében azt mondták a saját tagjaiknak, hogy váljanak besúgókká, hogy megfordítva a dolgot beépülhessenek az állambiztonsági rendszerbe. Ezek nagyon összetett jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy a leegyszerűsítő „elnyomók kontra hősies ellenállók” narratíva nem működik jól.
Hogyan próbálta meg a titkosrendőrség a vallási tevékenységeket az államra nézve fenyegetésként értelmezni?
Az állam határozza meg, hogy mi a legális és mi az illegális, mi tartozik a törvény keretein belülre és mi azon kívülre. Ebben az értelemben az egyházak tevékenysége gyakran valóban törvényen kívüli volt, tagjaik megszegték az állam törvényeit, és ezt tudatosan és szándékosan tették. A vallási közösségek tagjait egyébként sokkal könnyebb volt elítélni gazdasági bűncselekményekért, mint politikai bűncselekményekért. Sok művelet a vallás kézzelfogható, látható, anyagi vonatkozásai ellen irányult. Egy magyarországi pap például gyertyák eladásából szerzett pénzt magának és a gyülekezetének. Az állambiztonsági akta szerint Budapestre utazott, egy forintért megvásárolta a gyertyákat, majd hazajött, megáldotta őket, és tíz forintért eladta a faluban. Amit az állambiztonság csinált, amennyire én az aktákból látom, az az volt, hogy a gyertyákat tartalmazó dobozokba Mindszentyt ábrázoló fényképeket ültetett, majd „felfedezte”, és államellenes tevékenységgel vádolta meg, mert támogatta a Mindszenty-kultuszt. A papot öt év börtönnel fenyegették meg, ha nem lesz besúgó. Később, úgy tűnik, nagyon is tetszett neki, hogy ez a különleges szerep jutott neki, legalábbis az állambiztonság így mutatta be. Romantikusan kezelte a dolgot, élvezte a különleges státuszt.
Évtizedek óta írsz ezekről a témákról. Miért fontos, hogy ennyit foglalkozzunk a múltunkkal?
A posztkommunista társadalmak mindegyike más-más módon foglalkozott a múltjával, vagy próbált meg foglalkozni vele. Amit ma látunk, az a múlt problémáinak és következményeinek nem teljes körű feldolgozása. Az ukrajnai háborúval összefüggésben azt a szándékot látjuk, hogy sürgősen átírják, újrakontextualizálják és újradefiniálják, hogy mit jelent ez a múlt. Számomra azonban egyre világosabbá válik, hogy Európa történelmének egy olyan szakaszába lépünk, amikor minden eddiginél többet kell tanulnunk a múltunkból. Lehet, hogy úgy hangzik, hogy a tudósok újra és újra ugyanazokat a dolgokat szajkózzák, de az amnézia nagyon gyorsan eluralkodik, és ez a hírek és a közösségi média gyorsan átalakuló tájképében az embereket a pillanatnyi hatások áldozatává teszi. Ahogyan az életünket éljük, nagyon gyorsan elveszítjük a közös múltunk érzetét. Az emlékezet kapcsán ezt tanultam a történelemről, és azt, hogy mindannyiunk feladata, hogy felszólaljunk és szembeszálljunk a felbukkanó tévhitekkel. Azt hiszem, tudósként erre kell fordítanunk a figyelmünket.
The Secret Police and the Religious Underground in Communist and Post-Communist Eastern Europe (szerk. James A. Kapaló, Kinga Povedák)
Routledge, 2022
Hidden Galleries projekt
Fotók: Bényi Andrea / Rácmolnár Milán / Váczi Roland
A Nyomtatott múltak sorozatunkban a közép-kelet-európai régió múltját és közelmúltját helyezzük középpontba különböző műfajú, nemrég megjelent könyvek által.
Bútorokkal mesélni: íme, a NORNA!
Aranyat nyert a Néprajzi Múzeum Motívumalkotó alkalmazása
