Megfertőződött a globalizáció?

Omar Hassan londoni elemző állítása szerint: „a koronavírus nagyságrendekkel több embert fog csődbe vinni, mint megölni.” Pánikolás közben elsőre akár ez jól is hangozhat: ha hirtelen választani kéne, az emberek túlnyomó többsége ugyanis valószínűleg a csődöt választaná a halál helyett, ugyanakkor a bulváros tételmondat mögött a globális gazdaság rég nem látott méretű válsága és átalakulása áll, és ez sokaknak fájdalmas lesz.

Az elemzők már egy ideje egyetértenek abban, hogy a globális ellátási láncok irracionálisak lettek mára, ahogy Kenneth Rapoza a Forbes szerzője írta, „a gyógyszertárak Európa-szerte jelzik, hogy nem jutnak elegendő mennyiségű egészségügyi maszkhoz, mert mindet Kínában gyártják. Nem lehetne Albániában gyártani ezeket? Közelebb is van, mint Kína, és a munkaerő is olcsóbbnak látszik.” És valóban. Európa déli végein rég nem látott méretű a fiatalkori munkanélküliség, a szociális rendszerek masszívan terheltek és a termelékenység csökken. De miért gyártunk még mindig szinte mindent Dél-Kelet-Ázsiában?

A koronavírus, mint gazdasági jelenség – most, amikor a kínai ipar jelentős része „csökkentett mód”-ban fut – bizonyosan meggyorsítja az ilyen következtetések levonását azzal, hogy az eddigi elméleti veszélyeket és kitettséget megtapasztalhatóvá, átélhetővé teszi.

Olyannyira helytálló a Forbes szerzőjének megállapítása, hogy maguk a kínai beszállítók is évek óta szervezik ki saját gyártásukat az olcsóbb munkaerővel rendelkező, kevésbé fejlett ázsiai országokba, továbbá az amerikai gazdasági lépéseknek köszönhetően e trend nagy nyertesének tűnik Mexikó is, ahová az amerikai vállalatok elkezdték visszatelepíteni gyártókapacitásaikat.

Magyarul az elmúlt harminc év trendje, melyben Kína volt a nyugati gazdasági fejlődés fő beszállítója, megakadni látszik. Ezzel kapcsolatban pedig nagy általánosságban kimondhatjuk: a globalizáció lassul, talán hátramenetbe is kapcsol. Az előző évtizedekben egyre szorosabban összefüggő globális gazdasági tér egyes elemei lekapcsolódnak egymásról, és a katonai-politikai multipolaritással visszatérhetnek a különböző gazdasági tömbök is az életünkbe, melynek egyenes következménye lesz a technológiai és pénzügyi szabványok leválása is.

A mobiltelefonok hőskorában valóság volt, hogy egy, az Egyesült Államokból Japánon át Európába tartó üzleti útra három mobilt kellett magunkkal vinni a különböző hírközlési szabványok miatt. Előfordulhat ez újra? Reméljük, nem, hiszen így is akkorák a készülékek, hogy tárolásukhoz egy kertésznadrág mellső zsebe is kevés lassan.

Hogy hogyan válnak le egymásról a globális gazdaság elemei?

Március 13-án a német gazdasági miniszter Peter Altmaier bejelentette; szeretné, ha a német egészségügyi és gyógyszergyártó cégek Németországban építenék újra kapacitásaikat, és idézem: „jó ötlet minimalizálni az egyoldalú függő viszonyokat annak érdekében, hogy a legérzékenyebb területeken visszanyerjük nemzeti szuverenitásunkat.”

A következő évtized egyik meghatározó technológiai-gazdasági ágazata, a mesterséges intelligencia szabályozásának teljesen eltérő irányai alakultak ki kontinensenként; Kínában a megfigyelő állam központosított mintája, az Egyesült Államokban a mega-vállalatok uralta innováció, Európában meg valamiféle demokratizált, közösségi kontroll alatt tartott verzió. Említhetjük akár a folyamatban lévő 5G háborút is, és ezek összessége mind-mind azt a látszatot keltik, hogy a következő évtized nem a gyorsuló globalizációról, hanem az egyre elszigeteltebb gazdasági-politikai-katonai tömbök kialakulásáról fog szólni. Baj ez? Ha George Friedmant kérdeznénk meg most erről, akkor bizony nem telne kellemesen a napunk további része.

Ha kulturális értelemben vizsgáljuk, akkor én azt állítom: nem baj. A globalizáció fojtogatja a diverz kulturális közegeket, a lokális kultúrákat és piacokat, eltűnteti a nemzeti közösségeket, és végül is minden szegmensben kijelöl egy monopol, egyeduralkodó valamit, ami bedarálja a kisebbeket, legyen szó nyelvekről, hagyományokról és identitásról, kisvállalkozásokról vagy helyi termékekről, márkákról. Persze nem csinálhatunk úgy, mintha nem lenne számtalan nagyon előnyös hatása is a globalizációnak, de én azt hiszem, jóval többet vesztünk ma már a réven, mint amit nyerünk a vámon.

Az egységes globális politikai tér lebomlásáról már szinte nem is érdemes beszélnünk. Hol van már a kilencvenes évek békevilága, ahol Pekingtől Moszkván át, Brüsszeltől Washingtonig többé kevésbé mindenki elfogadta a nemzetközi rendszer kereteit és intézményeit. A járvány ennek lebomlását gyorsítja fel talán a legjobban.

Hogy ki lehet a középtávú deglobalizáció nyertese? A fent említett Mexikó, Közép- és Kelet-Európa, India vagy akár afrikai országok is, és persze maga Európa és az Egyesült Államok. Ennek megjövendöléséhez viszont már egy üveggömbre lesz szükség. Egy biztos: a globalista utópia felülvizsgálatának ideje immár elérkezett.

• egyéb