Az Úr keze, egy kisbaba és sok-sok kórházban töltött idő – ezek inspirálták Baska Barbarát haikukötete, a Deus ex machina elkészítésére.
Baska Barbara ízig vérig kreatív, a képzőművész és grafikus Rényi Katalin és Baska József lányaként és Rényi Tamás unokájaként szinte elrendeltetett, hogy mivel foglalkozzon. Operatőri és grafikusi munkái mellett most nyilvánossá vált az eddig csak hobbinak számító költői vénája is, hiszen megjelent első verseskötete, a Deus ex machina. Nem véletlenül jelenik meg Isten már a címben is, hiszen Barbara és kisbabája élete is veszélyben volt nemrég. Az elmúlt évének sűrű és megterhelő történéseiről és haikui születéséről mesélt.
Mi történt a tavalyi évben, ami katalizálta a köteted elkészülését?
Elég sűrűre sikerült a 2022 nálam, a legfontosabb esemény a kisfiam érkezése volt. Ennek mentén ért bennünket jó néhány nehézség: köztük a Covid, aztán rá néhány héttel egy autóbaleset, utána egy epehólyagműtét, és ennek szövődményeként egy tüdővérzés. Mindekkor már nyolc hónapos terhes voltam, miután kijöttem a kórházból, három héttel később meg is született a kisfiam, aki mindennek dacára itt van egészségesen és gyönyörűen. Mialatt az intenzíven feküdtem a kórházban az epeműtét után, a tüdővérzés közben, versekkel tudtam kommunikálni. Egy ideig légzéssegítő maszk volt rajtam, és nem tudtam máshogy a külvilág felé közvetíteni a bennem lévő érzéseket, helyzeteket, így megpróbáltam ezeket kiírni magamból. Már nagyon régóta írok haikukat, nem most kezdtem, így ebben a formában nagyon nyersen, dokumentarista módon örökítettem meg ezeket a pillanatokat. Nem az elemelést és az absztrakciót láttam bennük, hanem a nyers valóságot. Amikor ezeket a verseket írtam, úgy éreztem, nem tehetek mást, muszáj, hogy ezek kijöjjenek, de akkor persze még egyáltalán nem gondolkodtam kötetben. Nagyon furcsa érzés volt.
Ezzel összekötöd a két szakmádat, hiszen dokumentumfilmeket is készítesz, ahol szintén a pillanatok megörökítése a cél.
Így van, mindig azt szoktam mondani, hogy a valóságnál sosincs szebb. Hogy mi sikeresen túléltük ezt az egészet, és ennyire vigyáztak ránk az orvosok és az Úr – nagyon fontossá vált számomra, hogy beszéljek erről a témáról. Ezekben a hetekben mellettem volt a hitem, illetve azok az orvosok és ápolók, akik segítettek rajtunk, és a szakértelmükkel, szeretetükkel, jelenlétükkel visszahoztak az életbe. Arra is nagyon vigyáztak, hogy nehogy idő előtt érkezzen a kicsi, Lex. Ez az egész élménysorozat artikulálódott bennem egy verseskötetté, ami végül a Trend Kiadó gondozásában jelent meg a szülés után másfél hónappal, tavaly decemberben.
Miért pont a haiku szigorú, kötött műfaját választottad az érzelmeid, tapasztalataid formába öntéséhez?
Szerintem ez egy nagyon izgalmas forma, japán gyökerei vannak, bár mi már kevésbé követjük a hagyományos japán vonalat, legtöbben inkább egy kvázi európai típusú haikuban gondolkodunk. Egyszerűsége, szépsége épp a korlátaiból ered, ami számomra kapaszkodóként működik, én ebben mind a lehetőséget látom. Utólag visszagondolva nagyon izgalmas párhuzam, hogy a kórházi ágyon fekvő, legyengült, légzéssegítő gépre kötött test limitáltsága nagyon hasonlít a haiku korlátaihoz. Ahogy aztán ebből feléledtünk a kisbabámmal, úgy keltek életre ezek a versek is, és kerültek ki a nagyvilágba könyv formájában.
A kötet fizikai megjelenésén is egyértelműen látszik, hogy vizuális szakmában dolgozol. Miért döntöttél úgy, hogy kézírásos formában is ott legyenek benne a versek?
Ennek az orvosok különleges nyelvéhez, írásához van köze, amit szinte csak egymás közt értenek meg, és esetleg még a patikusok. Ezt szerettem volna megjeleníteni.
Ezáltal sokkal személyesebbé is tetted a kötetet, hiszen az emberről sok mindent elárul a kézírása.
Igen! A kötet vizualitása minden szempontból engem tükröz, hiszen az összeállítását is én végeztem grafikusként. Képeket is szerkesztettem bele, amik akkor, a kórházban készültek telefonnal, és nagyon nyersek, szándékosan. A fotók csak egy adott pontjukon élesek, és csak adott mozzanatokat látunk rajtuk, pont azért, hogy ne leplezzek le mindent túlságosan, hiszen az érzelmeimet már épp eléggé kitettem az asztalra a versekben. A képeket nem is retusáltam, nem akartam semmit sem szépíteni, hiszen, ahogy mondtam is, a valóságnál nincs szebb.
Az már korábban kiderült, hogy fontos számodra a vallásosság, innen jött a cím, a Deus ex machina?
Nagyon nagy segítséget jelentett nekem azokban az időkben a hit. Már korábban, a Covid előtt terveztem egy filmet az orvosokról, aminek ezt a címet szántam – ezt, amint a lehetőségeim engedik, el is szeretném készíteni. Amikor megszületett a kötet, gondolkodtam, hogy hogyan tudnám összefoglalni azt a segítséget és csodát, ami engem ért, akkor jöttem rá, hogy ez az a pont, amit a drámákban isteni beavatkozásnak, deus ex machinának hívnak. Amikor Isten színre lép, és megold mindent. Ezután úgy éreztem, semmi más nem lehet a címe.
Változott a film terve a saját élményeid alapján?
Csak háromszor aláhúzódott a fontossága! A filmem is pont arról szól, hogy nem tudunk elég hálásak lenni az orvosoknak és ápolóknak. Ez egy csoda, hogy az emberek élik az életüket, majd történik velük valami, ők segítenek rajta, hogy aztán élhessék tovább az életet. A könyv is részben erről szól, ez egy hálakönyv nekik, akik ott voltak. Szeretnék erről minél többet beszélni, azért, hogy mi, halandók megértsük, hogy ők sokkal közelebb állnak az Úrhoz. Jelen vannak, tudással, lélekkel, hittel és minden átszűrődik rajtuk.
A könyv a Trend Kiadó gondozásában jelent meg, a Libri és a Líra könyvesboltokban kapható.
Nyitókép és könyvfotók: Csizik Balázs
Belső tájakon: Hu-Yang Kamilla szürreális világa
Így nézne ki az IKEA és a Patagonia kollaborációja – az AI szerint
