A koronavírus-járvány egyik fő érintettjei a fiatalok voltak, akik az egyetemi padok mögül a hálószobájukba szorultak vissza, elvesztve közösségeiket. Milyen állapotban van a magyar és a régiós ifjúság? Mérhető-e egyáltalán a K-generáció viselkedésmintázata? Ezekre kerestük a választ a budapesti Ifjúságkutató Intézet rendezvényén. Tudósításunk.
„Az ifjúságkutatás olyan, mint az intelligenciatesztek: tudjuk, hogy mérünk vele valamit, tudjuk hogyan mérjük, de hogy mit mérünk, abban nem vagyunk biztosak”– mutattak rá az ifjúságkutatás fő nehézségére a Magyar fiatalok a koronavírus-járvány idején című tanulmánykötet bemutatóján, Budapesten, a Mathias Corvinus Collegiumban. A kötet az MCC és a Nézőpont Intézet közös gyermeke, amelyet az Ifjúságkutató Intézet adott ki és összegezni próbálja a fiatalok életére gyakorolt pandémia alatti hatásokat. A kötet egy nagymintás ifjúságkutatás eredménye, ami az ezredfordulón indult, az utolsó adatfelvétel pedig 2020 végén történt, javában az első koronavírus-hullám idején.
Székely Levente, a kötet szerkesztője és az Ifjúságkutató Intézet vezetője nyitotta meg az eseményt, amelyet követően Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora osztotta meg gondolatait az új generációk elnevezéséről. Egy generációt időtöltés, viselkedés, hősök vagy globális életesemények alapján is meg lehet határozni, de egyik sem megfelelő, hiszen mindegyik kiterjeszt ahhoz képest, hogy pontosan megnevezne. Aczél szerint a kötet erénye, hogy „mindezekre reflektál, mégsem vetemedik arra, hogy ilyen módon megbélyegezzen”. A professzor kiemelte a Times magazin „Me, me, me” generáció megnevezését, és mesélt a K-generáció elnevezésről is, amely a generációt egy igazi harcoshoz, Katniss Everdeen karakteréhez hasonlította.
Kilenc éve a Times arról írt, hogy van egy elveszett, számunkra kevésbé ismert generáció, amelynek nincs szüksége a felnőttekre, „nekünk ezért is olyan félelmetesek ők”. Egy 2015-ös kutatás szerint az 1945 előtt születettek pozitívan vélekednek magukról, ezzel ellentétben az ezredforduló nemzedéke mindenben nagyon erősen értékeli magát, ami relatíve negatívnak tekinthető.
„Miközben kutatjuk az ifjúságot, egyre kevésbé hitetjük el velük, hogy értékesek és nem nárcisztikusak” – mondta Aczél, aki szerint a mai ifjúság önképe jóval torzultabb, mint a médiával túltelítetlen generációké. A kutató szerint a tanulmánykötet olvasmányos, nem szenzációs, nagyon érdekes, összevethető, hiszen ez a hatodik ilyen nagymintás mérés.
A bevezetőt egy kerekasztal-beszélgetés követte Szabó Andrea szociológussal, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének igazgatóhelyettesével, Domokos Tamás szociológussal, a Kodolányi János Egyetem Fejlesztő Szociológia Kutatótanszékének vezetőjével, és Pillók Péter szociológussal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Társadalomkutatás Tanszékének vezetőjével.
A panel résztvevői egyetértettek abban, hogy az ifjúság meghatározását a szabadidő mennyiségének irányából érdemes megközelíteni, amihez kapcsolódóan elhangzott a „downagerek” fogalma, amely az aktív, 60 év feletti, sok szabadidővel rendelkező korosztályt jelöli. Ilyen értelemben a fiatalságot a külső aktorok szempontjából lehet definiálni és ennek megfelelően Domokos Tamás ki is emelte, hogy „nem biztos, hogy az életkori meghatározás a legjobb”, egyre hangsúlyosabbá vált a generációs élmény szerinti besorolás. Korábban sokkal kisebb volt a diverzitás, volt 4-5 viselkedéstípus, ami lefedte a mintákat, most azonban teljesen inkonzisztens élethelyzetek vannak Pillók Péter szerint: „fiatal egy darabig, aztán egy picit nem, aztán lehet, hogy mégiscsak”.
A résztvevők arra is kitértek, hogy napjainkban nagyon nehéz az ifjúságkutatók munkája, hiszen a módszerek már adottak, a probléma azonban az, hogy nem beszélik a fiatalok nyelvét. Az ifjúságkutatás módszertanával kapcsolatban egy kisebb vita alakult ki a panel résztvevői és Aczél Petra között. Szabó Andrea szerint ma már a social listening-től kezdve a reportokon át a kisebb kérdőíves vizsgálatokig annyi jobb módszer áll rendelkezésre a fiatalság megértésére, hogy „lehetséges, hogy ezt a műfajt, a nagymintás ifjúságkutatást, el kell engedni”.
Emellett kiemelte, hogy érdemes lenne összeülnie egy 8-10 főből álló szakértői gárdának, és mint a „pápaválasztásnál”, addig kellene vitatkozni, amíg meg nem győződnek, hogy mi a helyes irány. Ezen kijelentéseken Aczél meglepődött, és felvetette, hogy kizárja-e az új módszerek bevonása a nagymintás kutatás megreformálását? Szabó Andrea másik kijelentését is megkérdőjelezte, feltéve a provokatív kérdést: tényleg jó, ha azok ülnek össze, akik értenek hozzá? Válaszában Szabó az eredeti állítását mindkét esetben fenntartotta, a beszélgetés többi résztvevője is főleg azt emelte ki, hogy a nagymintának azért van értelme, mert azon belül kisebb almintákon is lehet statisztikailag érvényes kijelentéseket tenni.
Visegrádi fiatalok és trendjeik
A Hyper&Hyper megkérdezte, hogy mi a helyzet az ifjúsággal regionális viszonylatban, amellyel kapcsolatban Domokos Tamás elmondta, hogy „egy nemzeten belül is óriási regionális eltérések lehetnek”. Nagyon sajátos kulturális körülmények vannak, amelyek alapján vagy erre, vagy arra húz egy válaszadó attól függően, hogy Lengyelországban, a Baltikumban, Franciaországban, vagy épp itt, a Kárpát-medencében mérjük ugyanazt a szituációt. Ezeket nem lehet a regionális kontextusokon kívül értelmezni, a nemzetközi összehasonlítások pedig félrevezetőek tudnak lenni.
Észtországban, Lettországban és Litvániában például jelentős orosz anyanyelvű kisebbségi lakos él, és velük kapcsolatban nagy volt a dilemma, hogy külön vizsgálják-e vagy komplett nemzeti mintát vegyenek egy kutatás során. Hasonló dilemma volt Szlovákiában is, ahol az ottani kutatók úgy döntöttek, a kutatás keretében készítenek magyar anyanyelvű részt is a magyar kisebbség miatt. Regionális tendenciák tehát nem figyelhetőek meg, az eltérések nagyon drasztikusak akár országon belül is.
Ez a három dolog újult meg a Google Chrome ikonjában
A szemeteskuka is megérdemel egy kis szeretetet | André Saraiva mintái a Vipp ikonikus termékein
