Kevés bútordarabnak van olyan rossz sajtója, mint a fehér műanyag kerti széknek. Túl olcsó ahhoz, hogy komolyan vegyük, túl praktikus, hogy megszabaduljunk tőle, és túl jól sikerült, hogy egyszerűen eltűnjön. Miközben a designvilág évtizedek óta Pantonokat, Eameseket és Magistrettiket ünnepel, a Monobloc csendben elfoglalta a világ teraszait: egymásra rakható, fröccsöntött, könnyű, fehér, és nem nagyon van látványos személyisége. Pedig a világ egyik legelterjedtebb széke a design történetének egyik legkövetkezetesebb sikersztorija, ami miatt már múzeumban is láthatjuk.
A Néprajzi Múzeum néhány éve éppen ezért választott egy ilyen darabot a kortárs gyűjteményébe: a múzeum szerint a fehér műanyag kerti szék annyira hozzátartozik a mindennapi környezetünkhöz, hogy már az ingerküszöbünket sem éri el. Magyarországon használata a kilencvenes években terjedt el széles körben, és ugyanekkor indult meg a hazai gyártása is. A múzeumi példány német terv alapján, a Miskolci Műanyagfeldolgozó Rt.-nél készült 2005-ben, a Flair Hungary-forgalmazásban; itthon egyszerűen flair székként vált ismertté. Persze nem csak a régióban ülünk ennyien a fehér műanyag székeken, hiszen ez a világ egyik legelterjedtebb bútordarabja, amelynek formája mögött a huszadik század designforradalma, a műanyag diadala, a tömegtermelés logikája, a fogyasztói társadalom kialakulása és a globalizáció egyaránt ott ül – szó szerint.
Láthatatlan designikon
A design történetében kevés tárgy van, amely ilyen radikálisan szakított a formatervezés megszokott útjával. Egy klasszikus bútordarabnak általában van tervezője, gyártója, modellneve, története, anyaga, egy bizonyos korszakhoz vagy stílushoz kapcsolható karaktere. A fehér műanyag széknek ezzel szemben mintha éppen az lenne a lényege, hogy ne legyen különösebb története, pedig van.
A nemzetközi designirodalomban Monobloc néven ismert széket a Vitra Design Museum 2017-es kiállítása már a világ legszélesebb körben használt bútordarabjaként mutatta be. A Monobloc elnevezés egyszerűen arra utal, hogy a szék egyetlen darab anyagból, egyetlen gyártási folyamatban formázva készül. A technológiai gondolat ennél jóval régebbi: már a húszas években kísérleteztek olyan bútorokkal, amelyek egyetlen anyagdarabból álltak, az ötvenes évektől pedig a műanyagok és a formázási technológiák fejlődése tette lehetővé, hogy ez az elképzelés valóban tömegtermékké váljon. A történetben olyan nevek bukkannak fel, amelyek a designkedvelők számára ismerősen csengenek: Verner Panton, Vico Magistretti, Helmut Bätzner. A Panton Chair, a Selene és a Bofinger Chair mind fontos állomások voltak azon az úton, amely végül elvezetett ahhoz a műanyag székhez, amelyet korábban soha senki nem tekintett klasszikus értelemben vett designobjektumnak.
Egy darabból
Henry Massonnet francia mérnök 1972-ben mutatta be a Fauteuil 300-at, amelynek gyártási idejét az új fröccsöntési technológiával két perc alá tudta csökkenteni. Innentől kezdve a műanyag szék története egyre kevésbé a formáról, hanem inkább a gyártás hatékonyságáról szólt. A nyolcvanas évektől sorra jelentek meg az olcsó, egymásba rakható, kültéri használatra alkalmas modellek, és a Monobloc lassan ellepte a világ teraszait, strandjait, kávézóit, esküvői sátrait és kertjeit. A Vitra kiállítása több mint egymilliárd, jellemzően fehér székről beszélt, miközben hangsúlyozta, hogy a Monobloc kulturális jelentősége túlmutat azon, hogy olcsón lehet rajta ülni. A tárgy egyszerre lett a tömegfogyasztás, a globalizáció és a demokratikus design jelképe. Vagyis az a szék, amelyre a magyar kocsmában sokan úgy néznek, mintha egy kertibútor-áruház selejtes sarkából menekült volna ki, valójában egy meglehetősen komoly designcsalád leszármazottja.
Az ülés demokratizálása
A Monobloc sikerének titka egyszerű: könnyű, olcsó, strapabíró, jól tisztítható, rakásolható, időjárásálló, könnyen pótolható. Ez az utolsó tulajdonság különösen fontos, hiszen a bútorok hagyományosan értéket képviselnek, ezért vigyázunk rájuk. Egy régi faasztalon látszik a használat, egy karosszék huzatán ott marad az évek lenyomata, egy faragott székről pedig pontosan tudhatjuk, ki készítette. A fehér műanyag szék ezzel szemben már a tervezése pillanatában számol a cserélhetőséggel. A Néprajzi Múzeum megfigyelése szerint éppen ez teszi különösen érdekessé. A műanyag kerti szék formailag a régi paraszti karosszékekhez is közel áll: karfás, kényelmes, a testet megtámasztó ülőalkalmatosság. De míg a paraszti háztartásokban a karfás, kényelmes székeket nagy becsben tartották, a műanyag változat ugyanezt a kényelmet demokratizálta, miközben teljesen megszabadította a tárgyat a presztízstől, és megszüntette a különbséget a „vendégszék”, a „kerti szék”, a „kocsmai szék” és a „szükségből elővett szék” között. Ez a paradoxon a szék egyik legizgalmasabb tulajdonsága.
Amikor a műanyag maga volt a modernség
Ha meg akarjuk érteni, miért terjedt el a fehér műanyag szék Magyarországon olyan gyorsan, érdemes egy lépéssel hátrébb menni, és megnézni, mit jelentett nálunk maga a műanyag. A Néprajzi Múzeum 2006-os, műanyag című kiállítása éppen erre a kérdésre épült. A kiállítás abból indult ki, hogy a modern élet és a műanyag hosszú időn keresztül szinte ugyanazt jelentette: a pillepalack, a tejeszacskó és a kerti szék ma már hétköznapi tárgyközhelyek, miközben néhány évtizeddel korábban a műanyag a korszerűség, a technológiai fejlődés és az új életforma ígéretét hordozta. A műanyagban volt valami futurisztikus. Könnyű volt, színes, higiénikus, formálható, sorozatban gyártható, és eltért mindattól, amit a korábbi generációk természetes anyagként ismertek. A hatvanas és hetvenes évek tárgykultúrájában ez különösen látványosan jelent meg: a műanyag lassan beköltözött az élet minden zugába. Innen már látható, hogy a magyar műanyagkultúra történetében ez a fehér szék már egy olyan tárgyi környezetbe érkezett, ahol a műanyag használata évtizedek óta a modernizáció mindennapi tapasztalatának része volt.
A kilencvenes évek trónja
A fehér műanyag szék magyar történetének egyik legfontosabb fejezete már a rendszerváltás után kezdődött. A Néprajzi Múzeum szerint a hétköznapi használata ekkor terjedt el széles körben, és a hazai gyártás is ekkor indult meg. A később múzeumba került Flair Plaisire modellt a Miskolci Műanyagfeldolgozó Rt. gyártotta, a Flair Hungary forgalmazta, és itthon Flair-székként vált ismertté, még ma is sok helyen árulják ezen a néven.
Ma a fehér műanyag szék sokszor a „jó lesz ez is” esztétikájához tartozik, és ugyan használjuk, de valószínűleg nem teszünk ki a nappali közepére. A kilencvenes évek elején viszont a műanyag kerti garnitúra a megérkezés egyik tárgyi jele volt. Új korszak jött, új boltokkal, árukkal, anyagokkal, új életmódmintákkal. A kerti bútor pedig egyszerre lett a szabadság és a szabadidő tárgya: a terasz, a kert, a hétvégi ház, a grillezés, a napozás és az a rendszerváltás utáni életérzés kapcsolódott hozzá, amelyben a korábban nehezen hozzáférhető fogyasztási javak hirtelen sokkal közelebb kerültek. Tehát egy ideig még menő volt, aztán túl sok lett belőle. A tárgyak státusza különös módon működik: minél nehezebb megszerezni valamit, annál értékesebbnek tűnik, és minél több ember számára hozzáférhetővé válik, annál gyorsabban veszít a különlegességéből. A fehér műanyag szék esetében ez a folyamat szinte tankönyvi.
Kollár-Klemencz László A műanyag kerti székek élete című prózája pontosan ezt a furcsa többfunkciós életet ragadja meg: a szék egyszerre jelenik meg társadalmi életben, pihenésben és munkában, falfestésnél, disznóvágáson, teraszon üldögélve, sör mellett – és talán itt válik igazán néprajzi tárggyá. Egy tárgy kulturális jelentőségét ugyanis sokszor éppen az mutatja meg, hogy mennyire beépült a használatba. A Néprajzi Múzeum 2006-os műanyagkiállításának egyik fontos felismerése is az volt, hogy a tömegtermelés tárgyai sokáig csak esetlegesen jelentek meg a múzeumi gyűjteményekben, miközben a hétköznapi kultúra meghatározó rétegét alkotják. A múzeum ezért külön gyűjtési kampányt is indított, amelynek során több mint 1200 hétköznapi műanyag tárgy került be egy ideiglenes háttérkollekcióba, személyes történetekkel és használati kontextusokkal együtt.
Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy bizonyos ponton a múzeumnak el kell kezdenie gyűjteni azt, amit mi még túl banálisnak érzünk, ahhoz, hogy értéke legyen, és a fehér műanyag szék pontosan ilyen.
A designkígyó a saját farkába harap
Miközben a hétköznapi ember számára egyre inkább az olcsó, személytelen tömegtermelés szimbólumává vált, a designvilág újra felfedezte magának. A Vitra Design Museum 2017-ben már kiállítási tárgyként mutatta be, történetével, előzményeivel és kulturális jelentéseivel együtt. 2024-ben pedig a MoMA is beszerzett egyet a gyűjteményébe, a múzeumi tárgy megnevezése ráadásul egyszerűen ennyi: Unidentified Designer, Monobloc Chair. A kortárs design számára a Monobloc éppen azért érdekes, mert látszólagos igénytelensége mögött elképesztő gyártási racionalitás húzódik. Minden ésszerűség ellenére azonban ma már nehezen választható el az anyag környezeti problémáitól. A műanyag tartóssága egyszerre áldás és átok: a szék azért jó kültéri bútor, mert nehezen pusztul el, miközben éppen ugyanez teszi problematikussá a tömeges gyártását és eldobását. A Monobloc története így tökéletesen összefoglalja a fogyasztói társadalom egyik alapvető ellentmondását: azt akarjuk, hogy egy tárgy olcsó legyen, könnyű, tartós, mindenki számára hozzáférhető és gyorsan pótolható, miközben egyre kevésbé tudjuk elfogadni annak környezeti árát. Történetének következő fejezete már kevésbé arról szól, hogyan lehet még olcsóbban és gyorsabban előállítani ugyanazt a tárgyat, sokkal inkább arról, hogyan lehet egy ilyen tömegterméket hosszabb életciklusra, újrahasznosíthatóságra vagy újrahasznosított alapanyagra tervezni. A Monobloc eredeti ígérete a hozzáférhetőség volt; a következő designfeladat ennek az ígéretnek a fenntarthatóbbá tétele kell, hogy legyen.
Nyitókép: Jürgen Lindemann: 40 Monoblocs / Vitra Museum