Interjú Witold Szabłowskival.
A már magyar nyelven is olvasható, Így etesd a diktátorod című könyv öt híres XX. századi diktátor (Szaddám Huszein, Idi Amin, Enver Hoxha, Fidel Castro és Pol Pot) szakácsát szólaltatja meg. Mi a közös az egymástól távoli országok önkényuralkodóinak szakácsaiban? Hogyan gyakoroltak önkritikát a kommunista Albániában? Mi az oka a diktatúrák iránt érzett nosztalgiának? Melyik autokrata séfje lenne a könyv szerzője? Witold Szabłowskit, az Így etesd a diktátorod lengyel íróját kérdeztük.
Hogyan dolgozol, hogy néz ki a napi rutinod?
Nos, a háború miatt mostanában minden megváltozott. Menekülteket szállásoltam el, önkéntes voltam néhány ukrán projektben, és most három, az ukrán kultúráról és irodalomról szóló fesztiválon dolgozom. A legutóbbi lengyel könyvem fele Ukrajnáról szól. Akárcsak az Így etesd a diktátorod, ez is szakácsokkal foglalkozik, azzal, hogyan használja Oroszország a konyhát, a séfeket és a recepteket a birodalma felépítéséhez. Az utolsó cár séfjével kezdődik és Putyinéval ér véget. Ezt a könyvet három éve írtam, akkor találkozhattam Putyin személyi szakácsával, most azt hiszem, börtönbe zárnának ilyesmiért. Szóval most teljesen más a helyzet, mint általában, de a magyarul éppen megjelent Így etesd a diktátorod című könyv esetében négy évbe telt, mire összegyűjtöttem az anyagot. Azt kell mondjam, a legnagyobb kihívás és az idő legnagyobb részét felemésztő dolog a szakácsok felkutatása, megtalálása volt.
Hogyan sikerült megtalálni őket?
Szerettem volna egy-két hetet velük tölteni, és közösen főzni. Kihívás volt megszólaltatni őket, a bizalmukba férkőzni, és főleg rávenni őket, hogy beengedjenek a konyhába, mert ez az ő királyságuk. A konyha egy privát, intim, a szakácsok szívének legkedvesebb hely. Tehát, ha egyikük beenged a konyhájába, az azt jelenti, hogy tényleg a barátjának tekint. A legkönnyebben Fidel Castro séfjét találtam meg, ugyanis egy kis éttermet üzemeltet Havanna közepén. Egyszerűen csak elmentem a város központjába egy üveg nagyon jó lengyel itallal, és próbáltam barátságos lenni, jó benyomást kelteni. A legnehezebb dolgom Szaddám Huszein séfjével volt, aki nem akarta, hogy megtalálják. Álmában sem gondolta volna, hogy valami furcsa lengyel fickó felkeresi őt és kérdéseket tesz fel neki a Szaddámmal végzett munkájáról. Az adott helyeken fixerek, helyi újságírók és aktivisták segítettek.
A könyvedben minden kontinensről van egy-egy autokrata vezető. Ez tudatos döntés volt?
Igen! Nagyon ambiciózus projektként gondoltam rá, és nem egy kulináris könyvet szerettem volna készíteni, bár bizonyos szinten persze az, hiszen vannak benne receptek, szakácstörténetek stb. De egy másik aspektusból vizsgálva ez a XX. és XXI. század változó világának kulináris és politikai térképe. Benne van az afrikai posztkolonializmus, az ázsiai és latin-amerikai forradalmi mozgalmak, és végül a XXI. század, Szaddám Huszein bukása. És miért nincs benne Sztálin vagy Hitler? Az volt a feltételem, hogy személyesen kell találkoznom a séffel. Plusz értéknek tekintettem, hogy nem archívumokból írok, nem más könyveket írok át, hanem én magam találkozom ezekkel az emberekkel.
Találkoztál más diktátorok szakácsával is?
Igen, találkoztam azokkal, akik Titónak, Kim Dzsongilnek, Moammer Kadhafinak és Nicolae Ceaușescunak főztek, de meg kellett találnom azt a pillanatot, amikor megálljt parancsolok. Nem akartam, hogy a könyv azoknak a zsarnok vezetőkhöz köthető szakácsoknak a gyűjteménye legyen, akikkel valaha kezet fogtam. Azt hiszem, az általam választott öt önkényuralkodó jelentőségteljes volt abban az időben, amikor éltek.
Az európai diktátor az albán Enver Hoxha. Miért éppen őt választottad a kontinensünkről?
Hoxha valószínűleg nem túl ismert, mert Albániából származik. Számomra azonban rendkívül érdekes volt, mert a kommunizmust a szélsőségekig vitte Albániában, teljesen elszigetelte az országot. A fejezet elején K. úr, ahogy én hívom a séfet, elmondja az önkritikus ülések történetét. Nagyon megható, mert azt mondta, figyelj, nem csináltam semmi rosszat, de akkor is minden egyes napot önkritikával kellett kezdenünk, mert különben megbüntettek volna. A jó kommunista mindig talál okot az önkritikára. Képzeld csak el, hogy naponta harminc perc önvizsgálattal kezded a munkát.
Sokat kutattál, könyveket olvastál és történészekkel is találkoztál. Azonban felmerül a kérdés, hogy hogyan lehettél biztos abban, hogy a szakácsok igazat mondtak?
Sok időt töltöttem a tények ellenőrzésével, mert olyan emberekkel beszélgettem, akik esetében nincs forrás, amely megerősítené azt, amit mondtak. Ha valaki mesél neked egy autokrata apró szokásairól, akkor ezt nem túl sok ember tudja megerősíteni. Ezért mindig próbáltam más embereket is találni, akik együtt éltek vagy dolgoztak ezekkel a diktátorokkal. Találkoztam például Szaddám Huszein személyi orvosával, illetve Idi Amin két fiával is, hogy megerősítsék azt, amit a séf mondott.
A különböző kulturális háttér és konyha ellenére találtál valami közös vonást ezekben a szakácsokban?
Nagyon meglepő volt számomra, hogy mind hasonló karakterek voltak. Tehát mindannyian extrovertáltak, nyitottak, barátságosak és jó beszélgetőpartnerek, olyan emberek, akikkel jól éreztem magam. Az elején azt hittem, hogy ez talán véletlen, de aztán több mint hét zsarnok vezető szakácsát ismertem meg, és mindegyikük nagyszerű társaság volt. Akkor megértettem, hogy ezek az elnyomó vezetők nemcsak tökéletes manipulátorok, hanem nagyon jók a pszichológiai érzékük is, ösztönösen megértik az embereket. Megértik, hogy háborúban állhatnak mindenkivel, a feleségükkel, a miniszterelnökükkel, más országokkal, de a szakácsukkal nem. Mert ha egy séfnek jó a kedve, az az általa készített ételeken is érezhető, ugyanakkor, ha kötekednek velük, annak valószínűleg nem lesz jó vége. Emiatt mindig nagyon megbízható embereket vettek fel erre a pozícióra, olyanokat, akiktől és akikkel jól érzik magukat. A séfeknek, akikkel találkoztam, pozitív energiájuk volt, de utána arra gondoltam, hogy kiknek főztek: tömeggyilkosoknak, diktátoroknak, autokratáknak. Ez egy ellentmondásos, már-már kínos érzés, mégis szerettem együtt lenni velük.
Hogy tudtak ilyenek maradni? Esetenként komoly események, dolgok szemtanúi voltak.
Pol Pot séfje valóban egy szörnyetegre, egy tömeggyilkosra főzött, aki nagyjából hárommillió embert ölt meg. Ő maga mégis egy nagyszerű ember. Azt hiszem, idealista kommunista volt. Megtudtam, hogy elvesztette a gyermekét, aki a Vörös Khmerek áldozata lett. Ugyanakkor Pol Pot mindent megtett, hogy ez a fiatal, tizenhat éves falusi lány beleszeressen, és amikor ez megtörtént, egyszerűen tönkretette az életét. Nekem persze mindig azt mondta, hogy Pol Pot nagyszerű, jóképű, gyönyörű mosolya van stb. Két éve halt meg, szerintem mérges lenne, ha meghallaná, amit mondok, nem értene egyet velem. De azt is gondolom, hogy nem véletlenül halt meg gyomorrák miatt. Ez nagyon szimbolikus.
Van egy Táncoló medvék. Igaz történetek a régi idők utáni vágyakozásról című könyved, amelyben olyan emberekről írsz, akik nosztalgiát éreznek a diktatúrák iránt. Az Így etesd a diktátorodban is találkoztál ilyen emberekkel. Mi lehet ennek a nosztalgiának az oka?
A szabadság – és erről szól a Táncoló medvék könyv – nem könnyű. Az autokrata vezetők elveszik a szabadságot, de cserébe a stabilitás érzetét adják. Általában a bizonytalan időszakok a legalkalmasabbak a diktátorok számára. Szerintem az önkényuralkodók sokat játszanak a félelmeinkkel, mindig úgy tesznek, mintha tudnák, hogyan kell megoldani a problémáinkat, és általában hazudnak. Az Így etesd a diktátorodban az iraki taxis nem arra emlékszik, hogy Szaddám rezsimjében embereket öltek meg, hanem arra, hogy nem voltak bandák Bagdadban. Persze, hogy nem voltak, mert Szaddám kormánya volt egy nagy banda, és nem adott lehetőséget másoknak. Szerintem valahonnan innen ered a nosztalgia.
Fidelnek két séfjével (Erasmo és Flores) is készítettél interjút. Flores szövege egy Hrabal-regényre, különösen az Őfelsége pincére voltamra emlékeztetett. Szépirodalmat is olvastál a könyv elkészítéséhez?
Amikor egy kicsit irodalmibbá akarom tenni az írásomat, csak kiválasztom, hogy milyen stílusban szeretném megírni, és abban a fejezetben Hrabalt vettem mintának, szóval köszönöm. Olvastam Joseph Hellert és Kurt Vonnegutot is. Még akkor is, amikor nagyon kemény dolgokról írok, azt akarom, hogy legyen ironikus, legyen benne némi humor vagy fény, hogy úgy mondjam. Nem akartam elsüllyedni a tragédiákban, ami olyan emberekkel, mint Szaddám és Pol Pot, könnyen ment volna. Meg akartam hagyni a reményt, számomra pedig az említett írók azok, akik reményt adnak.
Tehát valójában egy kicsit a saját, választott stílusodhoz igazítottad a mondataikat.
Ez nagyon nehéz folyamat volt, főleg, hogy nem is angolul, hanem arab, luo, khmer, albán és spanyol szövegeim voltak. Kihívás volt: szükséged van a fordítókra, és lehet, hogy közben elveszik az értelem. Tehát, amikor angolról fordítottam, csak azokat a szavakat próbáltam meg használni, amelyeket egy abban a korban élő ember mondana Lengyelországban. Az ugandai szakács volt a legidősebb, majdnem egyidős a nagyapámmal. Úgyhogy a nagyapámmal töltöttem az időt, és kérdezgettem, hogyan neveznéd ezt, hogyan neveznéd azt? Igyekeztem olyan szavakat választani, amelyek egy idős ember beszédének hangulatát teremtik meg. A másik dolog a szerkesztés. Például mindig igyekszem érdekes történettel kezdeni a fejezeteket, mondhatnánk úgy is, hogy egy előétellel. Néha azonban a legérdekesebb történeteket az utolsó napon mesélték el nekem. Így természetesen sokat szerkesztettem, megteremtettem a saját sorrendemet.
Az Így etesd a diktátorod angol, német és lengyel kiadásának a borítóját is láttam, mindegyik különböző vizuális megoldással közelít a témához. Részt veszel a könyveid tervezésében?
Lengyelországban próbálok részt venni ebben a folyamatban, dolgozom a grafikával. De más országokban most annyi könyvem van, hogy nincs időm erre. Csak megkapom a borítókat elfogadásra, és általában elfogadom őket.
Mi a kedvenc lengyel ételed?
Nagyon szeretem a pierogi történetét és fejlődését. Eredetileg kínai, és a mongolokon keresztül jutott el hozzánk, akik itt háborúztak a XIII. és XIV. században. Így a pierogi határvonala a lengyelországi Odra folyó: megtaláljuk Oroszországban, Ukrajnában, Lengyelországban és Magyarországon, de nincsen Németországban, Franciaországban, és a többi nyugati államban. Nagyon izgalmas, ahogyan mostanában Lengyelországban fejlődik, a szakácsok elkezdtek játszani ezzel a hagyományos étellel, sok érdekes dolgot tesznek bele.
Ha választanod kellene, melyik diktátor séfje lennél?
Fidel Castro. A többi diktátorhoz képest nem volt olyan rossz, és szerintem egy olyan figura volt, akivel izgalmas lehetett időt tölteni. Mindig csinált valami érdekeset, kicsit őrült volt, néha rossz, de néha jó értelemben. Az ő esetében el tudom hinni, hogy jó volt a szándék, csak rosszul sültek el a dolgok. Szeretem a stílusát, hogy jó whiskyt vagy rumot iszik, szivarozik és Ernest Hemingway-jel horgászik. A szakácsa, Flores mondta, hogy sokszor találkozott Gabriel García Márquezzel, ő főzött nekik a privát vacsoráikon. Mégis mi lehet ennél jobb? Fidelnek és Márqueznek főzni, és az ajtón lévő kis lyukon keresztül hallgatózni, hogy miről beszélnek. Ez remek lenne!
Köszönjük az interjú lehetőségét a Prae Kiadónak és a PesText Fesztiválnak.