Pakosz Anna karakteres esztétikájú, női alakokat ábrázoló festményiről vált ismertté, melyeket gyakran több érzékszervre ható eseményeken keresztül hoz közel a nézőkhöz. Kostil Dañila nemzetközi videoklipeken és reklámfilmeken dolgozik rendezőként, szabadidejében pedig gyakran előkerül nála a fényképezőgép. Időnként összeér a munkájuk: rendeztek már közös kiállítást, és minden szakmai kérdésben kikérik egymás véleményét, vagy ahogyan Anna fogalmaz, „használják egymás szemét”. Amíg az AU Workshop építészei által tervezett otthonuk inkább Dañila ízlését tükrözi, addig a stúdió Anna igazi birodalma.
A cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2022/1. számában jelent meg.
Fotók: Mohai Balázs
TALÁLKOZÁS
Anna: Hat évvel ezelőtt Barcelonában találkoztunk először egy ital erejéig. Utána majdnem egy évig csak chateltünk, mert más országokban laktunk – Dañila akkor Barcelonában volt, én pedig Londonban éltem. Ezt követően az első igazi találkozónk 2020-ban volt, amikor elmentünk a Müpába egy Beethoven koncertre. Az egyik barátnőm anyukája bízta rám a koncertbérletét, mert ők nem tudtak elmenni az előadásra. Ők mondták, hogy hívjak el magammal valakit, aki tetszik.
Dañila: Az a valaki nem ért rá, és akkor jöttem én… (nevetnek)
ALKOTÁS
Dañila: Nagyjából húsz éves korom óta filmezek rövidformátumban. Kisfilmekkel, videoklipekkel kezdtem, majd reklámfilmes megbízásokat teljesítettem. A barátaimmal kollektívát alapítottunk, nemzetközi reklámfilmrendező majd filmgyártó csapattá nőttük ki magunkat. Ha nem helyszínen vagyok, akkor általában a cég irodájában vagy otthon dolgozom. A filmes munkáim során végig teljesen ösztönösen fotóztam is. Egy-két évvel ezelőtt egy alkotói válság közben elővettem a képeimet, elkezdtem felfedezni a bennük rejlő mintákat. Ez a Pattern Recognition projekt, amit azóta is folytatok.
Anna: Én jelenleg festéssel foglalkozom az időm legnagyobb részében. Ez sok helyet és szabadságot igényel, ezért szeretek a stúdióban dolgozni, mert ott nem kell a környezetet túlságosan óvnom. Itthon is festettem már, de inkább csak kisebb korrigálásokat végeztem, a nagy munka a stúdióban zajlik. A művészeti tevékenység egyébként nem csak alkotásból áll, mivel saját magam menedzsere vagyok, sok a háttérmunka.
INSPIRÁCIÓ
Anna: Az utazás nagyon fontos része a személyes alkotói folyamatomnak. Nem is feltétlenül a helyszínek, sokszor inkább az ottani felfedezések, szokások és szituációk tudnak hatni rám. Emellett a szabadságom megélése is inspirál. Szabadságként értelmezem például azt, ha teljesen új környezetben vagyok vagy ha napokig nincs előttem terv, de akár azt is, ha tudom, hogy van két szabad órám, amit bármivel eltölthetek. Az ilyen játékidőkben rejlik az inspirációm. A közös munka esetében viszont kifejezetten motiválóan tudnak hatni ránk a helyszínek és a fények.
Dañila: A fotózás az a része az életemnek, ami nem rendszeres, semmihez nem köthető. A közös munkánkra – amikor Annát fotózom – is igaz ez. Nem erőltetjük, ha dolgozni kezdünk rajta, akkor az általában tervezés nélkül jön, és magával ránt minket. Csak akkor dolgozunk együtt, amikor mindkettőnknek kedve van hozzá. Helyszíntől és a hangulatunktól is függ, mikor érezzük helyénvalónak.
ELISMERÉS VAGY KRITIKA
Anna: A másik egy plusz szempárt jelent. Mivel mindketten vizuálisan alkotunk, állandóan használjuk egymás szemét, de írott szövegek, beszédek esetében is kikérjük a másik véleményét. Felolvasunk egymásnak, belejavítunk, tanácsot adunk, ha nem érezzük őszintének az üzenetet vagy jónak az adott koncepciót, kompozíciót. Azt gondolom, a művészet mégiscsak a befogadótól válik azzá, ami, így mint első befogadók, gyakran ott vagyunk egymásnak. A kritika elfogadása pedig attól függ, hogy mennyire érint gyenge pontot. Ha én se vagyok valamivel kapcsolatban biztos, akkor nem nehéz elfogadni egy kritikát. Viszont ha valamit nem akarok feladni, akkor elkezdem védeni azt.
Dañila: Én a filmes közegben megszoktam, hogy sok ember munkájáról van szó, ahol sokan beleszólnak a folyamatba, de rendezőként végeredményben az én döntésem, hogy mit fogadok meg. Ez egyfelől szabadság, másfelől felelősség. Annával egyetértek abban, hogy egy kritikát csak akkor tudsz (és akkor érdemes) megfogadni, ha az valahogyan kapcsolódik a belső intuíciódhoz.
(KÖZÖS) ÁLOM
Anna: Bennem él a vágy, hogy vidékre költözzünk. Mivel nem vagyok tervezgető típus, nem tudom, ez miként fog megvalósulni, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan már nem városi környezetben fogunk élni. Idén szeretnék Tel Avivban kiállítani, és idő tölteni ebben a városban, ahonnan két éve költöztem vissza Magyarországra. Dañila Amerikába szeretne menni pár hónapra, így folyamatosan próbáljuk összehangolni az utazásokat.
Dañila: Én egy ideje dédelgetek egy nagy álmot: csinálni egy napfény-stúdiót, olyasmit, mint amilyen Georges Méliès első sci-fi némafilmrendezőnek volt. Ebből nőtte ki magát egy olyan vidéki komplexum gondolata, ahol művészeti eseményekre, alkotásra vagy akár meditációkra is lehetne használni a teret, sőt, szálláshelyként is funkcionálhatna.
KEDVENC KÖZÖS SZTORI
Anna: Az első közös karácsonyfánk. Próbáltuk minimalista stílusban feldíszíteni, de olyan volt, mintha elfelejtettünk volna díszeket rakni rá. Ezután minden nap próbáltuk valamivel feldobni, de szegény egyre gyatrábban nézett ki. A vendégeink sem áltattak azzal, hogy jól sikerült a fa. “Hú” és “azta” kommenteket kaptunk, kicsit igazgattak rajta, majd inkább elsétáltak tőle. Sokszor viccelődtünk azóta ezzel, idén viszont kitettünk magunkért!
Dañila: Többször is azon kaptam magam, hogy elé állok, hogy eltakarjam a vendégek elől.
Inkább nyomtatott formában olvasnál? Most megrendelheted a Hype&Hyper magazin harmadik számát a Store oldalunkról!
Idilli vendégházzá alakítottak egy romos iskolát Csehországban
A biciklimárka, amivel igazán stílusosan lehet szelni a várost | Festka
