Grúzia egy kicsi, keresztény ország a Kaukázus szívében, melyet ellenséges, többnyire muszlim népek vesznek körbe, akik akadályozzák a grúzok függetlenségét és boldogulását. Nino Kotolashvili grúz történésszel beszélgettünk.
A szovjet utódállamokban gyakran nehézségekbe ütközik a történelem értelmezése, a közös narratívák feltérképezése. Nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról pedig még ennél is nehezebb. Milyen „nemzeti kompromisszumok” születtek a grúz történelemmel kapcsolatban?
Vlagyimir Putyin egyszer azt mondta, hogy a Szovjetunió felbomlása volt a legnagyobb geopolitikai tragédia, és bizonyos értelemben egyet is értek vele. A Szovjetunió megszűnése egyszeriben feltárta azokat a problémákat, amelyek 70 éven keresztül kialakultak, felhalmozódtak a rendszerben. A szovjet kommunalka összetartotta a 14 tagköztársaságot a bennük mesterségesen létrehozott autonóm egységekkel együtt. A területi és etnikai konfliktusok már a Szovjetunió megalakulása előtt is léteztek. A problémák megoldásának érdekében a bolsevik rezsim, marxista, antinacionalista ideológiája ellenére, egy különös nemzetpolitikát hozott létre, amely a nemzeti történetírás megjelenését is jelentette az egyes szovjet köztársaságokban.
A szovjet történetírással az a probléma, hogy először is a marxizmus-leninizmus ideológiáján alapul, másodszor pedig egyszerűen mellőzte a közelmúlt történéseit. Így alaposan csak az ókori és középkori grúz történelmet kutatták és tanították, modern kontextusba helyezés nélkül. A grúz történelem így kissé misztikussá, titokzatossá vált. A grúz történetírás túlzottan Grúziára összpontosított, mintha Grúzia egy különálló sziget lenne és a grúzok onnan nem láthatták volna a világban zajló átfogó folyamatokat, amelyek Grúziát és a grúz népet is érintették. A történetírás továbbá valójában csak az egyes etnikai csoportok, nemzetiségek eredetére fókuszált, a nacionalizmus szovjet elképzelésével összhangban így kezelték a nemzetiségi kérdéseket. Később ez etnikai töredezettséghez, felaprózódáshoz vezetett integráció helyett. Ráadásul az etnikai hovatartozást az útlevelekben is feltüntették: bele volt írva a dokumentumba, hogy valaki grúz, abház, oszét vagy épp örmény. Tehát a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaságban élő szovjet állampolgároknak nem egyszerűen grúz útlevelük volt, hanem az etnikai hovatartozásuk is bele volt írva a papírjaikba. Ez a nemzetiségi politika a polgári, liberális nacionalizmus helyett az etnocentrista nacionalizmus megteremtéséhez vezetett. Összefoglalva: a szovjet történetírás egy mélyen átideologizált és etnicizált folyamat volt, amely elszakadt a modern történelemszemlélettől.
Grúziában a múltbeli tapasztalatok miatt nehéz ma nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákat illetően. Kezdő kutatóként annyit tudok mondani, hogy csupán két dologban jutott a grúz társadalom kompromisszumra a történelmünkkel kapcsolatban. Az első a grúz ortodox egyház szerepe: a grúz társadalom egésze elismeri, hogy az ortodox egyháznak és a kereszténységnek köszönhető, hogy a népünk fennmaradt a muszlim befolyás és agresszió ellenére. Másodszor, egyetértünk abban is, hogy a huszadik században Grúzia a bolsevik Oroszország megszállása alatt állt, és annak bukásának köszönhető, hogy 1991-ben Grúzia visszanyerte a függetlenségét. A grúz nép többnyire áldozatszerepben látja magát: Grúzia egy kicsi, keresztény ország a Kaukázus szívében, melyet ellenséges, többnyire muszlim népek vesznek körbe, akik akadályozzák a grúzok függetlenségét és boldogulását. Ez az áldozati státusz meglátszik abban is, ahogy ma a szovjet örökségünkhöz viszonyulunk, mindjárt visszatérek erre. A grúz történelem legkényesebb része a közelmúlt, az 1991 óta eltelt időszak, amióta Grúzia újra független. Több súlyos konfliktus is meghatározta ezt a korszakot: a politikai polarizáció okozta polgárháború Tbilisziért, háború Abháziában és Dél-Oszétiában és végül a 2008-as orosz-grúz háború. Ezekkel a konfliktusokkal, politikai történésekkel kapcsolatban nem alakult ki nemzeti egyetértés.
Grúzia tulajdonképpen kétszer is kapott lehetőséget arra, hogy modern nemzetállammá váljon. Először 1918-ban amikor a szociáldemokraták vezetésével kikiáltották a Grúz Demokratikus Köztársaságot, amelyet az orosz Vörös Hadsereg 1921 február 24-én elfoglalt. Március 16-án a legitim grúz kormány Franciaországba menekült, a grúz társadalomnak így csak három évnyi tapasztalata lett a független nemzetállami létről: 1922-ben Grúzia a Kaukázusontúli Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság részévé válva Azerbajdzsánnal és Örményországgal együtt csatlakozott a Szovjetunióhoz. Az ország 70 év szovjet megszállás után 1991-ben vált újra függetlenné. Grúzia majdnem egy évszázadon keresztül el volt zárva a külvilágtól nem csak fizikai de mentális értelemben is. Több generáció nőtt fel a bolsevik propagandán, a szovjet grúz történetíráson, amely ellehetetlenítette a történelmünkről folytatott józan társadalmi vitát, és megváltoztatta a grúz nemzet társadalmi emlékezetét. 1991-ben ismét létrejött a független grúz nemzetállam, az elmúlt három évtized a modern Grúzia leghosszabb független időszaka. Az államépítés ma is zajlik, új narratívákra van szükségünk a történelemről és az identitásunkról.
Társadalmi szinten képtelenek vagyunk kritikusan szemlélni, hogy mi zajlik a világban vagy a régiónkban. A mai eseményeket illetően a grúz társadalom történelmi hozzáállása még mindig a középkori Grúzia kontextusán alapul, amikor a grúzok legfőbb ellenségei a muszlimok voltak, és a grúz identitás kizárólag a keresztény hitre épült. A legjobban ezt a grúzok Törökországhoz és Azerbajdzsánhoz való viszonyulása szemlélteti, melyek ma Grúzia fő regionális stratégiai partnerei. Az oroszok érdekében az áll, hogy a grúz-török és a grúz-azeri kapcsolatok elhidegüljenek; a középkorban valóban ellenségnek számított ez a két ország, de ma már kulcsfontosságú stratégiai partnereink. A muszlim népekkel kapcsolatban a szovjet történetírás a grúz nemzeti emlékezet középkori diskurzusát erősítette meg, és ma is sok grúz fogékony az orosz háborús propagandára Törökországot és Azerbajdzsánt illetően. Az orosz propaganda Törökországgal kapcsolatban legtöbbször az 1921-ben aláírt karszi szerződést emlegeti, azt sulykolva, hogy a szerződés lejárt és a törökök el akarják foglalni Adzsariát Batumi városával együtt. Azerbajdzsánnal kapcsolatban pedig két éve robbant ki egy hatalmas politikai botrány, melyet a kormánypárt azért gerjesztett, hogy megnyerje a 2020-as parlamenti választásokat. A pontos azeri-grúz határról máig tárgyal a két ország, egy különbizottság felelős a határvonal meghatározásáért. A kormánypárt a középkori grúz nemzeti érzületekre építve azt kezdte terjeszteni, hogy Miheil Szaakasvili volt grúz elnök eladta Azerbajdzsánnak a határhoz közeli Gareja monostorkomplexum térségét. Letartóztatták a határügyi bizottság két tagját, de a kormánypárt győzelmét hozó választások után azonnal szabadon is engedték őket.
Ennél fogva rendkívül nehéz nemzeti konszenzust kialakítani Grúzia történelméről. Kevés dologban tudunk csak társadalmi szinten egyetérteni, de remélhetőleg Grúzia 1921-es megszállását illetően sikerül. Az orosz Vörös Hadsereg akkori agressziója feljogosítja a mai Grúziát arra, hogy a Nyugat és egy európai jövő felé orientálódjon. A fiatalok fogják csak tudni megalkotni a nemzeti konszenzuson nyugvó új történelmi narratívákat. A mi generációnknak egyrészt az a feladata, hogy megteremtse ezeket az új narratívákat, másrészt, hogy a társadalom széles rétegjeivel együtt dolgozva megismertesse, terjessze és legitimálja a történelmünk újraértelmezését a nemzeti konszenzus megteremtésének érdekében.
Milyen nehézségekbe ütközik a posztszovjet örökség feldolgozása, újraértelmezése?
Grúzia 1991-es függetlenné válása óta állandósult a politikai és társadalmi instabilitás. Számos nehézséggel néz szembe az ország ma is, mint például a szegénység, a korrupció, a növekvő bűnözés, a politikai polarizáció, az instabilitás, az etnikai konfliktusok, a hibrid demokrácia és a jogállamiság hiányosságai. A legnagyobb probléma azonban az erős civil társadalom hiánya és a politikai és gazdasági elitben máig jelen lévő szovjet nómenklatúra. A grúz elitre és civil társadalomra fogok fókuszálni az alábbiakban, de természetesen a többi megemlített probléma is többnyire ezekhez kapcsolódik.
A Szovjetunióban a párt mindent központosított és az irányítása alá vont; az ember életének minden területét teljes mértékben ellenőrizte. A titkosszolgálatok (a Cseka, az NKVD, majd a KGB) felügyelték, szabályozták az állampolgárok viselkedését, és ha az ellentétes volt a bolsevik rendszer normáival akkor megölték vagy elhurcolták őket. A titkosszolgálat és a központosított kormányzati rendszer lerombolta a független társadalmi szervezeteket, és szétverte az emberek egymás iránti bizalmát. A gyenge civil társadalom az erős vezető (Sztálin) kultuszának járulékos következménye is. Ha a civil társadalom gyenge, az emberek nem képesek maguk megoldani a problémákat és erős, karizmatikus vezetőknek szavaznak bizalmat, akikről elhiszik, hogy meg tudják menteni az egész nemzetet. Ez a társadalmi elv egyértelműen megmutatkozik a Grúzia függetlenné válását követő politikai folyamatokban. Zviad Gamszahurdiát választották meg Grúzia első elnökének, aki erős és karizmatikus vezetőnek tűnt. A politikai hatalma megegyezett a tekintélyelvű vezetők erejével, ami miatt ellehetetlenült az ellenzékkel folytatott politikai párbeszéd. Az elnöksége belső konfliktusoktól volt terhes, melyek végül a máig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halálához vezettek. Az autoriter tendenciák napjainkban is folytatódnak és a fő problémák is ugyanazok, mint Gamszahurdia idejében: gyenge civil társadalom, intézményi vákuum mely lehetetlenné teszi a politikai párbeszédet és a végrehajtó hatalom koncentrációja egyetlen vezető kezében. A politikai hatalom általában nem oszlik meg különféle pártok között, egy párt kontrollálja mindhárom hatalmi ágat, melyet egy politikai vezető irányít. A mai grúz rendszer meglehetősen hasonlít az egykori szovjet politikai rendszerhez a szabad média és a civil társadalom elnyomását illetően is.
A szovjet örökség közvetlenül is jelen van a mai grúz politikai és gazdasági életben, az egykori szovjet elit ma is erőteljes politikai eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát és akadályozzon bármiféle reformot a politikai rendszerünkkel kapcsolatban. Csehországban, amikor 1989-ben visszanyerték a függetlenségüket minden intézményesített kapcsolatot elvágtak a szovjet örökség képviselőivel, kiszorították őket a cseh elitből és elkezdték a szovjet múlt azonnali felülvizsgálatát. Grúziában ilyesmi nem történt; Grúzia csak kivált a Szovjetunióból, amely már eleve az összeomlás szélén állt. Itt vissza is térnék a szovjet örökség legfájóbb pontjához, a történelemhez, ami nyilvánvalóan egy veszélyes téma a mindenkori uralkodó elit számára. Grúziában 31 év eltelte után sem hozták nyilvánosságra az összes bűnöző és mindazoknak a nevét, akik a Szovjetuniónak, a KGB-nek dolgoztak. Létezik továbbá egy törvény, mely a személyes adatok védelmére hivatkozva 75 évre lehetővé teszi a levéltár számára, hogy eltitkolja a kortárs történelmünk legérdekesebb részeit. Számos dokumentumot titkosítottak a szovjet korszak egyházi ügyeivel kapcsolatban, ami szintén a jelenlegi elit érdekeit szolgálja. Grúzia függetlenné válása óta a politikusok a legitimitás hiányával küzdenek és emiatt elkezdtek együttműködni az ortodox egyházzal, mely nagy elfogadottsággal rendelkezik a grúzok körében. A grúz politikusok számára az egyházzal való együttműködés mindig is a hatalom megszerzésének vagy megtartásának eszköze volt, így természetesen nem áll érdekükben nyilvánosságra hozni a grúz ortodox egyház minden sötét titkát abból a korszakból, amikor szovjet ortodox egyházként működött. Van egy vicc, miszerint Grúziában az egyetlen szovjet intézmény, amely túlélte a Szovjetunió bukását a grúz ortodox egyház.
Sztálin Gori városában született, ahol emlékét ma is egy múzeum őrzi. Milyen mértékben alakították át a múzeum kiállításait?
Ioszeb Dzsugasvili, későbbi nevén Sztálin, a grúziai Gori városában született. 1936-1937-ben Sztálin megkezdte hatalmának megszilárdítását a Szovjetunióban és a Goriban álló háza is egyre fontosabb szerepet kapott: évente rendeztek ünnepségeket Sztálin gyermekkoráról, a nagy vezető hősies forradalmi múltjáról. Ekkoriban kezdték el kialakítani a Sztálin-múzeumot a gyermekkori lakóháza körül, amely ma is emlékház. A Sztálin-múzeum építése tehát szorosan kapcsolódik Sztálin hatalmának megszilárdulásához a Szovjetunióban. A múzeum a teljes kiállítási anyaggal végül 1955-re készült el; a múzeum két évvel Sztálin halála után nyílt meg. A Sztálin-múzeum egyszerűen megtestesíti Sztálin hatalmi felfogását, és a múzeum kiállítási anyaga 1955 óta változatlan. A múzeum ma is a Sztálin-kultuszt tükrözi, a totalitarizmus emlékhelye, ahol Sztálint ma is az egykori hivatalos szovjet propaganda szerint ábrázolják. Sztálin személyes története és a szovjet történelem is úgy van bemutatva ebben a múzeumban mintha ma is a szovjet korszakban élnénk és semmi sem változott volna. A múzeum koncepciója kiválóan illusztrál két dolgot: Először is, a grúz állam nem rendelkezik egységes és koherens emlékezetpolitikával. Másodszor, a grúz társadalmi emlékezetben Sztálin egy pozitív figuraként maradt meg, sőt a grúz nemzeti identitás egyik büszkeségévé vált.
Ez a két példa jól mutatja Grúzia kudarcát a Sztálinról és a szovjet múltról szóló önálló történelmi narratíva kialakításával kapcsolatban. Ha a következő tíz évben sem sikerül gyökeresen megváltoztatni a Sztálin-múzeumot, Sztálin örökre pozitívan vésődik be a grúz történelmi emlékezetbe. Ha ma belép valaki a múzeumba nem egy tömeggyilkosként látja Sztálint, aki milliók haláláért volt felelős.
A múzeumot teljes mértékben át kell alakítani, hogy a sztálini terror áldozatainak emlékmúzeumja legyen, amely teljes egészében bemutatja a Sztálinhoz köthető borzalmakat. A mai technológiai eszközökkel érdekes és felejthetetlen módon lehetne bemutatni a sztálini elnyomást. Az áldozatokról, az elnyomásról, a tisztogatásokról szóló új kiállítási anyag teljesen megváltoztatná a múzeum szerepét: a hősies, kiváló vezető helyett a látogatók Sztálin személyének és politikai rezsimjének a sötét oldalát is láthatnák. A múzeum megújítása hosszú távon pozitív hatással lenne a szovjet múltról való nemzeti konszenzus elérésére és elősegítené az ország demokratizálódását.
Nino Kotolashvili gyakornok kutató a Soviet Past Research Laboratory grúz kutatóintézetnél és a tbiliszi Ilia Állami Egyetem újkori grúz történelem mesterszakos hallgatója. Két évig projektmenedzserként dolgozott egy civil szervezetnél. Jelenlegi kutatási területe a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság Írószövetségében lezajlott tisztogatások emellett pedig kutatási asszisztens egy a szovjet grúz történelemről (1921-1991) szóló könyvet előkészítő projektben.
Művészi törékenység frontvonalban | Sofika Ceramics
Budapest a művészek szemével | TOP 5
