Hogyan és miért alakult ki a kelet-európai nőt övező sztereotípia?
Sztereotípiák voltak, vannak és minden bizonnyal lesznek is, a nőknek pedig nem kell a szomszédba menni a beskatulyázásért – a női nemről életkora, testalkata, társadalmi osztálya és származása alapján is hajlamos előítéleteket alkotni a társadalom. Az „kelet-európai nő” mindig is egy külön kategóriának számított a társadalmi csoportok dzsungelében, és egy olyan eszménnyé, már-már prototípussá vált, amelyet hol idealizál, hol lenézéssel szemlél a világ – mindennek megfejtése pedig embert próbáló feladat.
A „kelet-európai nőre” gondolva a társadalom akarva-akaratlanul asszociál olyan sztereotip, sokszor káros és megalapozatlan tulajdonságokra, mint a ridegség, az „aranyásó” mivolt, vagy a felszínesség. Miután rövid kutatómunkát végeztem, újabb, az imént felsorolt pontokkal némileg összefüggő tulajdonságokra bukkantam: a kelet-európai nők ezek alapján üresfejűek, kapcsolat-függők, haszonlesők, nem mellesleg a külsőségek megszállottjai, de egyébként kifejezetten szépek. Mielőtt kissé hitetlenkedve kikérnénk magunknak a vádakat, érdemes tüzetesebben a dolgok mögé nézni, és megvizsgálni egyrészt, hogy miért alakult ki ez a vízió a térség nőivel összefüggésben, és milyen mértékben lehet igazságtartalma – amennyiben egyáltalán van.
Talán a legmarkánsabb (és károsabb) sztereotípia mind közül az „aranyásó” mivolt, vagyis a vád, miszerint a kelet-európai nőt nem az érzelmeket, annál is inkább az anyagi haszonszerzést helyezi előtérbe a párválasztás során. A jelenség feltárása sokrétű, amelyben feltehetően jelentős szerepet játszanak a hagyományos nemi szerepek: ezek alapján egy férfi és egy nő kapcsolatában az előbbi a teremti meg az anyagi biztonságot, míg az utóbbi az otthon- és a gyerekek gondozásáért felel. Ez a fajta családmodell természetesen nem korlátozódott a kelet-európai régióra a történelem (és a jelenkor) során, azonban ezen a területen sokkal kevésbé látszik könnyen feloldhatónak, mint azokban az államokban, amelyek sosem működtek a leszakadó, periférián lézengő, inkább másodrendűként kezelt szocialista-kommunista rezsim alatt.
A felismerés, miszerint az egykori kommunista államok nőtagjait vádolják manapság anyagiassággal egészen ellentmondásos lehet, hiszen ezen politikai-ideológiai berendezkedések bizonyos értelemben kedveztek a nőknek, a munkaerőpiacon és a gyereknevelésben is biztosítottak olyan előnyöket, amelyek az eltérő berendezkedésű államokban nemigen jelentek meg. Ugyan ez ideológiai értelemben a nemek közötti egyenlőséghez is hozzájárulhatott volna, azt hamis ábránd lenne feltételezni, hogy a társadalom a férfiakkal egyenlő félként tekintett a nőkre Szerepeltetésük a munkaerőpiacon a gazdaságnak kedvező, szigorúan formális szerep volt, ami nem változtatta meg átütő erővel a női nem megítélését: nem irtotta ki például az őket érő erőszak állandó és magas szintű jelenlétét, és nem csökkentette a vállaikra nehezedő láthatatlan munka súlyát sem a rendszerváltások előtti, sem az ezek utáni időszakokban – mindezek ugyanis a burzsoázia nem kívánatos eszméinek számítottak.
A rendszerváltást követően aztán a nőknek is kedvező modernizációs folyamatokat is remélhettünk volna, ami bizonyos értelemben meg is jelent, azonban a nemek közötti egyenlőség a 2020-as években is részben illúzió marad: a poszt-szocialista országok rendszerváltás utáni kormányai szép számmal közvetítettek olyan üzeneteket, amelyekben egyáltalán nem kapott hangsúlyos szerepet a női egyenjogúságot érintő diskurzus – inkább gúny tárgyát képezte, míg a feminista nő képe mérges, férfigyűlölő, korántsem kívánatos nőként vonult be a köztudatba. Ha konkrét számokat és tényeket szeretnénk vizsgálni, úgy elmondható, hogy a European Institute for Gender Equality (EIGE) kimutatása szerint az egykori szocialista országok jobbára sereghajtók a nemek közötti egyenlőségben – 2021-ben Magyarország a hátulról a második lett, de a többi régiós ország is csak tizedekkel múlta felül a magyarokat az indexen. Hátulról haladva Románia, Szlovákia, Lengyelország, majd Csehország követte, amelyek közül mindegyik az uniós átlag alatt szerepelt. Az szintén elmondható, hogy az egykoron szocialista rezsimmel bíró országokban jóval nagyobb mértékben lelnek táptalajt a patriarchális, már-már hímsoviniszta attitűdök a társadalomban, amelyek férfiakat részesítenek előnyben a politikai, vagy egyéb módon kardinálisnak értékelt tisztségekben, a nőket pedig gyakran pozícionáljak abba a tradicionális szerepkörbe, amelyet Nyugat-Európában már inkább kikérnek maguknak. Az eredeti gondolatmenetre visszatérve az „aranyásó” mivolt már csak azért sem állja meg a helyét, mert egy olyan általánosítást húz rá egy méretes társadalmi csoportra, és „na, tessék” felkiáltással szerez ennek igazolást például Melania Trump esetén keresztül, amelynek minden kétséget kizáróan csak töredéke támaszkodik kizárólag a partnerére az anyagi biztonságért. Másfelől pedig ne feledjük el feltenni a kérdést, hogy vajon a szóban forgó „töredék” hibáztatható a betöltött szerepért, vagy inkább a rendszer, amelyik eleve a hírhedt női princípiumot próbálja betöltetni vele, szakadatlan? Van-e létjogosultsága a negatív ítéletnek afelé a nő felé, aki alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amelyet a patriarchális, férfiak vezette rendszer teremtett neki?
A sztereotípia, mely szerint a kelet-európai nők sekélyesek, a külsőségek megszállottjai, vagy, hogy bármit megtesznek a kívánatos külső fenntartásáért kissé átgondolatlan állításnak hat egy olyan világban, amelyben földrajzi helytől függetlenül kap aránytalanul nagy szerepet a nőkről alkotott képben azok külseje. Abban a világban, ahol a fizikai szépség könnyedén pénzzé váltható érték például a közösségi médiában, és ahol a vonzóság és fiatalság elvesztését mostanra egy ijesztő rémálommal tették egyenlővé bizonyos iparágak, Kelet-Európát külön kiemelni e tekintetben egyszerűen nem logikus. Ezen előítélet gyökere azonban minden bizonnyal szorosan összefonódik a korábban tárgyalt tradicionális családmodellel, és a „férfias férfi” és „nőies nő” eszményével – utóbbi ismérve, hogy görcsösen és állandóan figyel a kinézetére, hogy fenntartsa az előbbi érdeklődését. Ezen sztereotípia terjedésében (mint ahogy minden egyéb általánosító ötlet terjedésében) masszív szerepe van a médiának és szórakoztatóiparnak, amely könnyen definiálható és még könnyebben felismerhető tulajdonságokkal ruházta fel a régió nőalakját: csinos, kissé mogorva, nem túl okos, gyakran túlszexualizált és még gyakrabban valóban haszonleső. Mindezt még a mai, politikai korrektséget zászlójára tűző filmiparban is bőven a megtűrt kategóriában lavírozik, és nem indult kopásnak: többek között a XXI. századi Borat, vagy Emily Párizsban sem riadt vissza a felvázolt nőalak kiaknázásától.
A jelenségről persze azt is gondolhatnánk, hogy ártalmatlan mulatság, aminek aligha van jelentősége, azonban ez ismét könnyen megcáfolható: önmagában a sztereotípiák életben tartása, sőt, táplálása azok negatív vagy pozitív tartalmától függetlenül, kártékony, hiszen egyénekről feltételez és vár el olyan tulajdonságokat és viselkedésmintákat, amelyeket valamilyen okból korábban a társadalmi csoportjukra aggattak, majd fent is tartottak. A kelet-európai nőalak esetében ezek az ártalmatlannak tűnő, sokszor szórakoztató ítéletek azonnal egy a nyugati nőtársaihoz képest alsóbbrendű, könnyen kihasználható, kevésbé értékes szerepbe helyezik a nőket, akik noha a szocializálásuk, kultúrájuk, vagy történelmük okán kapcsolódnak egymáshoz, ezerfélék.
Nem kell tüzetes kutatómunkát végezni ahhoz, hogy a sztereotípiák kártékony megjelenését konkrét példán keresztül is illusztrálhassuk: csupán néhány évvel ezelőtt, 2017-ben az olasz tévében tárgyalták ki a kérdést, hogy milyen okokból csupa haszon olasz férfiként kelet-európai nőt meghódítani, ehhez pedig még egy átfogó listát is készítettek, hogy mindenki kellően kiterjedt képet kaphasson. Ezen lista szerint a régió női „1. Anyák, de szülés után visszaszerzik az alakjukat, 2. Mindig szexik, nem hordanak melegítőt, vagy pizsamát (igen, a lista szerint még azt sem), 3. Engedik, hogy a férfi irányítson, 4. Tökéletes háziasszonyok, hiszen fiatalkoruktól ezt tanulják, 5. Nem panaszkodnak, duzzognak és nem akaszkodnak rá a férfire”.
A műsor, és annak résztvevői természetesen kisvártatva szembesültek azzal, hogy az ötletüket nem mindenki találta olyan tréfásnak, azonban maga a tett kifejezetten gondolatébresztő (és nem csak az olasz macsó-kultúra létjogosultságának vonatkozásában): miért gondolhatja néhány olasz férfi, hogy a roppant sarkosan általánosító állításaiknak bárminemű igazságtartalma lehet? Feltehetően nem azért, mert bejárták ezeket az államokat és számos helyi nő erősítette meg az elképzeléseiket, hanem mert ezeket a sztereotípiákat nem igyekezett akkora elánnal kiirtani a társadalom, mint más, egyébként ugyancsak nagyon káros sztereotípiákat más társadalmi csoportokról.
Sőt, esetenként épp ellenkezőleg: a mostanra elképesztő befolyással bíró TikTok-on például könnyen lehet találkozni olyan videókkal, amelyek kifejezetten romantikus lencsével szemlélik a kelet-európai sztereotip nőábrázolást. Ezek jellemzően félig-meddig pozitívan ábrázolják azokat az előítéleteket, melyek szerint a kelet-európai nőknél magasabban van a léc a férfiak felé, ami nyugatabbra már egészen alacsonyra ereszkedett. Ennek a műfajnak számos alfaja lelhető fel az appon, ha az ember kissé alámerül, amelyek jellemzően kontrasztba állítják a nyugat- és kelet-európai nőket, és inkább az utóbbit láttatják követendő példaként. Hiába azonban a jó szándék (ami a nyugatiak felé egyébként inkább egyfajta kicsinyes visszavágásnak hat), a sztereotípiákat csak tovább táplálja, ezért majd’ annyira kontraproduktív, mint amikor néhány olasz férfi vitatja meg a kelet-európai nők pizsamahordási szokásait főműsoridőben.
@rusalocaa Western Vs Eastern European girlfriends when ur boyfriend is low effort 🇳🇱🇩🇪🇬🇧/🇭🇺🇵🇱🇺🇦🇭🇺🇷🇺 Which one are you? #easterneuropean #easterneuropeangirl #westerneuropean
♬ Комбайна-вършачка - Orchestra Kamchia
Lehet vitatkozni tehát azon, hogy ildomos-e kontrasztba állítani a kelet- és nyugat-európai nőket régóta berögződött előítéletek alapján, vagy, hogy sekélyesebbek-e a poszt-szocialista országok női, arról ne legyenek illúzióink, hogy mindez nem fogja a nők javát szolgálni, és inkább azt érik el, hogy rögtön deficites helyzetből induljanak a nők a származásuk miatt.
Grafika: Pisla Réka
Generációs életérzés rajzfilmkockákba sűrítve | Interjú a Berlinalén elismert Erhardt Domonkos animációs filmessel
Monumentálisan otthonos: a cseh No Architects tervezett új enteriőrt Prágában
