Sztereotípia és valóság határán: az alkoholizmus a régióban.
Az alkoholizmus talán a legösszetettebb függőségek egyike: elég könnyen elérhető örömforrás ahhoz, hogy függőségbe torkolljon, eléggé része a kultúrának ahhoz, hogy elfogadott legyen, de túlzottan stigmatizált ahhoz, hogy segítséget kérjünk. A közép-kelet-európai régiót ráadásul régóta sújtja a vád, miszerint az az alkoholbetegség melegágya, de vajon megalapozott ez az előítélet, és ha igen, mégis miért alakult ez így?
Ridegek, korruptok, de legfőképpen iszákosak – mondaná, aki csak sztereotípiákból alkot képet az egykori szovjet blokk vagy KGST népeiről, ugyanakkor az utóbbi megállapítás akár részigazságnak is mondható. A közép-kelet-európai régióban ugyanis ténylegesen toronymagas az alkoholfüggőséggel küzdők száma, olyannyira, hogy egy 2022-es felmérés alapján az első tíz országból, ahol a legmagasabb az alkoholbetegek aránya, hét az egykori Szovjetunió része, vagy a volt szocialista blokk államaiból adódik össze – a fennmaradó három Dél-Korea, az Egyesült Államok, valamint Szlovénia. Az első helyet maga Magyarország foglalja el a sokkoló 21,2%-os értékével. A második helyen Oroszország áll csupán tizedekkel lemaradva, a Föld legnagyobb országában a felnőtt lakosság 20,9%-a küzd alkoholfüggőséggel. A harmadik helyen Fehéroroszország áll 18,8%-kal, ami még mindig meghaladja a globális átlag kétszeresét, majd ezt követi Lettország 15,5%-kal. A következő három ország népessége ugyanolyan arányban néz szembe a függőséggel – Dél-Koreában, Szlovéniában és az Egyesült Államokban egyaránt 13,9% az alkoholizmus aránya. A tízes lista utolsó három országa Lengyelország, Észtország és Szlovákia – a lengyelek 12,8%-a, az észtek és a szlovákok 12,2%-a minősül alkoholbetegnek.
De ki minősül egyáltalán alkoholbetegnek?
Az alkoholfüggőséget gyakran asszociáljuk a szegényebb, kevésbé iskolázott, amolyan „számkivetett” társadalmi rétegekkel, ugyanakkor ez bizonyos mértékű naivitásra vall. Az alkoholizmus könnyedén lehet az iskolázott, és egyébként a mindennapokban jól helytálló emberek problémája is. Az alkoholfogyasztás olyannyira normalizált, sőt, bizonyos mértékig elvárt az európai kultúrában, hogy jellemzően előbb találkozik kérdő tekintetekkel az, aki visszautasítja az ivást, mint az, akit minden második nap valamilyen szeszes ital ringat álomba. Az alkoholfüggőség felderíthető a fogyasztó bizonyos viselkedésmintáival, amelyek közül legalább kettő észlelése esetén már függőségnek minősíthető az állapot. A tünetek a teljesség igénye nélkül a következők lehetnek: többször önmagát veszélyeztető helyzetbe került túlzott alkoholfogyasztás miatt, esetleg annak ellenére iszik, hogy az alkoholtól korábban került már szorongó, vagy depresszív állapotba, elvonási tünetei voltak az alkohol hatásának elmúlta után, netalántán iskolai, vagy munkahelyi problémái adódtak az alkoholfogyasztása okán. Az alkoholizmusnak különböző stációi vannak: míg néhány tünet észlelése még csak kezdeti függőségre vall, amit könnyebben vissza lehet fordítani, addig a súlyos alkoholfüggőség akár maradandó egészségügyi- és mentális problémákat okozhat, sőt, évekkel rövidítheti meg a fogyasztó életét.
Miért pont ebben a régióban?
Az, hogy Közép-Kelet-Európában sokan küzdenek alkoholizmussal már világos, ugyanakkor a miértek még nem egészen tiszták. Természetesen könnyen lehetne találgatni, hogy mi okozhatja ezt a régiós vezetést az alkoholos italok túlfogyasztásában, de vajon lehet-e erről (is) azt állítani, hogy a kommunista múlt öröksége, amelynek mélyen gyökerező szokásai és sajátosságai még mindig behálózzák a régiót? A válasz a kérdésre feltehetően olyannyira igen, mint amennyire nem. Ugyan természetesen a zaklatott történelemnek, valamint az egykori szovjet blokk elszigeteltségének és nehézségeinek jelentős szerepe van a jelenkor alakulásában, de nem lenne túlzott egyszerűsítés azt állítani, hogy csak a történelmi beidegződések vezettek odáig, hogy évtizedekkel később a társadalom jelentős hányada alkoholista legyen?
Egyrészről tagadhatatlan, hogy a kommunista rezsim hozzájárult az alkoholbetegség terjesztéséhez: egy 2018-as felmérés kimutatta, hogy azok, akik éltek kommunista berendezkedés alatt, egyértelműen több alkoholt fogyasztanak, mint a nyugati országok népei, sőt, minél több évet töltött valaki ezen államok polgáraként, átlagosan annál magasabb az alkoholfogyasztása is. A kutatás érdekessége emellett, hogy a tendencia hatványozottan igaz a nők esetében, akik jóval többet fogyasztottak, mint a nyugati nők, és minél hosszabb volt a kommunista időszak az életükben, annál többet is nyúltak szeszes italokhoz.
A jelenség okai összetettek. Egyfelől a Szovjetunióban az alkoholfogyasztást egyenesen bátorította a propaganda-gépezet: a részeges férfi alakját felszabadultnak és vonzónak ábrázolták, a szakácskönyvekben ételek helyett gyakran italok fogyasztására bíztatták a nagyérdeműt, és inkább az számított kívülállónak, aki nem állt be az állandó lerészegedők sorába. Ennek próbált véget vetni Mihail Gorbacsov, egykori szovjet pártfőtitkár 1985-ös alkoholellenes kampánya, amelyben az italfogyasztás szabályozásával, valamint plakátokon keresztül próbálták visszaszorítani az alkoholbetegség terjedését, ugyanis eddigre az már komoly veszélyt jelentett a társadalomra, és emberéletek százait követelte. A társadalomba beidegződött túlzott alkoholfogyasztás gordiuszi csomóját természetesen nem sikerült ilyen hirtelen kioldozni – olyannyira nem, hogy 1988 és 1998 között 233%-kal nőtt a szeszesital-fogyasztás Oroszországban.
A társadalmi- és kulturális beidegződés, a bizonytalanság és szegénység, a hideg telek mind arra terelgették a népet, hogy igyanak, mégpedig sokat, az ilyesfajta szokások pedig nem tűnnek el egyik napról a másikra, hanem jellemzően generációkon át fel-felütik a fejüket. Az alkoholbetegség jelenléte egy családban a következő generációkat is nagyobb mértékben teszi ki annak, hogy kövessék a mintát és maguk is fogyasztóvá váljanak, különösen azokban a kultúrákban, ahol a rendszerváltás ellenére az alkoholfogyasztás kultúrája nemigen változott.
A kelet-európai identitásra jellemző melankólia, és a mentális zavarok elterjedtsége szintén nagy szereppel bírnak a helyzet alakulásában. A mentális betegségek továbbra is stigmatizáltak, bizonyos régiókban már-már tabutémának számítanak, és a problémák szőnyeg alá söprése, a zárkózottság elterjedtebb, mint bizonyos problémák orvoslása. Mivel az alkoholizmus a mentális betegségek között egyértelmű kapcsolódás van, így például a depresszió, vagy a szorongás tovább szaporítja azoknak a számát, akik segítség híján bódító szerekhez fordulnak. Ezzel folytatódik az ördögi kör: a családi minták, a kulturális beidegződések, valamint a változtatás hiánya olyan spirálba taszítanak nemzeteket, amelyekből rögös és nehézkes a visszaút.
Következményekkel természetesen nemcsak a családoknak, vagy a közvetlen környezetnek, hanem az egész rendszernek számolnia kell: ilyen például a korai halandósági ráta, a családon belüli erőszak nagyfokú jelenléte, a balesetek számának növekedése, és még számos egyéb következmény, amely mindenre és mindenkire rombolóan hat. Az alkoholizmus elterjedtségén javítani természetesen hosszú út, és közös erőfeszítést igényel. A segítségkérés és segítségnyújtás elterjesztése, de mindenekelőtt a mértékletesség beépítése a kollektív tudatba hosszútávú megoldásként szolgálhatna arra, hogy ne Közép-Kelet-Európa államai biztosítsanak anyagot az addiktológia kutatóinak.
Utazás az asztal körül – megjelent Wossala Rozina Konyhakönyve
Emlékek és képek – kelet-európai művészportrék a Verzió Filmfesztiválon
