A designer élen jár, az ipar lemarad – a szokásos történet. Borz Kováts karosszékét nem használta senki, mégis bekerült a magyar design nagykönyvébe, és még sokkal többre is vihette volna. Fókuszban ezúttal az „ízletes” Vargánya és az „Iparművészeti Múzeum tűzpiros Ferrarija.”
Fotel a múzeumban
Az 1971-ben készült PVC-fotel igazán figyelemfelkeltő darab. Egy pillanatra vonatkoztassunk el a már ismert adatoktól és közelítsünk a tárgyhoz friss szemmel. Formai kialakítása teljesen szembemegy a székről alkotott klasszikus elképzeléseinkkel: ez a szék nem négy lábon áll, mondhatnánk azt is, hogy tulajdonképpen nincsenek is lábai. Félkör alakú „uszálya” stabilan illeszkedik a padlóhoz. Itt háttámla, lábak és karfák egybeolvadnak, az egész fotel szoborszerű hatást kelt – ez a tervezői bravúr aligha sikerülhetett volna a megszokott anyaghasználattal (értsd: fa); műanyag kellett hozzá. A kárpitozásnak köszönhetően, mely Görgényi Judit belsőépítész közreműködésével készült, a bútor szinte hívogat. Szín- és formavilág, illetve anyaghasználat tekintetében abszolút vagány, merész darabnak nevezhetnénk – persze, 2021-ben aligha lepődünk meg bármin is, ám ha a hetvenes évek Magyarországára gondolunk, abban el kell ismernünk, hogy Borz karosszéke a maga korában rendhagyó bútornak számított (külön érdekesség, hogy az Iparművészeti Múzeum 1972-ben beemelte a tárgyat saját gyűjteményébe, vagyis kortárs tárgyat vásárolt).
Space Age a Balkánon… és egy kis talján kitérő
Tőlünk nyugatabbra persze sem a műanyag, sem a tűzpiros szín nem számított meghökkentőnek, sőt. A Space Age design nem is volt annyira távol tőlünk, mint azt első hallásra gondolnánk, csak errefelé másképp hívtuk. A hidegháború évtizedeiben a tudományos-technológiai forradalomba vetett hit a designt is elérte: a hatvanas évek vége felé a bútor- és tárgytervezésben egyre nagyobb teret hódított a műanyag, kiváltképp Olaszországban, illetve általánosságban elmondható, hogy a tervezők sokkal bátrabbak lettek, mertek új formákkal kísérletezni. A műanyag használata eleve új utakat nyitott meg a tervezők számára: a korábbi formai kötöttségek felülírhatóvá váltak, a lámpáknál addig használt üveg mellett megjelentek a szintetikus műanyagok. A korábban elvárt elegancia és praktikum mellett megjelent a játékosság is: a lámpatestek alakja sok esetben műholdra, különféle égitestekre emlékeztetett, az asztali lámpák pedig gombaszerűek lettek, minden nemzet elkészítette a sajátját. Ez nálunk Borz „Vargánya” lámpáját jelenti (erről hamarosan bővebben), az olaszoknál „Nesso” névre hallgatott, de tervezett gombalámpát a szintén olasz Elio Martinelli is. A legutóbbi nagy felfedezésünk az volt, amikor a made.in.yugoslavia Instagram-oldalán megpillantottunk egy narancssárga-fehér színekre hangolt, szupermenő asztali lámpát – mely bár arányait tekintve más, mint a Borz-lámpa, mégsem hagy bennünket nyugodni a gomba-jelenség. Ezek szerint a Balkánra is eljutott az olasz design (és ha oda eljutott, akkor előbb-utóbb Kelet-Európa más területein is meg kellett jelennie valamilyen formában).
Utánajártunk, és kiderült, hogy a műanyag lámpán található „Meblo” jelzés egy Nova Gorica városában működő bútorgyárat takar, amely 1976-tól olasz megbízással lámpákat is gyártott. A történet elég szövevényes, mert hogy 1963-ban hat olasz fivér, a Guzzini testvérek elindították közös vállalkozásukat az észak-olasz Recanti városában „Harvey Creazioni” név alatt – először csak rézből készült dísztárgyak gyártásával foglalkoztak, majd a hetvenes évek második felétől áttértek a lámpagyártásra, műanyaggal kísérleteztek. Az évtizedek alatt többször is nevet váltottak (Harvey Creazioni di Guzzini, Guzzini, iGuzzini, Illuminazione Guzzini), majd kiszervezték a gyártás egy részét a szlovén Nova Goricába, a Meblóhoz, így aztán a Balkán is kaphatott egy falatot az olasz design legjavából. A képen is látható gombalámpát feltehetően 1965-ben tervezte Luigi Massoni és Luciano Bottura a Guzzini fivérek számára.
„A magyar Joe Colombo”
A nemzetközi kitekintés kapcsán azt látjuk, hogy hasonló időben sok hasonló tárgy látott napvilágot, földrajzi helyzettől függetlenül. Ami eldöntötte a designtárgyak történetének kimenetelét, az legtöbbször a gazdasági helyzet, az ipar felkészültsége (vagy épp felkészületlensége) volt. Van még itt egy fontos dolog, ami mellett nem szabad szó nélkül elmennünk: a korszellem, illetve a közízlés – az olaszoknál a hatvanas években Joe Colombo sorozatgyártott tárgyai előtt nyitva állt az út, míg a Vasfüggönytől keletre csak ismerkedtek a szóval: „design”. Magyarországon és a szovjet tagállamokban a diskurzus az iparművészet(!) körül forgott, a gyárakban nem foglalkoztattak tervezőket, nem alakulhatott ki annak a kultúrája, hogy a tervező szaktudásával hozzájárulhat a termék eladhatóságához. Míg nálunk legfeljebb az Iparművészeti Vállalat boltjaiba kerülhettek be Borz Kováts lámpái, addig Colombo bútorait többek között olyan vállalatok kezdték el gyártani, mint a Cappellini vagy a Kartell. Hogy Borz Kovátsot „a magyar Joe Colomboként” emlegetjük, korántsem véletlen: Cesare „Joe” Colombo Milánóban tanult építészetet, Borz pedig 1959-1964 között az Iparművészeti Főiskola Belsőépítész Tanszékén tanult, Németh István és a budapesti Körszállót is jegyző Szrogh György diákjaként (a legnagyobb különbség köztük talán az, hogy Colombo szobrászatot és festészetet is tanult, Borz azonban teljesen elhatárolódott a képzőművészettől).
Sorozatgyártás helyett
Tehetség tekintetében Borz nem maradt el nemzetközi kortársaitól: rendszerben gondolkodott és kísérletező kedvű volt, számára az iparművészet (vagy még inkább: design) nem a dekorativitással, sokkal inkább a funkcióval volt egyenlő. Természetéből és tervezői látásmódjából fakadóan számára elképzelhetetlen volt, hogy sok iparművész kollégájához hasonlóan ő is beálljon az Iparművészeti Vállalat „szolgálatába” – márpedig ez veszélyes terep volt, ahogy arról a „Felhő” lámpacsalád kapcsán már szót ejtettünk. Borz nem akart az a tervező lenni, aki kiszolgáltatja magát a Vállalatnak (legyen szó a tárgyak minőségéről vagy a meglehetősen kusza termékkínálatról), ezért 1966-tól kezdve saját műhelyében kísérletezett, kisipari körülmények között. 1966-ban készült el a „Rizike”, illetve a vállaltan dán hatású „Toboz” lámpacsalád (a kézműves hagyományok tisztelete és az organikus, átgondolt formaalakítás miatt Borzhoz mindig is kifejezetten közel állt a skandináv design – finnül is tanult, illetve 1968-ban egy tanulmányút keretében Finnországban is megfordult).
Ugyan Borz eleve úgy tervezte meg tárgyait, hogy azok nagyipari körülmények között, sorozatgyártásra is alkalmasak legyenek, a körülmények ehhez nem voltak adottak – egyetlen gyár sem mutatott nyitottságot, ígymaradt a műhelymunka, aminek Borz is elismerte gyenge pontjait. „…öt év gyártási tapasztalatai alapján elmondhatom, hogy alapvetően magukon viselik műhelyem kötöttségének nyomaiként a speciálisan kisszériájú gyártás tipikus jegyeit. Nem rendelkezem ugyanis azokkal a viszonylag bonyolult célgépekkel, amelyekkel hasonló funkcióra sokkal egyszerűbb, szinte egyetlen munkafázisban kész tárgyak létrejöhetnek” – olvashatjuk 1971-ben írott kéziratában.
Az „ízletes” Vargánya
1968 és 1969 között elkészül a „Vargánya” lámpacsalád (asztali, függő- és állólámpa is akadt belőle). Már itt tetten érhető az a fajta rendszerelvű tervezés, ami később a „Felhő” lámpacsalád esetében is megfigyelhető: a tervező nem egymástól külön álló tárgyakban, hanem tárgycsaládban gondolkodik, s ennek nemcsak esztétikai okai vannak, sőt. Az azonos belső szerkezet olcsó előállítást tesz lehetővé (illetve: tett volna, ha a nagyipar nyitott lett volna rá). Borz alumíniumból, a fémnyomás technikáját alkalmazva formázta meg a letisztult lámpabúrát és talpat, az égőt elrejti a felhasználó elől – nekünk pedig eszünkbe juthat a már említett „Nesso” lámpa Giancarlo Mattiolitól, amely 1965-ben került piacra az Artemide jóvoltából. És bár Borz idegenkedett az Iparművészeti Vállalattól, végül mégis beadta a derekát: a boltok kínálatában a „Vargánya” és a „Toboz” lámpák is megjelentek, de a gyártás továbbra is Borznál maradt.
Szemben a múzeumban őrzött fotellel, a „Vargányával” bőven volt alkalma találkoznia a közönségnek. Az 1972-ben átadott, Farkasdy Zoltán tervei alapján készült Hotel Olimpia szobáinak nemcsak a külföldi turisták és a hazai sportolók voltak állandó vendégei, de Borz lámpái is (a szálló belsőépítészeti tervezéséért Bedécs Sándor és Detre Villő felelt – az épületet azóta lebontották). De egy másik hotelben is felfedezhetjük a Vargányákat: az állólámpák „A Pogány Madonna” képkockáin tűnnek fel a szálloda halljában.
Felhasznált irodalom:
- Vadas József: A magyar iparművészet története, Corvina Kiadó, 2014
- Vadas József: A Művészi Ipartól az Ipari Művészetig, Corvina Kiadó, 1979
- Vadas József: Nem mindennapi tárgyaink, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985
- Vadas József: Mindennapi dizájn. Egy 68-as bútor. In: Kritika 2008. november, 20-22. o.
- Vadas József: Borz Kováts Sándor. Egy legendás tervező a nagy generációból. In: Artmagazin, 123. lapszám, 70-76. o.
Képjegyzék:
1. kép: Műanyag bútorok. Forrás: Delta, 1972, 4. szám, 40-41.o.
2. kép: Borz Kováts Sándor: Fotel, 1971. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Áment Gellért
5. kép: Magyar Iparművészet, 1971, 4. szám, 63. o., fotó: Lelkes László
6. kép: Borz Kováts Sándor: Asztal, 1971. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Dávid és Urbán Jonatán Máté
7. kép: Borz Kováts Sándor: Karosszék, 1971. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Zsófia
8. kép: Magyar Iparművészet, 1971, 4. szám, 63. o., fotó: Lelkes László
9. kép: Szocialista országok iparművészeti vállalatainak kiállítása. Forrás: Művészet, 1971, 8. szám
10. kép: Borz Kováts Sándor: Asztali lámpa – az ún. Vargánya lámpacsalád része, 1966-1968. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kolozs Ágnes
11. kép: Borz Kováts Sándor: Függőlámpa fém ellenzővel – az ún. Vargánya lámpacsalád része, 1968-1969. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Dávid és Urbán Jonatán Máté
12. kép: Borz Kováts Sándor: Fémnyomó forma – lámpacsalád metamid fémnyomó formája, 1968-1969. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Dávid és Urbán Jonatán Máté
13. kép: Borz Kováts Sándor: Fémnyomó forma, 1968-1969. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Dávid és Urbán Jonatán Máté
14. kép: Borz Kováts Sándor: Függőlámpa – az ún. Vargánya lámpacsalád része, 1968-1969. Forrás: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Dávid és Urbán Jonatán Máté
15. kép: Borz Kováts Sándor: Asztali lámpa – az ún. Vargánya lámpacsalád része, 1968-1969. Fotó: Iparművészeti Múzeum, fotó: Kovács Dávid és Urbán Jonatán Máté
16. kép: Eötvös út 40., Hotel Olimpia, 1972. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
17-18. kép: Eötvös út 40., a Hotel Olimpia egyik szobája, 1974. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
19. kép: Eötvös út 40., Hotel Olimpia, 1972. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
Tárgyfétis cikksorozatunkban a hazai tárgykultúra emblematikus darabjairól mesélünk. Tárgyak és tervezőik nyomába eredünk: kérdezünk, vizsgálódunk, megismerünk. Mayer Kitti és Novák Piroska designteoretikusok négykezese, kéthavonta.
A sorozat együttműködő partnere:
Lengyelország varázslatos tájain | Tatrzański Nemzeti Park
Iglukat idéző prefab-házak a Feröer-szigetekről | Kvivik Igloo
