A GUNIA számára az ukrán kulturális örökség a kreatív szabadság forrása: a naiv festészet merész vizuális nyelvétől az élő kézművesek tudásáig. Az Assouline kiadásában megjelent Naïve My Love című könyvvel a márka nemzetközi közönség elé tárja ezt a művészeti világot egy olyan időszakban, amikor a háború a fennmaradását fenyegeti. A GUNIA-t a népművészet és a modernizmus közötti határok megkérdőjelezéséről, a hagyományos kézművesség jövőjének megteremtéséről és az ukrán kultúra teljes összetettségében való láthatóvá tételéről kérdeztük.
A GUNIA azzal kezdte, hogy saját kulturális gyökerei felé fordult: az ukrán kézművesség, a díszítőművészeti hagyományok és azoknak a tárgyaknak a világához, amelyeket gyakran a múlt emlékeiként kezeltetek. Mikor ismertétek fel, hogy ez az örökség egy kortárs, nemzetközileg is releváns márka alapjává válhat, és nem csupán megőrzésre érdemes?
A GUNIA-t a kíváncsiság hívta életre, nem a megőrzés gondolata. Mindketten a divat világából érkeztünk, és egy ponton úgy éreztük, hogy már nem elég folyamatosan valami „újat” létrehozni. Szerettük volna megérteni, mit tudunk a saját kulturális közegünkből merítve alkotni, és mitől válhat igazán egyedivé a munkánk. Elkezdtünk Ukrajnában utazni, múzeumokat látogatni, archívumokat és magángyűjteményeket tanulmányozni, kézművesekkel találkozni. Meglepett minket, hogy ebből a hatalmas vizuális világból milyen kevés jelent meg a kortárs ukrán dizájnban. Sok tárgyat, amellyel találkoztunk, néprajzi gyűjteményekben őriztek, és elsősorban történelmi dokumentumként beszéltek róluk, miközben számunkra rendkívül invenciózusnak tűntek.
Nemcsak a díszítőmotívumok és a technikák érdekeltek minket, hanem az ezek mögött rejlő szabadság is: a szokatlan arányok, a különleges színkombinációk, a humor, az egyszerűség, olykor pedig a vizuális merészség. Ezek a tárgyak egyáltalán nem hatottak elavultnak. Épp ellenkezőleg, sok közülük meglepően radikálisnak tűnt. Ez fontos kiindulóponttá vált a GUNIA számára. Felismertük, hogy nem az a feladatunk, hogy történelmi tárgyakat másoljunk le, vagy stilizált képet alkossunk Ukrajnáról. Elemeire bonthatjuk ezt a vizuális nyelvet, megérthetjük a belső logikáját, majd felhasználhatjuk egy teljesen kortárs alkotás alapanyagaként.
Idővel ez a megközelítés jóval túlmutatott az egyes történelmi tárgyakra való hivatkozásokon. A dizájnról való gondolkodásunk részévé vált. Kiindulhatunk egy archívumban talált képből, egy hagyományos technikából vagy egy múzeumban felfedezett apró részletből, de a végső tárgynak önállóan is meg kell állnia a helyét a jelenben. Talán részben ez teszi a GUNIA-t nemzetközileg is érthetővé. Nem feltétlenül kell ismerni az eredeti referenciát ahhoz, hogy valaki kapcsolódni tudjon a tárgyhoz. A kulturális kontextus mélységet ad neki, de a dizájnnak önmagáért is meg kell szólalnia.
A Naïve My Love című könyv párbeszédbe állítja az ukrán naiv művészetet olyan alkotókkal, mint Kazimir Malevics, Alexandra Exter és Sonia Delaunay. Miért fontos megkérdőjelezni a „népművészet” és a „magasművészet” hagyományos megkülönböztetését, és mit árul el ez a különbségtétel arról, hogyan tekintettek történelmileg külföldön az ukrán kultúrára?
A „népművészet” és a „magasművészet” közötti különbségtétel nagyrészt az intézményrendszer konstrukciója. Ez határozza meg, mely tárgyak kerülnek be a művészettörténetbe, melyek a néprajzi gyűjteményekbe, kiknek a nevét őrzik meg, és kik maradnak névtelenek.
Ez különösen fontos az ukrán kultúra esetében. Évtizedeken keresztül az akadémiai intézményeken kívül született alkotásokat elsősorban néprajzi anyagként kezelték. Ugyanakkor ugyanezen vizuális közeg számos eleme – a színek, az absztrakció, a ritmus, a díszítés és az egyszerűsített formák – az európai avantgárd nyelvének részévé vált. Malevics, Exter és Delaunay azért fontos szereplői ennek a párbeszédnek, mert nem arra van szükségünk, hogy híres nevekkel igazoljuk a naiv művészet értékét. A munkásságuk inkább azt mutatja meg, mennyire mesterségesek lehetnek ezek a kulturális határok. A modernizmus nem a népi kultúrától elszigetelten alakult ki. A két világ kölcsönhatásban állt egymással.
Számunkra az a legérdekesebb, mi történik, ha megszüntetjük ezt a hierarchiát. Hirtelen ugyanolyan figyelemmel tekinthetünk egy akadémiai képzettségű művész alkotására és egy autodidakta falusi festő képére. A kategóriák helyett a kompozíciót, a képzelőerőt, a kísérletezést és az egyéni kifejezésmódot kezdjük látni. Ez Ukrajna esetében különösen lényeges, hiszen a kultúránkat gyakran külső értelmezési kereteken keresztül szemlélték. Legkifinomultabb művészeti megnyilvánulásaink közül is sokat provinciálisnak vagy néprajzi jellegűnek minősítettek, míg az Ukrajnához kötődő, nemzetközileg elismert művészeket gyakran az orosz, a szovjet vagy a tágabb európai művészeti narratívákba illesztették.
A Naïve My Love más megközelítést javasol ennek a történetnek az értelmezéséhez. Az ukrán népi kultúrát a modernizmus lábjegyzete helyett olyan közegként ismerhetjük fel, amelyből a modern vizuális gondolkodás egyes irányzatai kinőttek. Számunkra ez nem arról szól, hogy egy új mítosz megteremtése érdekében átírjuk a történelmet. Arról szól, hogy teljesebbé tegyük a képet.
Több mint egy éven át kutattátok az archívumokat, és számos múzeum, illetve magángyűjtemény műveiből állítottátok össze a könyv anyagát. Mit fedeztetek fel a folyamat során, ami alapvetően megváltoztatta az ukrán vizuális kultúráról alkotott képeteket?
Talán a legfontosabb felismerésünk az volt, milyen nehéz egyetlen vizuális identitással meghatározni az ukrán naiv művészetet. Már a könyv elkészítése előtt is sok művészt és gyűjteményt ismertünk, de amikor ilyen nagy számú alkotást láttunk együtt, az teljesen megváltoztatta a szemléletünket. Minél mélyebbre ástuk magunkat a múzeumi archívumokban és a magángyűjteményekben, annál kevésbé tűnt lehetségesnek, hogy az ukrán naiv művészetet egységes stílusként írjuk le. Vannak művészek, akiknek a munkái szinte grafikusak és minimalista jellegűek, mások kompozíciói rendkívül sűrűek. Egyesek képzeletbeli állatokat és fantasztikus világokat teremtettek, mások a mindennapi életet, vallási témákat, kerteket, családi jeleneteket vagy emlékeket festettek meg. Az egyes alkotók közötti különbségek óriásiak lehetnek.
Ami összekötötte őket, az nem egy meghatározott esztétika, hanem a kifejezés rendkívüli szabadsága. Sok művész a professzionális művészeti intézményrendszeren kívül dolgozott. Nem feltétlenül követték azt, amit a kortárs művészetben divatosnak vagy helyesnek tartottak. Emiatt a munkásságuk gyakran a saját belső logikája szerint fejlődött. Ez a függetlenség rendkívül erőteljes.
Arra is ráébredtünk, milyen sok történet maradt még befejezetlen. Előfordul, hogy egy múzeum figyelemre méltó életművet őriz, az alkotóról mégis alig rendelkezik életrajzi információval. Máskor a tárgy fennmarad, de készítőjének neve elveszik. Számunkra a Naïve My Love borítója ennek szimbólumává vált. Két fehér galamb látható rajta, egy ismeretlen művész alkotásán. Számos elismert alkotó műveit is fontolóra vettük, végül mégis ez a névtelen alkotás bizonyult a legmegfelelőbbnek. A művészi érték nem tűnik el attól, hogy a történelem nem őrizte meg az alkotó nevét. A folyamat során megértettük, hogy ez a könyv soha nem lehet az ukrán naiv művészet végleges összefoglalása. Sokkal inkább felhívás a kutatás folytatására. Még számos művészt kell azonosítani, archívumot kell feldolgozni és összefüggést kell feltárni. Ebben az értelemben a projekt egyszerre tette bizonytalanabbá és jóval tágasabbá az ukrán vizuális kultúráról alkotott képünket.
A könyv egy olyan időszakban jelenik meg, amikor az ukrán kulturális örökség nemcsak nemzetközi figyelmet kap és újrafelfedezés tárgyává válik, hanem fizikailag is veszélyben van. A kötetben dokumentált örökség egy része már el is pusztult, például Polina Raiko festett háza Herszon megyében. Megváltoztatta a háború a kulturális örökség megőrzésének jelentését a GUNIA számára?
A háború teljesen megváltoztatta az időhöz való viszonyunkat. A teljes körű orosz invázió előtt a kulturális örökség megőrzését fokozatos folyamatként lehetett elképzelni. Azt gondolhattuk, hogy mindig lesz még egy lehetőség dokumentálni egy tárgyat, meglátogatni egy múzeumi gyűjteményt, lefényképezni egy épületet vagy beszélni egy kézművessel.
Ma már tudjuk, hogy ez a feltételezés veszélyes. Polina Raiko háza talán a könyv legmegrázóbb példája. Egyetlen ember teljes művészeti univerzuma fizikailag egyetlen helyen létezett, és ez a hely elveszett. A fényképek, a kutatások és a kiadványok hirtelen egészen más jelentőséget kapnak. Ugyanez igaz Ukrajna múzeumaira, archívumaira, építészetére és magángyűjteményeire is. A kulturális örökségről többé nem feltételezhetjük, hogy egyszerűen ott marad, és majd akkor foglalkozhatunk vele, amikor időnk engedi.
Ez a GUNIA számára is sokkal sürgetőbb feladattá tette a dokumentálást. Egy tárgy kutatása, eredetének azonosítása, lefényképezése, publikálása és a róla szóló információk hozzáférhetővé tétele többé nem mellékes tevékenység. A dokumentáció olykor az egyetlen fennmaradó bizonyítékká válhat.
A háború ugyanakkor arra is késztetett minket, hogy a fizikai megőrzésen túl gondolkodjunk. A kulturális folytonosság az embereken is múlik. Egy technika akkor is eltűnhet, ha az alkalmazásával készült tárgyak biztonságban megmaradnak egy múzeumban. Ha többé senki sem tudja művelni, a hozzá kapcsolódó tudás egy része elvész. Ezért vált még jelentőségteljesebbé számunkra az élő kézművesekkel való együttműködés. A tudás egyik emberről a másikra történő átadása szintén a megőrzés egyik formája. A háború egyvalamit világossá tett: a kultúra nem csupán az, amit egy ország örököl. Része annak is, ami lehetővé teszi, hogy önmaga maradjon.
Ez az első, Ukrajnának szentelt Assouline-kiadvány a kiadó több mint harmincéves történetében. Mit jelent az ukrán kultúra számára, hogy belép egy olyan globális luxuskiadói közegbe, mint az Assouline, és hogyan gondoskodtak arról, hogy a nemzetközi közönség számára is hozzáférhető történet ne egyszerűsítse le vagy egzotizálja azt, amit el szeretnétek mesélni?
Több mint három éve egyeztettünk a projektről, így számunkra soha nem pusztán egy szép könyv kiadásáról volt szó. Az számított igazán, hogy hol lesz jelen a könyv, és kikhez juthat el. Az Assouline nagyon sajátos helyet foglal el a nemzetközi kulturális térben. A könyveivel nemcsak könyvesboltokban találkozhatunk, hanem szállodákban, galériákban, múzeumokban, divattal foglalkozó terekben és magánlakásokban is. Olyanok is felfedezhetik a Naïve My Love-ot, akik egyébként soha nem keresnének kifejezetten az ukrán művészetről szóló kiadványt, egyszerűen azért, mert a könyv része ennek a globális kulturális közegnek. Ez fontos volt számunkra. Az ukrán kultúrának nemcsak akkor kell megjelennie a nemzetközi színtéren, amikor éppen Ukrajna a téma. Természetes módon kell jelen lennie a művészetről, a dizájnról, a műgyűjtésről és a vizuális kultúráról szóló beszélgetésekben is.
Ugyanakkor nagyon körültekintően jártunk el a történet bemutatásakor. Az ukrán kultúrát olykor úgy teszik „hozzáférhetővé” a nemzetközi közönség számára, hogy néhány azonnal felismerhető képre egyszerűsítik le. Pontosan ezt szerettük volna elkerülni. A könyvnek ezért több szinten kellett működnie. Vizuálisan azonnali érzelmi reakciót kellett kiváltania, de az első találkozás mögött alapos kutatásnak, szakértelemnek, neveknek, dátumoknak, történeteknek és kontextusnak is kellett állnia. Rengeteg időt fordítottunk a művek kiválasztására, sőt még a borítóra is, hiszen minden egyes döntés befolyásolta, hogyan találkozik ezzel a kultúrával az, aki először ismeri meg.
Számunkra a nemzetközivé válás nem azt jelenti, hogy addig alakítjuk az ukrán kultúrát, amíg mindenki számára ismerőssé nem válik. Inkább azt, hogy elegendő kontextust adunk ahhoz, hogy az emberek a maga teljes összetettségében találkozhassanak vele. Az Assouline-nal való együttműködés jelentősége tehát nem pusztán annyi, hogy egy ukrán könyv bekerült egy nemzetközi kiadó portfóliójába. Hanem az, hogy az ukrán vizuális kultúra úgy jelenhet meg egy globális közegben, hogy előbb nem kell valami mássá válnia.
A GUNIA kilenc hagyományos kézműves technika területén több mint 150 kézművessel dolgozott együtt. A kulturális örökség megőrzéséről gyakran kulturális küldetésként beszélnek, ti azonban működő üzleti modellt is építettetek köré. Hogyan teremtetek gazdasági értéket a hagyományos kézművességből úgy, hogy közben a kézművesek és a tudásuk ne váljanak pusztán márkaépítési eszközzé?
Számunkra ez a kérdés végső soron arról szól, lehet-e jövője a kézművességnek mint hivatásnak. Egy gyönyörű kézzel készített tárgyat viszonylag könnyű ünnepelni. Sokkal nehezebb megteremteni azokat a feltételeket, amelyek között az elkészítéséhez szükséges tudás gazdaságilag is életképes maradhat. A GUNIA ma több mint 150 kézművessel dolgozik együtt, kilenc különböző kézműves technikával. Minden elkészült tárgy mögött egy sokkal nagyobb rendszer áll: az alapanyagok, a műhelyek, a gyártás megtervezése, a kísérletezés, a minőség-ellenőrzés és mindenekelőtt a hosszú évek alatt felhalmozott szaktudás.
Megtanultuk, hogy önmagában nem mindig elég megrendeléseket adni a kézműveseknek. Egyes területeken nem létezett olyan szintű vagy kapacitású termelési háttér, amilyenre szükségünk volt, ezért részt kellett vennünk annak kiépítésében: folyamatokat fejlesztettünk, beruháztunk a gyártásba, és új szakemberek képzéséhez járultunk hozzá. Ez megváltoztatja a dizájn és a kézművesség viszonyát. A kézműves nem egyszerűen az, aki végrehajtja a tervező elképzeléseit. A végeredmény nagyon gyakran a két fél közötti párbeszédből születik meg. A tervező érti a koncepciót, a kézműves pedig tudja, mire képes valójában az anyag. Mindkét tudás formálja a tárgyat.
A tökéletlenségnek is fontos szerepe van. A kézi előállítás elkerülhetetlenül változatosságot eredményez. Az ipari gyártásban az eltérést gyakran hibának tekintik. A kézművesség esetében viszont éppen ez árulkodhat a tárgy mögött álló emberi folyamatról. Munkánk egyik része az volt, hogy olyan vásárlói kultúra kialakítását segítsük, amely érti és értékeli ezt a különbséget.
Végső soron az örökség megőrzése éppúgy gazdasági, mint kulturális kérdés. Ha a fiatalabb generációk azt látják, hogy a speciális kézműves tudás értelmes munkát, szakmai fejlődést és elismerést biztosíthat, akkor lesz miért továbbadni ezt a tudást. Azt szeretnénk, hogy a kézművességet ne azért értékeljék, mert eltűnőben van, hanem azért, mert kivételes.
A GUNIA és a Naïve My Love mögött egy sokkal tágabb kérdés is meghúzódik: ki határozza meg, hogyan jelenik meg egy ország vizuálisan a világ előtt? Mit szeretnétek, hogyan gondolkodjanak másként az Ukrajnán kívül élők az ukrán kultúráról tíz-húsz év múlva az ilyen projekteknek köszönhetően?
Azt szeretnénk, ha Ukrajna kulturális szempontból felismerhetővé válna anélkül, hogy folyamatosan magyarázkodnia kellene. A nemzetközi közönség jelentős része számára ma érthető módon a háború jelenti az első asszociációt Ukrajnával kapcsolatban. Korábban az országot gyakran szovjet vagy posztszovjet értelmezési kereteken keresztül szemlélték. Mindkét nézőpont hiányos. Bennünket az érdekel, mi történik akkor, ha Ukrajna azon keresztül válik láthatóvá, amit létrehoz, és nem csupán azon keresztül, ami vele történt.
Rendkívül sokszínű a kultúránk. Ukrajnának soha nem volt egyetlen vizuális nyelve. A különböző régiók, történelmi korszakok és közösségek egészen eltérő esztétikákat hoztak létre. Jelen van benne a visszafogottság és a túlzás, az absztrakció és a díszítés, a humor és a spiritualitás, a városi kifinomultság és az erőteljes vidéki hagyományok. Nem szeretnénk Ukrajna egyik leegyszerűsített képét egy másik, divatosabb változattal felváltani.
Ideális esetben húsz év múlva az ukrán dizájn, művészet és kézművesség éppen azért lesz nemzetközileg felismerhető, mert ez az összetettség már ismerőssé vált. Az emberek név szerint ismerik majd az ukrán művészeket és alkotókat. A múzeumok és kulturális intézmények pontosan tüntetik fel a származásukat. Az ukrán tárgyak úgy kerülnek be jelentős gyűjteményekbe, hogy nem kell őket Európa egy ismeretlen szegletéből előkerült felfedezésként bemutatni. Abban is reménykedünk, hogy az ukrán dizájnerek következő generációja nem érzi majd úgy, hogy választania kell a kortárs szemlélet és a saját kultúrájához való kötődés között. Ennek a kettőnek teljesen természetes módon kell együtt léteznie.
A GUNIA és a Naïve My Love csupán két hozzájárulás egy sokkal nagyobb folyamathoz. Múzeumok, kutatók, művészek, tervezők, gyűjtők és kulturális intézmények dolgoznak ugyanezen párhuzamosan. Ha ez a folyamat sikeres lesz, Ukrajnára többé nem elsősorban olyan kultúraként tekintenek majd, amelyet el kell magyarázni vagy újra fel kell fedezni. Egyszerűen elfoglalja a saját helyét a globális kulturális térben.
Anna Sushko, a projektet támogató Sushko Philanthropy társalapítója hozzáteszi: „Ukrajna régóta része a nemzetközi kulturális közegnek, csupán most irányul ránk minden eddiginél nagyobb figyelem. Ez egyedülálló lehetőséget teremt arra, hogy többet meséljünk a világnak arról, kik vagyunk – nemcsak a jelenünkről, hanem arról a gazdag művészeti hagyományról is, amely évtizedeken át nagyrészt figyelmen kívül maradt. A naiv festészet csodálatos lehetőség arra, hogy Ukrajna kevésbé ismert arcát is megmutassuk. Az, hogy Londonban, az Assouline-nal együttműködésben mutatjuk be, lehetőséget ad arra, hogy az ukrán kultúra elfoglalja az őt megillető helyet a világ nagy művészeti hagyományai között.”
Régi falak, új ritmus | A GOOD Studio budai lakása
Miért turistáskodunk mások traumájában? | Dark tourism Kelet-Közép-Európában
