Háborúk, diktatúrák, népirtások, politikai üldözés és katasztrófák helyszínei kerülnek fel egyre több turistatérképre. A dark tourism olyan helyekre visz, ahol valaha tragédia történt – de vajon mit keresünk ott: történelmi tudást, emlékezést, személyes kapcsolódást vagy egyszerűen a borzongás élményét? És hol húzódik a határ a megemlékezés és a mások traumájának nézőként való fogyasztása között?
Van, aki Párizsba a múzeumok, Rómába az ókori romok, Kelet-Közép-Európába pedig részben éppen a régió sötét történelme miatt érkezik. Az egykori kommunista államok, a háborúk, a népirtások, a politikai terror, az elhagyott katonai létesítmények és a katasztrófák helyszínei az elmúlt évtizedekben sajátos turisztikai térképet rajzoltak ki a térségben. Egyesek számára ezek történelmi emlékhelyek, másoknak építészeti különlegességek vagy izgalmas romok, és akadnak olyan utazók is, akik egészen egyszerűen azért keresik fel őket, mert kíváncsiak arra, milyen egy olyan helyen állni, ahol valami szörnyűség történt. Csernobil ennek talán a legismertebb példája. A nukleáris katasztrófa helyszíne és a közeli Pripjaty üres lakóházai, rozsdás vidámparkja és a természet által lassan visszafoglalt utcái az elmúlt években a posztapokaliptikus látványosság sajátos változatává váltak. A helyszín egyszerre lett történelmi emlék, fotótéma, tanulmányozható katasztrófa és turisztikai élmény, miközben a videojátékok, filmek és az internetes képek már jóval azelőtt kialakították róla a kollektív képünket, hogy a látogatók egyáltalán eljutottak volna oda.
A dark tourism, vagyis sötét turizmus kifejezést Malcolm Foley és John Lennon vezette be a turizmuskutatásba 1996-ban, ugyanebben az évben A. V. Seaton a thanatourism fogalmával írt le hasonló jelenséget. Maga a jelenség természetesen sokkal régebbi: az emberek évszázadok óta látogatnak csatatereket, sírokat, kivégzések helyszíneit és katakombákat, és a halál látványának közönsége már az ókori Rómában sem számított különösebb újdonságnak.
A kíváncsiságtól a voyeurizmusig
Az ókorral ellentétben mostanra a halál a hétköznapi életünkben meglehetősen láthatatlanná vált: kórházakban, intézményekben és a szakemberek által kezelt terekben történik, miközben a legtöbb embernek ritkán kell közvetlenül találkoznia vele. A rendkívüli halál viszont egészen más. Egy repülőgép-szerencsétlenség, egy népirtás, egy gyilkosság vagy egy nukleáris katasztrófa híre milliók figyelmét képes megragadni, és ha a helyszín megmarad, idővel turisták is megjelenhetnek rajta. A dark tourism kutatói szerint ennek egyik oka éppen az lehet, hogy az ilyen helyek a modern társadalomban elzárt halált hozzák vissza a nyilvánosságba.
És persze ott van a kíváncsiság, amely önmagában sem mindig olyan ártatlan, mint amilyennek szeretjük látni. Mi történt pontosan? Milyen lehetett ott lenni? Tényleg így nézett ki? Mi maradt utána? Vajon mit éreznénk, ha ott állnánk? A kíváncsiság, a tanulás és a megértés mellett gyakran megjelenik a morbid dolgok iránti érdeklődés is, ahogy a borzongás vagy mások szerencsétlenségének nézése iránti vonzalom. Ebből azonban még nem következik, hogy mindenki, aki Auschwitzba, Csernobilba vagy egy egykori politikai börtönbe látogat, voyeur. A kíváncsiság és a tanulás nagyon gyakran együtt jár, és ugyanaz a hely valakinek személyes zarándoklat, másnak történelmi érdeklődés, harmadiknak építészeti élmény, negyediknek pedig egyszerűen valami olyan, amit szeretne saját szemével látni. A dark tourism egyik nehézsége éppen az, hogy a látogatók motivációit kívülről szinte lehetetlen egyértelműen megítélni.
A probléma ott kezdődik, amikor a másik ember halála már nem történetként vagy történelmi eseményként jelenik meg, hanem látványként. A voyeurizmus ebben az esetben azt jelenti, hogy valaki más szenvedését úgy nézzük, mint egy spektákulumot, amelyhez nekünk semmilyen személyes közünk nincs, mégis különös élvezetet vagy izgalmat találunk benne. A dark tourism egyik alapvető etikai kérdése ezért éppen az, hogy mikor beszélhetünk tanúságtételről, és mikor válik a tragédia fogyasztható látványossággá.
A közösségi média ezt a határt még látványosabbá tette. Egy romos épület, egy golyónyomokkal teli fal vagy egy emlékmű ma egyetlen Instagram-poszt erejéig könnyedén esztétikai háttérré válhat, a látogató pedig saját történetének szereplőjévé válik benne. A berlini Holokauszt-emlékműnél készült játékos fotók körüli vita például pontosan ezt a problémát mutatja: hogyan lehet egyszerre egy térben lenni turistaként és emlékezőként, és mikor kezdi el az egyik szerep kiszorítani a másikat?
Tragédia mint turisztikai termék
A látogató felelőssége mellett ott van azoké is, akik a helyszínt bemutatják. A dark tourism ma komoly turisztikai infrastruktúrát jelent: múzeumokat, emlékhelyeket, látogatóközpontokat, vezetett túrákat, ajándékboltokat, online tartalmakat és természetesen üzleti modelleket. A tragédia tehát bizonyos értelemben turisztikai termékké válik, és innentől már az is kérdés, hogyan csomagolják. Azt már helyszín üzemeltetői döntik el (már ha konkrét intézményről beszélünk, és nem csak egy útszéli emlékhelyről), milyen történetet hallunk. Lehet egy egykori börtönből izgalmas romtúra, egy bunkerből hidegháborús kaland, egy népirtás emlékhelyéből pedig oktatási tér. Lehet sokkolni, kontextust adni, az áldozatok történetére koncentrálni, vagy a látványos részleteket előtérbe helyezni. A szakirodalom éppen ezért a dark tourism egyik legfontosabb kérdéseként kezeli az interpretációt: azt, hogy a látogató milyen történetet kap, és milyen módon értelmezi azt.
Egy különösen sötét térkép
Kelet-Közép-Európában mindez különösen érdekes, mert itt a 20. század történelme szinte minden városban és tájban hagyott maga után olyan helyeket, amelyek ma egyszerre működnek emlékként és turisztikai célpontként. A kommunista monumentalitás, a diktatúrák egykori börtönei és titkos létesítményei, a háborúk és népirtások emlékhelyei, az elhagyott katonai épületek és a tragédiák után maradt romok mind egy olyan történelmi réteget alkotnak, amelyhez ma már külföldi látogatók is kifejezetten a sötét oldal miatt érkeznek. Itt a dark tourism gyakran nem valami egzotikus, távoli halálélményről szól, hanem a közelmúlt olyan helyeiről, amelyek még mindig ott vannak körülöttünk. Hogy ezekre a helyekre turistaként, történelmi érdeklődőként, emlékezőként vagy a saját morbid kíváncsiságunkat követve érkezünk, azt talán nem is mindig lehet egymástól élesen elválasztani. A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk ezzel a kíváncsisággal, amikor odaérünk.
Hat helyszín következik, hat különböző módja annak, ahogyan a halál, a trauma és a történelem turistává tesz minket – vagy mi tesszük őket turisztikai célponttá.
A kommunizmus UFO-ja
Buzludzha, Bulgária
A Balkán egyik legbizarrabb épülete egy 1441 méter magas hegy tetején ülő, betonból épült UFO: a Buzludzha-emlékművet 1981-ben avatták fel a Bolgár Kommunista Párt monumentális emlékműveként. A rendszer bukása után magára hagyták, a belső terek és mozaikok pusztulásnak indultak, az egykor hatalmi szimbólum pedig ma a kommunista múlt egyik leglátványosabb romja. A sötét turizmus itt főként egy politikai korszak és annak építészeti önreprezentációja körül forog.
A közelmúlt brutalitása
Srebrenica–Potočari, Bosznia-Hercegovina
A Srebrenica–Potočari emlékhely a boszniai háború 1995-ös népirtásának állít emléket. A komplexum múzeuma személyes tárgyakon, fotókon és túlélők visszaemlékezésein keresztül mesél, a temetőben pedig a meggyilkolt áldozatok sírjai sorakoznak. Több mint egymillióan keresték fel a megnyitása óta, vagyis Srebrenica egyértelműen a dark tourism egyik jelentős helyszíne – miközben itt különösen nehéz elfelejteni, hogy a turizmus mögött valódi családok vesztesége áll.
A sziget, ahonnan nincs hová menekülni
Goli Otok, Horvátország
.jpg?ref=hypeandhyper.com){kind=link}
A horvátországi Goli Otok 1949 és 1956 között politikai fogolytáborként működött a Tito–Sztálin-szakítás utáni Jugoszláviában, később pedig börtönként használták egészen 1988-as bezárásáig. Körülbelül 13 ezren kerültek ide, sokan tárgyalás nélkül, kényszermunkára és politikai „átnevelésre”. Ma az egykor szigorúan őrzött komplexum romjai között lehet sétálni: a tengerparti nyaralóhelyek világától néhány kilométerre egy egészen más Jugoszlávia maradványai állnak.
Csontokból épített enteriőr
Sedlec Ossuary, Kutná Hora, Csehország
A Kutná Hora melletti Sedlec csontkápolnájában nagyjából 40 ezer ember maradványait rendezték művészi kompozíciókba: csontokból készült csillár, címer és piramis fogadja a látogatót. A látvány egyszerre morbid és lenyűgöző, miközben eredeti funkciója éppen a mulandóságra való emlékeztetés volt. Talán nincs még egy hely, amely ennyire szó szerint mutatja meg, hogyan tud a halálból esztétikai élmény születni.
Tito atomcsapásbiztos rejtekhelye
Konjic, Bosznia-Hercegovina
A Konjic mellett, egy hegy mélyén megbújó D-0 ARK bunker a jugoszláv állam egyik legnagyobb hidegháborús titka volt. 1953 és 1979 között épült, hogy nukleáris támadás esetén Tito és a politikai-katonai vezetés ide húzódhasson vissza; a 6500 négyzetméteres komplexumot évtizedeken át szigorúan titkosították. Ma vezetett túrákon látogatható, eredeti tereit pedig kortárs művészeti kiállítások is belakják.
A jelenidő
Bucsa, Ukrajna
Bucsa egészen más kategória: itt a turisták egy még nagyon közeli háború nyomait látják. A 2022-es orosz megszállás alatt civileket öltek meg és kínoztak meg, a Szent András-templom területén pedig tömegsírt tártak fel. Ma a helyszín a „Routes of Memory” emlékezeti útvonal része, a templomnál emlékfal és kiállítás is működik. Bucsa esetében különösen élesen merül fel a kérdés: mikor válik az emlékezésből turizmus, és mit jelent turistának lenni egy még mindig háborúban álló országban?
Nyitókép: Unsplash / Natalya Letunova
A követőszám kiment a divatból?
„Számomra a vászon soha nem határ volt, sokkal inkább kiindulópont” | Interjú Karolina Bielawska lengyel festővel
