Szöveg és kép, könyv és illusztráció szorosan összefonódnak: egyik sem rendelődik a másik alá, együtt, egymással való kapcsolatukban nyerik el teljes jelentésüket. Daniela Olejniková szlovák illusztrátorral beszélgettünk gyerekkönyvekről, alkotásról és vizuális történetmesélésről. Interjú!
Illusztrációkkal foglalkozol és többféle tematikában, műfajban is alkotsz, de mégis a gyerekköny- illusztráció az, amiben megtaláltad önmagad. Milyen pillanathoz vezethető vissza ez a felismerés?
Mindig is tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, de nem tudtam pontosan, mi lehetne ez a munka. A középiskola elvégzése után be kell vallanom, hogy nagy szerencsével, de felvettek a pozsonyi Képzőművészeti Akadémia festészeti tanszékére. Két évig mondogatták nekem, hogy a festményeim „túl illusztratívak”. Nem értettem pontosan, hogy ez mit is jelent, de úgy döntöttem, hogy jelentkezem Dušan Kállay professzor stúdiójába. Nagy meglepetésemre azonnal elememben éreztem magam. A könyv, mint médium, nagyon magába szippantott és szerettem azon gondolkodni, hogyan lehet egy történetet vizuális módon elmesélni. Első fontosabb feladatom egy klasszikus Hans Christian Andersen mese adaptációja volt. A Császár csalogánya című művét választottam, amit a kortárs Kínába ültettem át vizuálisan. Az alkotás a Bolognai Gyermekkönyvvásár kiállításán is látható volt, ettől a pillanattól kezdve több megbízást is kaptam. De azt hiszem, hogy már ezelőtt megszületett bennem a döntés.
Pontosan mi az, ami inspirál a vizuális történetmesélésben?
Szeretem a munkát egy nyers forgatókönyvvel kezdeni, főleg a képeskönyvek esetében. Ekkor a dramaturgián és az olvasás során kialakuló dinamikán gondolkodom.
Érdekesnek találom a szöveg és a képek közötti szoros kapcsolat létrehozását – keresni, hogy mit jelenítsünk meg, mit emeljünk ki, mire tereljük az olvasó figyelmét. Izgalmasnak találom, amikor a két komponens kiegészíti egymást, nem lehet azokat szétválasztani.
Mindkét pozíciót, az író és az illusztrátor szerepét is kipróbáltam már. Az A Cure for Little Wolf című gyerekkönyvben a kreatív folyamat során lehetőségem volt módosítani a szövegen: hozzáadtam vagy éppen elvettem belőle azt, amit jónak találtam.
A gyerekek számára készült illusztrációk esetében vannak-e olyan szempontok vagy korlátok, amelyeket szem előtt kell tartani? Hogyan hat ez az alkotói folyamatra?
Ami a művészi önkifejezést illeti, szerintem nem beszélhetünk határokról. A gyerekek nagyon különbözőek: vannak, akik befelé fordulnak, mások meg több mókára, játékra vágynak – a legrosszabb az lenne, ha megpróbálnánk mindenkinek megfelelni.
Nagyon fontosnak tartom, hogy elegendő teret biztosítsunk a gyermek fantáziájának, ne becsüljük alá a kis olvasót és ne magyarázzunk el neki mindent túlzottan. Emellett a szülőkről sem szabad megfeledkezni, akiknek szintén érdekes élmény lehet egy gyerekkönyv.
Ettől eltekintve természetesen mindig vannak olyan témák, amelyeket különösen nehéz megjeleníteni, és mindig vannak olyan olvasók is, akik nem alkalmasak egy adott megjelenítés befogadására. Ennek a határnak a feltárása számomra nagyon izgalmas, mind az alkotó, mind az olvasó szemszögéből szemlélve azt.
Az előbb említett A Cure for Little Wolf például egy depresszióval küzdő személlyel kötött barátságról szól, Marek Vadas The Escape című könyve pedig egy kiskorú bevándorló utazását mutatja be. Utóbbit eddig hét nyelvre fordították le, és a szerzővel lehetőségünk nyílt arra, hogy sok gyermek és felnőtt reakcióját figyeljük meg – meglepve láttuk, hogy mennyire különbözőek és eltérőek meglátásaik. Új, közös gyermekkönyvünk a Cruel Marta címet viseli, amelyben Marta, a főhős egyáltalán nem tud megfelelően bánni az állatokkal: itt is számítunk mindenféle olvasói reakcióra.
Melyik gyerekkönyv illusztrálása jelentette eddig a legnagyobb kihívást?
Amikor a The Escape című könyvön kezdtem el dolgozni, kissé meghökkentem: hogyan kellene megragadnom ezt a témát? A szöveg szép, de súlya van. A végkifejletet magának az olvasónak kell értelmeznie – jó, vagy épp tragikus végződésként megélnie. Ezért úgy döntöttem, megpróbálom előhívni az elbeszélésében rejlő reményt a választott színpaletta és az apró, stilizált részletek segítségével.
Egy egészen másik típusú, kihívást jelentő könyv volt Jiří Dvořák Verminarium című gyermekenciklopédiája rovarokról, rágcsálókról, kígyókról és egyéb lényekről. Hosszú idő után először térhettem vissza a linómetszés technikájához, amelyet különböző mintákkal társítottam – mindezt nagyon élénk, fényvisszaverő színekben, ami szöges ellentéte ennek a hagyományos grafikai technikának.
Tematikától függetlenül is nagyon sajátos vizuális világgal rendelkeznek illusztrációid: élénk színeket használsz különböző mintákkal, textúrákkal társítva – mindegyik olyan hatást kelt kissé, mintha hagyományos technikákat alkalmaznál. Melyek a legkedveltebb módszereid?
Annak ellenére, hogy főként digitálisan dolgozom, még mindig nagy hasznát veszem a hagyományos technikák, mint a linómetszés vagy szitanyomás területén szerzett tapasztalataimnak. A tökéletlenség, az elcsúszások, a véletlen hibák, a színek rétegződése számomra lenyűgöző. A számítógép szépen képes szimulálni ezeket a technikákat, de az utóbbi években egyre inkább kezdett érdekelni, hogyan lehetne az analóg és a digitális technikákat úgy társítani, hogy teljesen új hatást keltsenek. Mivel a digitális eszközökben rejlő lehetőségek száma nagyon nagy, egy-egy projekt kezdetekor különböző határokat, korlátokat állítok magam elé a használható eljárások terén. Többször szoktam közvetlenül Pantone-színekhez is nyúlni:
ez nagyon izgalmas, mivel egy illusztráció abban a pillanatban nyeri el végleges formáját, amikor már papírra nyomva szemléljük azt.
Nem csak gyerekillusztrációkkal foglalkozol, hanem a Čierne diery projektben is részt vettél, amelynek fókuszában Szlovákia épített öröksége áll. Mesélj kérlek egy kicsit részletesebben erről az együttműködésről!
Nem vagyok biztos benne, de talán több kiadványt készítettem már felnőttek számára, mint gyerekeknek. A projekt kezdetétől kezdve együttműködtem a Čierne diery-vel (amiről részletesebben beszámoltunk már a HYPEANDHYPER hasábjain – a szerk.). Először csak építészeti emlékek alapján készítettem különböző motívumokat, amelyeket rizográf technikával nyomtattak ki. Később felkértek rá, hogy első könyvüket is illusztráljam, amely Szlovákia elfeledett ipari örökségét dolgozza fel. A tavaly megjelent kiadvány harminc pozsonyi épületről szól, amelyek egy része még helyreállítás alatt áll. A könyvben megjelenő, három színű rizonyomatokon több, mint három évig dolgoztam. Ezeket pár hónap alatt kinyomtatták, majd kézzel összevarrták.
A Čierne diery óriási jelenséggé vált hazánkban. Mellettem további több tucat kezdő és elismert szerzővel is dolgoznak, kiadványaik általában perceken belül elfogynak – nagy érdeklődést váltott ki tevékenységük, aminek köszönhetően képesek javítani számos lepusztult és veszélyeztetett ipari épület helyzetén.
Min dolgozol most és mik a jövőbeli terveid?
Jelenleg az Egreš kiadóval (amiről részletesebben itt olvashattok – a szerk.) együtt dolgozunk egy új kiadványon, ami Pozsony városi életét mutatja be: megismertetjük a gyerekekkel a város különféle aspektusait, mint például a tömegközlekedés és a vizuális szennyezés témakörét, vagy azt, hogyan tudunk az idősekről gondoskodni.
Mindemellett igyekszem a számítógép mögött végzett és a kézzel készített munka arányát az utóbbi javára fordítani. Idén több időt szeretnék fordítani személyes projektjeimre: elhatároztam, hogy befejezem a második gyerekkönyvem megírását is, amely már több, mint három éve érik a fejemben.
Batyuba zárt gyerekkor – ZHU & Co.
Hamarosan felfedezhetjük a Mars hangjait
