A Kortárs Építészeti Központ (KÉK) tizenöt évvel ezelőtti alapítása óta a szakmai beszélgetések és projektek mellett időről időre teret ad a képzőművészetnek is, hiszen egy művészeti tárlat olyan közeg, amelyben az épített környezet és a város eszmei és gyakorlati összetettsége egyszerre több síkon adható vissza. Az Urbanum csapata műveken keresztül megvalósuló párbeszédet kezdeményezve más, a városról gondolkodó művészekkel is itt nyitotta meg első saját szervezésű kiállítását A város árnyéka címmel, ahol a metaurbanista szemléletmód sokrétűsége ezúttal nem elméletekben, nem is projektekben, hanem műtárgyakban tükröződik vissza.
Urbanum cikksorozatunk legújabb részében a kezdeményezés alapítói vezetnek végig minket A város árnyéka című tárlat elemein, azok jelentéstartalmán és szimbolikus városi összefüggésein.
Az élmény valójában már az oda vezető úton elkezdődik, ahogyan átnavigálunk a városon, megfigyeljük vagy éppen észre sem vesszük az épületek sokféleségét, az utca forgatagát. Hiszen a város akkor is nyomot hagy rajtunk, árnyékot vet ránk, amikor nem figyelünk oda rá.
A tudatos szembesülés, azaz a voltaképpeni kiállítás a KÉK kirakatában kezdődik, ahol egy szinte végtelenül összetett, a városi labirintust nyelvileg leképezni vágyó manifesztum mellett Csizik Balázs munkái láthatók. Egészen pontosan olyan művek, amelyeken a város anyaga játssza a főszerepet – hiszen a várossal elsőként és legközvetlenebbül annak anyagán keresztül szembesülünk, és egyedül az anyag képes árnyékot vetni.
Korunk és az ambivalens emlékű közelmúlt emblematikus építőanyaga a beton. A kirakatban a beton hol a maga valójában, széttört, majd újraépített objektumként jelenik meg, hol pedig képeken, utalva a primer anyag egyszerűségének megannyi lehetséges állapotára. De a beton más materiális minőségekkel is párbeszédbe lép: egyszer textilre nyomtatva lágyul el, másszor pedig faelemek beékelődésével nyer újfajta líraiságot, végül a digitális térben képtelen formát öltve szellemi felületté lényegül. Így vet az építőanyag bennünk különféle árnyékokat.
A KÉK irodaterébe belépve a munkavégzés ismerős tárgyain kívül, melyek tulajdonképpen szintén a városi szövet részei, kis méretű panelházmakettekbe botlunk, melyeket Csizik Balázs Budapest ikonikus lakótelepeiről mintázott. Megkezdődik a város belsővé válásának folyamata, egyfajta mentális városi árnyjáték: a városi tér épített elemei még a maguk felismerhetőségében, de emberléptékűvé válva jelennek meg a kiállítás ezen bizonytalan, köztes terében. A panelek közötti óriás séta végül bevezet a kiállítás magjába, ahol a művek összesűrűsödnek és egymás esztétikai és tematikus árnyékait mutatják be. Ebben a térben történik meg a belső város felépítése, a szembesülés a város pszichés, művészi és időbe vetett árnyékaival.
Asztalos Zsolt képei egészen direkten, mégis szinte költőien tükrözik a belső városélményt: a makettek itt fényképekre költöznek, azaz rejtve maradnak az alkotó élményeinek birodalmában, csak képük, árnyékuk tárul elénk. A makettek maguk tulajdonképpen emlékművek, a városban töltött napok emlékművei, egy titkos nyelven megfogalmazott képi napló részei.
A szemközti falon Csizik Balázs régi és új képei egyrészt visszautalnak a kirakat átszellemített anyagközpontúságára, miközben a megjelenő színátmenetek vizuálisan, és, ami még fontosabb, a megélés számára is felfelé nyitják meg az ábrázolt épületeket – lakótelepeket, toronyházakat, olyan épületeket, amelyek hétköznapi találkozásaink során inkább nyomasztóan, sikerületlenül vetnek sötétebb tónusú árnyakat. De a művészet megmentheti őket.
A szemközti, térszervezésben és tematikus tekintetben is kiemelt fal ennek a művészeti városmentési programnak a végpontja (legalábbis a kiállítás terében), ugyanakkor a művek elrendezése maga is építészeti referencia: az ikonosztáz eredeti funkciója az volt, hogy a csoda szakrális terét elválassza a társadalom megszokott működésétől – azaz a várostól. Az ikonosztáz a város végpontja, az a vászon, ahová a város teljes árnyéka vetül, átfogva és egyesítve a városi-kollektív élet minden arcát, az anyagitól a szakrális-immateriálisig, a térbelitől az időbeliig.
Az alsó sor széthullott ikonjai, Kulcsár Géza munkái a hagyományos képi szervezőelvek absztrakt megőrzése mellett éppen ezt a multivalens, széttartó, de a város múltjában, jelenében és jövőjében mégis összefonódó élményhalmazt tematizálják – a várossal önmagával való szembesülést. Erre erősítenek rá a kompozíciót kiteljesítő tükrök is.
Az ikonosztáz felső sorában Szabó Kristóf (KristofLab) festett városi ikonjai teszik teljessé a művészet terében zajló felemelkedést, fizikailag is felülemelkedve a többi kiállított mű által elfoglalt síkon. Az épített környezet mindennapi, közömbös, vagy akár nyomasztó objektumai (lakótelepek és toronyházak) kilépnek saját árnyékukból és a háttérből rájuk sugárzó transzcendens fényben önmaguk legjobb lehetőségévé válnak.
A tér közepén vetített képsorozat jelenik meg az összes alkotó közreműködésével. A töredezetten, egy egyszerre kellemes és zavaró esztétika jegyében megjelenő, fel-felvillanó képek és szavak káoszát rendezettebb filmes képsorok szakítják meg és rendezik egységbe – Hámos Gusztáv és Katja Pratschke legendás, képzelt városokat konstruáló fotófilmjei, Szabó Kristóf hibavideói és Asztalos Zsolt „talált” felvétele a múlt kreatív használatáról. De itt elfogynak a szavak, ahogy az anyag is végleg eltűnik a vetített fény médiumában.
A városnak igenis van árnyéka – de fénye is. A kettőt együtt látva, ítélettől mentesen elfogadva, nyitva maradva a város megértésére és akár jobbá tételére tükröződhet a város bennünk, és mi a városban.
További információkról az esemény Facebook-oldalán tudtok tájékozódni.
A kiállítás megtekinthető: 2021. június 1. – június 21.
Kiállítók: Asztalos Zsolt, Csizik Balázs, Hámos Gusztáv, Kulcsár Géza, Katja Pratschke, Szabó Kristóf KristofLab
Kurátor: Böjthe Emőke
Koncepció: Kulcsár Géza
Fotók: Csizik Balázs, Szigeti G. Csongor
Urbanum | Web | Facebook | Instagram
Z generációs olasz elegancia | Orazio’s
A hét kedvenc enteriőrjei_64
