Miért túl nagy a szabadság a festővásznon, miért fontos a brandépítés egy szűk pályán is, és miért nem működnek az installációknál az instant ötletek? Erről mesélt Kiss Adrian, akinek hamarosan újabb önálló kiállítását is megnézhetjük Kassán.
Volt-e egy olyan emlékezetes pont gyerek- vagy fiatalkorodban, ami a művészi pálya felé indított el, vagy ez egy lassan érlelt döntés eredménye?
Igen, van egy konkrét emlékem a gyerekkoromból, amikor ezt eldöntöttem. Anyukámmal rendeltettem Mickey egeres kifestő könyveket, akkor még ez menő volt, a Cartoon Networkön láttam. Nem is volt olyan egyszerű ezeket beszerezni, hiszen ez 1994-ben volt egy kis romániai bányavárosban, Balánbányán. Láttam, ahogy a kifestőben Mickey egér festi az Eiffel-tornyot, és azt mondtam, hogy ilyen szeretnék lenni én is, mint ő. Később el is kezdtem festészetet tanulni az egyetemen, de aztán ettől teljesen eltértem, mert rájöttem, hogy nekem ez túl nagy szabadságot ad. Végül nem lettem Eiffel-tornyot festő Mickey egér, de jó ugródeszka volt ez a gondolat.
Tapasztaltál-e olyat, hogy installációs művészként nehezebb megjelenni a munkáiddal, mint a hagyományosabb művészeti ágak képviselőinek? Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy itthon még arányaiban jóval kevesebb helyen nézhetünk installációs kiállításokat.
Ha nem ezzel foglalkoznék, azt hiszem, én is ezt gondolnám, hogy ez a nehezebb, de rájöttem, hogy a festészet sem könnyebb út. Ahogy az előbb is említettem, a vászonra bármit felvihetsz, bárhogy formálhatod a látványt, és ehhez határozottan tudnod kell, hogy mit akarsz csinálni. Tudsz kísérletezni, kialakul a saját stílusod, megvannak a referenciáid, és ezeket valahogy kontextusba helyezed. Nekem ez nem sikerült, a saját határaimat én az anyagiasságban és a méretekben találtam meg, és rájöttem, hogy nagy installációkat, assamblage-szerű, tárgyakból összeállított műveket sokkal könnyebben létre tudok létrehozni úgy, hogy azok tükrözzék az ötleteimet. Nekem ez könnyebb volt. Most úgy látom, a munkáimat kiállítani is könnyebb, mert nagyon sok festő van, ott óriási a verseny, de ilyen interdiszciplináris, több médiumot együtt használó műveket jóval kevesebben készítenek. Brandépítés szempontjából az is fontos, hogy ezek a nagy méretű installációk nagyon látványosak, fotón is jól mutatnak, ezért az interneten is könnyebb velük érvényesülni, ez nagyban segített abban, hogy itthon és külföldön is könnyebben megismerjék a munkáimat. Persze ott van viszont a logisztikai oldal, hogy elkészíteni, szállítani és kiállítani nagyon nehéz ezeket, ahogy eladni is. Nem igazán bevett gyakorlat itthon, hogy egy tereminstallációt megvásárol egy múzeum, magánember meg főleg nem.
Milyen anyagokkal, eszközökkel dolgozol a legszívesebben, és ezek mit jelentenek számodra?
Az installációimmal atmoszférát, hangulatot próbálok teremteni, és az érzéseimet a munkáimon keresztül igyekszem közvetíteni. Ezek a monumentális konstrukciók, amiket szeretek építeni, alapvetően nagyon egyszerű szerkezetek. A vas volt az első olyan anyag, amit elkezdtem használni, mert egyszerű a formálása és könnyen elérhető. Ezek olyanok számomra, mint a festő vásznához a keret. És mivel mindig 3D-ben gondolkodom, erre jönnek aztán a panelszerűen ráaggatott elemek, amelyek általában textilből készülnek. A textil a másik alapvető anyag, amit nagyon szeretek használni. Néha kicsit egy frusztrált divattervezőnek látom magam, aki soha nem tervezett még ruhákat, talán akar, de még nem teljesült be. Gyerekkoromban is imádtam a textúrákat, mindig felpróbáltam anyukám ruháit. A munkásságomban egyfajta kapcsolatot igyekszem találni az emberi test és a hozzá közelálló dolgok közt, és a ruha nagyon közel áll hozzánk, de a design, a bútorok is érdekelnek.
A Dunyha Tomorrow című kisfilmben részletesen bepillanthatunk az alkotás folyamatába is. Ez egy hosszú lefolyású, a természet erőit kiaknázó art projectről szól: a műveid létrehozásához mindig ennyi idő és tervezés kell, vagy foglalkozol rövidebb, a pillanat hevében készülő alkotásokkal is?
Alapvetően mindig projektekben gondolkodom, amiket kiállításokra készítek. Szeretem helyhez, atmoszférához kötni őket, gyakran szorosan kapcsolódnak magához a kiállítóhelyhez. De előfordulnak persze más helyszínek is: a Dunyha Tomorrow installációt a Hármashatár-hegyre vittük ki Heszky Andrással, aki a kisfilm rendezője. A leghosszabb folyamat mindig maga a kitalálás: honnan jön, milyen munkákat szeretnék bemutatni, és hogyan lehet ezeket helyesen kontextusba helyezni. A Dunyha Tomorrow is a polcon volt legalább három évig, mire megjöttek hozzá a lehetőségek, amiket én tökéletesnek találtam. Ennek a projektnek a leghosszabban készülő alkotása tizennyolc hónapig volt kirakva a Trafó teraszán. Pont egy nappal a covid miatti lezárások előtt tettük ki 2020 márciusában, és eleinte hat hónapig szerettem volna kint hagyni, de háromszor ennyi időt töltött kint végül, mert zárva volt minden, és nem lehetett kiállításokat sem rendezni. Utólag már láttam, hogy kellett is neki ennyi idő, hogy átváltozzon – az egész projekt lényege az volt, hogy a tárgyak performativitását bemutassuk, hogy milyen volt, milyen lett, a mediátor pedig az időjárás volt. Persze nekem is vannak instant születő ötleteim is, ezeket gyorsan lerajzolom, de általában nem dolgozom ki őket rögtön, mert még nincs meg a helyük, meg kell találni azt a kiállítást és projektet, amibe beleillik majd. Van egy egész mappám ilyen munkákkal, amik várják az alkalmat, hogy hasznosíthassam őket.
Mi motivál, mielőtt belevágsz egy újabb nagy projektbe, és honnan gyűjtesz inspirációt?
Sok inspirációm a gyerekkorból származik, Balánbányáról, Csíkszeredáról. Itt rengeteg a brutalista, szocreál épület, ezeknek van egy speciális geometriája, anyaghasználata, ami azóta is elkísér engem. Kontrasztként vasárnaponként ortodox templomba jártunk misékre, a tömjén illata máig erős emlékként él bennem, és várom azt az alkalmat, hogy ezt tudjam használni egy munkában. Sok vizuális inspirációt gyűjtök az internetről is, ebben azt élvezem, hogy az internet zajában a képek elveszítik az eredeti kontextusukat, dehistorizálódnak, amikor letöltjük és felhasználjuk őket. A munkáimban is igyekszem eltörölni, hogy a referenciáim honnan jönnek, ehhez azonban az kell, hogy alaposan megismerjem őket először. A harmadik fontos inspirációs forrásom pedig a talált tárgyak, a városban fellelt kompozíciók.
Készülsz a közeljövőben kiállítani valahol?
A kassai VUNU Galériában készül egy szóló kiállításom: a galéria pályázatát nyertük meg idén Lipusz Lillával, aki a kurátor. Június 21-én nyílik majd. A kiállítótér egy földbe süllyesztett medence, betonból van az egész, semleges, egységes textúrájú tér, ahová le kell ereszkedni, de fentről is meg lehet nézni a munkákat. Ide készülnek nagyobb installációk, textilmunkák, vasszerkezetek – nagyon izgalmas projekt lesz!
Kiss Adrian Web | Instagram | Facebook
Nyitókép: Dunyha tomorrow acb gallery, Budapest, Hungary 2021, fotó: Kiss Imre
A Q Contemporary bemutatja Keserü Ilona: MIND című kiállítását
Olafur Eliassonnal tervezett napenergiával működő fényforrásokat az IKEA
