Hogyan navigál egy tervező a különböző területek között? Hogyan hatnak munkáira a különböző kultúrák? Mi az, ami kimeríthetetlen inspirációként szolgálhat egy sokrétű alkotói tevékenységben? A jelenleg Portlandben élő és alkotó Huber Ákos hivatását tekintve építész, de mindemellett a formatervezés és a rajzolás területén is otthonosan mozog. Interjú!
Tanulmányaidat Budapesten, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végezted, építőművészet szakirányon. Majd az elmúlt évek során Erasmus ösztöndíjjal dolgoztál Berlinben, ezután egy-egy évet Münchenben és Londonban is, míg végül Portlandben kötöttél ki. Mesélj kérlek erről az útról, és arról, hogyan hatott ez tervezői látásmódodra!
Az egyetemi évek alatt töltöttem fél-fél évet Augsburgban és Berlinben: az előbbiben tanulmányi ösztöndíjjal, az utóbbiban gyakornokként dolgoztam, és nagyon megtetszett a városok pezsgő kulturális élete. Azt hiszem, ez az időszak megadta a kezdő lökést a későbbi utazásokhoz. Diploma után nem igazán találtam a helyem otthon, így szerettem volna újabb országokat, kultúrákat is megismerni. Úgy érzem, ez a fajta kíváncsiságom azóta sem lankadt. Az első néhány évben a feleségemmel kölcsönösen követtük egymást, ha valamelyikünknek jó munkalehetősége adódott. Így jutottunk el Münchenbe, Londonba, majd öt évvel ezelőtt végül az Egyesült Államokba.
Úgy gondolom, sokat változtam és nyitottabbá is váltam a kihívások, a sikerek és a kudarcok révén, amelyek együtt jártak az egyik-másik helyre való beilleszkedéssel.
Az eddigi állomásaink közül Portland vált be leginkább. Oregon egy gyönyörű állam esőerdőkkel, sivatagokkal és óceánparttal. Az utóbbi közelsége az, amit a legjobban kedvelek: ez az a hely, ahová, ha csak tehetem, ellátogatok. A párás levegőtől állandóan változó horizont, a homokos part és a fekete sziklák látványa teszi az oregoni partszakaszt az egyik leglíraibb hellyé, ahol valaha is jártam.
Bár építészként tanultál, tevékenységed nagyon sokrétű: fontos számodra, hogy többféle eszközzel, többféle módon tudd kifejezni önmagad. Ilyen például a formatervezés területe is, amikor bútorok formájában különböző szerkezetekkel és anyagkombinációkkal kísérletezel. Mi az, ami inspirálóan hat rád, és mi volt az első bútordarab, amit létrehoztál?
Az építészetet jelenleg is a hivatásomként gyakorlom. A szakmámra jellemző nagyobb léptékű és komplex látásmóddal ellentétben, azt hiszem, a tárgytervezésben az a legvonzóbb számomra, hogy sokkal nagyobb hatást tudok gyakorolni a végeredményre, emellett a gyorsabb kifutás is egy csalogató tényező. Az anyag érintése pedig szintén elengedhetetlen számomra.
Az első bútor, amit terveztem, az egyetem első félévében, Nagy Tamás irányítása alatt született. A feladat úgy szólt, hogy az utolsó vacsora résztvevőinek kell ülőbútort tervezni. Én egy háromlábú ülőalkalmatosságot mutattam be a kipakoláson, a szimbolikus hármasság, az erős szerkezet és a funkció jegyében. A tárgyat meg is kellett építeni: a műhelymunka szeretete ekkor kezdődött meg bennem. A tárgyat visszanézve egyébként hasonlóság fedezhető fel a Pillanat szék (Chair of the Moment) formavilágával: ez egy érdekes párhuzam, ami csak most tudatosult bennem.
Szerintem minél távolabb esik az inspirációs forrás a tervezendő tárgy funkciójától, annál izgalmasabb a végeredmény. Egy bútor tervezésénél a kiindulópont lehet akár a zene, egy irodalmi alkotás, egy természeti forma, de bármi más is megadhatja a kezdő lökést. A Wing Sofa tervezéséhez például a Párizsban található Szamothrákéi Niké szobor nyújtotta élmény vezetett.
Az anyagoknak is hatalmas szerepük van, ami már önmagában is inspiráló. A Fungi nevű projektemnél például kerékpárgumikat használtam fel, és az anyag értékeinek kiaknázásával hoztam létre egy rugalmas ülőfelületet. A felhasználót meglepetésként éri, hogy egy látszólag kemény felületre ránehezedve kényelmesnek találja azt. A pad a Portland World Trade Center előtt volt látható és használható 2018 nyarán.
Az anyagkísérletek mellett bútoraid egyik jellegzetessége, hogy formaviláguk erőteljesen szoborszerű is. Hogyan zajlik nálad az alkotói folyamat?
A tervezés mindig modellezéssel, skicceléssel kezdődik. Ennek a célja a szerkezet, a funkció, a forma folyamatos fejlesztése. Tulajdonképpen a hibákat keresem, amiket a következő modellben már kijavítok vagy éppen felhasználok. Ez a fajta tökéletlenség, esetlegesség, játék, ami a manualitást kíséri, számomra nagyon fontos. Egy ponton aztán beléphet a képbe a számítógép, ami pedig a pontos kivitelezést segíti. Az ülőbútorokhoz emellett prototípusok is készülnek, ami a finomhangolás szakasza. A folyamat célja az, hogy addig a pontig jussak, amikor már sem elvenni, sem hozzáadni nem szeretnék a tárgyhoz. A végső objektumot pedig általában én magam szoktam megépíteni egy portlandi műhelyben: ez a munka egyfajta meditációként is felfogható.
Igyekszem mindig valami kihívást találni, ami új utakra visz. Például a Pillanat szék esetében nagyon foglalkoztatott az aszimmetrikus szék gondolata, amihez egy véletlenszerűnek tűnő, de nagyon következetes szerkesztési elv vezetett.
Szeretem, ha erős karaktere van egy tárgynak vagy épületnek, ami nem a trendekből, hanem a szerkezetből, a kontextusból, az erős közösségi szándékból és az anyag őszinte használatából vagy az alkotó ösztönös víziójából fakad.
Legújabb széked az Art as chairs új kiállításának alkalmával jött létre. Mit kell tudni erről a platformról és az új bútorod koncepciójáról?
Az Art as Chairs egy nagyon izgalmas Instagram-oldal, amely talán abban különbözik a többi hasonló oldaltól, hogy kevésbé ismert alkotásokat oszt meg az unalomig ismételt klasszikusok helyett. A platform létrehozója Joe Horner képzőművész, aki szintén Portlandben él és alkot, és ugyancsak kiállított az eseményen. Az Art as Chairs, mint ahogy nevéből is kitűnik, rugalmasan kezeli a design és a képzőművészet határait, és legtöbbször össze is mossa azokat.
A legújabb székem a The Good, the Bad and the Ugly elnevezést kapta, aminek megalkotásához különféle felhalmozódott kartondobozokat használtam alapanyagul. Ez tulajdonképpen egy három kockából álló kollekció. Mindhárom kubus különböző textúrát mutat: az elsőnél a méhsejtszerkezet szépsége, a másodiknál a különböző típusú anyagok véletlenszerű rétegelése, a harmadiknál a gumimáz kelt különös vizuális hatást. Azt hiszem, ezek a munkák inkább nevezhetők szobornak, mint bútornak.
A tervezés során sokszor eszembe jutott Noah Purifoy szobrász szabadtéri múzeuma a Joshua Tree Nemzeti Parkban: a szétszórtan elhelyezett, különböző hulladékokból összeállított nagyméretű szobrok és szürreális szerkezetek hihetetlenül erős hatást keltenek a kaliforniai Mojave sivatagban. Ezek az objektumok olyan tárgyakból készültek, amikről már mindenki lemondott, mégis makacsul ellenállnak a sokszor kegyetlen időjárás viszontagságainak.
Szabadidődben nemcsak bútorokat tervezel, de a rajzolás is fontos szerepet játszik alkotói tevékenységedben.
A rajzolás gyerekkorom óta a kedvenc kommunikációs eszközöm: ez egy nagyon személyes műfaj.
Az utazásaim során készített rajzok segítenek az adott hely megismerésében, az arányrendszerek felfedezésében, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy a látványt saját gondolatokkal és érzésekkel töltsem meg.
Érdekes, hogy egy-egy vázlatkönyvemet visszalapozva nagyjából az összes útirajzomhoz kapcsolódóan fel tudok idézni egy-egy emléket: az éppen eleredő eső nyomhagyását a papíron a berlini bolhapiacon, a kifogyó filc miatt érzett hirtelen dühöt a londoni Hayward Gallery előtt, vagy éppen a kocsmában dominózó öregek látványát a budapesti Bambi Presszóban.
Térjünk vissza egy kicsit építészeti munkásságodra is. Portlandben milyen projektekben vettél részt és milyen lényegi különbségeket tapasztaltál a németországi vagy angliai projektjeidhez képest?
Rengeteg különbséget lehet felfedezni az európai es az amerikai építészet között: kezdve a különböző mértékegységek, a szerkezetek és építési technikákon át a tér használatáig. Oregon az Egyesült Államok Pacific Northwest nevű régiójához tartozik, és a legnépszerűbb építőanyaga a fa, ezen belül is a fenyő és a cédrus. Ez szemben áll mondjuk a magyar és a német irodákban tapasztalt építési módokkal, ahol inkább a beton és a tégla kap nagyobb hangsúlyt. Általánosságban elmondható az is, hogy itt az egy emberre jutó élettér nagyobb, mint Európában. Az épített örökség az ország történelméből fakadóan nem olyan gazdag és sokrétű, mint az öreg kontinensen, viszont a természeti értékek skálája hihetetlenül gazdag.
Portlandben először az Allied Works Architecture-nél kaptam munkát. Egy családi ház bővítésén, kávézón, a Nike campus épületén és pályázatokon dolgoztam. Utóbbiak közül talán a Palmer Museum of Art és a Sundance filmfesztivál épülete volt a legizgalmasabb. Sokat tanultam a tervezés módszertana szempontjából: rengeteg színvonalas koncepciómodell, diagram, grafika, kiadvány készült a tervekhez. Jó volt közelről megtapasztalni, hogy mekkora hangsúly kerül ezekre a dolgokra. Ez a fajta munkamódszer kicsit az egyetemi éveket juttatta eszembe.
Jelenleg pedig a Daniel Toole Architecture-nél dolgozom. Ez egy fiatal építész iroda, ahol hárman alkotjuk a csapatot. Hasonló értékrend mentén gondolkodunk, és van pár nagyon ígéretes projektünk, amiket hamarosan kezdenek megépíteni. Az éppen aktuális munkák között szerepel a Puget Sound egyik szigetére tervezett hétvégi ház, egy bazaltszikla köré komponált családi ház és egy tégla apartmanépület is. Az anyagok szeretete, a tömegszerű formálásmód, a kísérletezés ezekben a projektekben is nagy szerepet kapnak.
Ennyiféle tevékenység és érdeklődés közepette hogy látod, miben szeretnél kiteljesedni a közeljövőben?
Szeretném folytatni azt, amivel eddig is foglalkoztam, és emellett minél több saját projekten is dolgozni. Érdekel a léptékek és médiumok közötti átjárhatóság. Azok az alkotók, akikre leginkább felnézek, szintén több műfajban is alkottak. Kíváncsian várom, hogy hová vezet ez az út!
A nő hétszer: bemutatkozott a PLIÉ márka új tavaszi kollekciója
Az ukránok akár még nyerhetnek is | Exkluzív interjú Jan Malickivel II. rész
