Csomay Zsófia építész a MOME emblematikus alakja, mára már szinte fogalom – nemcsak az egyetemen, de a hazai építész szakmában egyaránt –, még ha ő ezt túlzásnak is gondolja. Tavaly múlt nyolcvan éves, de a mai napig biciklivel teker ki a zugligeti campusra, énekel az egyetemi kórusban, közben pedig továbbra is aktívan tervez, jelenleg három építészeti projekten dolgozik. Egy hétfő délelőtt látogattunk el hozzá, vízivárosi lakásába. Mit jelent számára a most kapott Moholy-Nagy-díj, kiket tart mestereinek, mit gondol a fiatal építészek helyzetéről, illetve hogy szokott-e egyáltalán pihenni? Többek között ezekről kérdeztük őt.
A Vár alatti Kapucinus utcában vagyunk, innen nyílik a CET Budapest építész iroda ajtaja, és egyúttal Csomay Zsófiáék lakása is: az előszoba még itt, az utcaszinten kapott helyet, de a tényleges lakótér egy emelettel följebb található – mindenütt tégla. Tágas, a borongós idő ellenére is barátságos nappali-étkezőbe érkezünk. Zsófi szabadkozik a felfordulás miatt: a dohányzóasztalon ott pihennek a piros és kék építőkockák, amiből az unokák előző nap házat építettek. Az építőelemek láttán rögtön eszünkbe jut az a játékkészlet, nevezetesen a Schiffbauspiel, amelyet a Bauhaus egyik emblematikus alakja, a német Alma Siedhoff-Buscher tervezett. Gondoljuk csak, de ki nem mondjuk: még ebben az aprócska, teljesen jelentéktelennek gondolt tárgyban is ott van a Bauhaus, s ezzel együtt Moholy-Nagy László szelleme – ahogy a Csomay-Reimholz házaspár teljes életművében, vagy még inkább értékrendjében, szakmai és egyéni hitvallásában is ott munkál valami végtelenül emberközeli.
A néhány napja kapott Moholy-Nagy-díj a legjobb helyre került a lakásban, közvetlenül az ablakpárkányon pihen, közelebbről is megnézzük: az Ádám Krisztián által tervezett díjtárgy üvegből készült, s amennyire egyszerű, annyira elegáns és ötletes is. Közben keksz és tea kerül az asztalra, és megérkeznek a cinkék is az udvari „medencéjükbe”, mi pedig arról kérdezzük elsőként Zsófit, mit jelent számára ez a díj?
„Szerintem sokkal több díjam van, mint kellene” – kezdi halálos komolysággal. „Ez azonban teljesen más polcra került, mint az összes többi. Ez nekem érzelmileg sokkal többet jelent, mert ugye az egyéb elismeréseket mindenféle bizottságok, idegen emberek adják, általában teljesítmény alapján.” A Moholy-Nagy-díj ennél sokkal személyesebb, hiszen az alma matertől kapta, itt diplomázott 1967-ben későbbi férjével, Reimholz Péterrel együtt (Reimholz Péter, építész, Csomay Zsófia férje, 2009-ben hunyt el, ő posztumusz kapta meg az említett Moholy-Nagy-díjat – a szerk.).
„Ezen felül még egy kedves díjam van, a Kocsis Iván-díj, amit pedagógiai tevékenységért ítélnek oda. Kocsis Iván nagyon jó építész volt, híres és sarkalatos pedagógusa volt a Műegyetemnek. Boldog voltam, mikor a díjat kaptam. A Moholy-Nagy-díjról pedig tulajdonképpen igaz szívvel azt kell mondjam, hogy ez Péter díja, és én elviszem neki. 90%-ban övé a díj. Nem is feltétlen az egyetemen eltöltött idő, és a ráfordított energiamennyiség miatt. Péter iszonyú tehetséges volt, és az első pillanattól kezdve próbálta a tervezés intuitív folyamatát leírni, strukturálni. Mindig tisztelte mások munkáját, nagyvonalú és alapos volt – ez a kettő egy iskola életében őrült fontos” – meséli.
Zsófi harminchatodik éve tanít az egyetemen, jelenleg Marián Balázzsal közösen oktat. „Tavaly gondoltam, hogy abbahagyom a tanítást, de Balázs kedvesen tartóztatott. A tavalyi MA elsősök a Habitat for Humanity Magyarországgal dolgoztak együtt, szociális lakásépítés volt a feladat. Úgy tűnik, ebből ténylegesen meg is valósul egy-két munka jövő nyáron. Ez elképesztő dolog. Nagyon fontos volna, hogy megvalósuljon és látótérbe kerüljön ez a probléma. Nagyon szeretném ezt végig látni, örülni.”
Mikor mestereiről kérdezzük, Jánossy Györgyöt említi elsőként, aki az egyetem éveiben tanította őt. „Azt gondolom, 50%-ban ő volt az, aki miatt ezt a pályát választottam. Veszprémben jártam gimibe, és eredetileg vegyészmérnök szerettem volna lenni. Miután az édesapám építész volt, a nagyapám pedig építőmester, otthonos volt ez a világ nekem. Egy elképesztően klassz történelem tanárom volt, aki művészettörténet szakkört vezetett: vitt bennünket a városba, és megtanította a klasszikus építészeti elemeket.” Később egy művészettörténeti versenyt is megnyert, fel is vették volna az ELTE-re, de X-es származása miatt nem tanulhatott tovább, csak miután eltörölték az osztályidegenekre vonatkozó megkülönböztetést, akkor nyílhatott meg előtte az út, de már az Iparművészeti Főiskolán. Jánossy mellett nagyon-nagyon sokat tanult építész tanáraitól, Szrogh Györgytől és Jurcsik Károlytól is.
Nagyapjára is szeretettel emlékezik vissza, egy rajzot is mutat nekünk, amelyet 1960-ban készített róla. „A nagypapám fantasztikus klassz, innovatív ember volt, ő volt az építőmestere Medgyaszay István veszprémi színházának. Miután kitanulta, hogyan lehet kiönteni szecessziós díszeket betonból, elkezdett kerítéseket is gyártani, főleg a MÁV-nak szállított. Tele van az ország ezekkel a kerítésekkel. De a veszprémi evangélikus templom tornyát is a nagypapám csinálta, vasbetonból, 1910-ben.” A templom „építési munkálataiból” maga Zsófi is kivette a részét: jó tíz évvel ezelőtt ugyanis kapott egy telefonhívást az ott szolgáló paptól, hogy ráférne már némi átalakítás a belső térre. „Lementem: rémesen nézett ki. Sárgára pácolt lambéria volt mindenütt, mint a kocsmákban. Csináltam egy tervet (ajándékba készítettem), odaadtam a papnak, eltelt tíz év, és tavalyelőtt felhívott, hogy kezdődhet az átalakítás. Elkészítettem a kiviteli terveket, lejártam művezetni. Három héttel ezelőtt pedig elkészült a templom. Nagyon-nagyon örültem neki. Ez legalább annyira jól esett a lelkemnek, mint most ez a Moholy-díj.”
S hogy mit gondol a mostani fiatal építész generáció helyzetéről?
„Azon kívül, hogy más ruhát hordanak, meg más a szleng, a diákok nem sokat változtak. A szakmai hozzáállásuk azonban mégis más: egyrészt ezek a gyerekek tényleg úgy használják a világot, mintha a sajátjuk lenne. Nem folyóiratokból informálódnak, hanem a saját bőrükön tapasztalnak olyan dolgokat, ami a mi időnkben teljesen lehetetlen volt. Sokkal inkább hitelesnek érzik a létüket és a tevékenységüket. Ugyanakkor a legszörnyűbb az, hogy az iskolában érzett jogos önérzetük és aztán a valóságban talált helyzetük között nagyon nagy a szakadék. A szocializmus idején, amikor még léteztek tervezővállalatok, az ember lediplomázott és holt biztos volt, hogy kap egy állást, és ha szorgalmas volt és nem volt teljesen fakezű, akkor eredményeket is el tudott érni. Az én férjem például alig múlt harminc, mikor Ybl-díjat kapott. Ma egy ilyen fiatal építész örül, ha bekerül egy építész irodába, ahol vagy éceszgéber lesz, mert nagyon tehetséges és kihasználják a végtelenségig, vagy ül, és olyan dolgokat csinál, aminek köze nincs ahhoz, amit mi próbálunk tanítani.
Ha olyan feladatot találunk ki a tanulóknak, amiben érzelmileg érdekeltek – ha sérült gyerekek a téma, ha szociális lakásokat tervezünk, ha hontalanokkal foglalkozunk –, akkor abból mindig nagyon klassz dolgok születnek. A mi időnkben ilyen nem volt: még az volt a fontos, hogy néz ki az épület, milyen anyagokból van – az építészeti nomenklatúrák voltak a főszereplők. Ma pedig az, hogy nincsenek kötelmek, nincs elvárt nagybetűs stílus, van viszont széles anyagválaszték, emiatt van egyfajta jó értelemben vett könnyedség a hallgatókban. És a megváltozott életforma kutatása, illetve terekbe való átültetése is fontos szempont.” Persze hozzáteszi azt is, hogy ennek a fajta szabadságnak megvannak az árnyoldalai is.
Ami pedig a fenntartható építészetet illeti, Zsófi messzebbről indít.
„Az anyagok, a rétegrendek, a hőszigetelés nagyon fontosak, de van ennél egy sokkal lényegesebb: hogy mit építünk, mennyi újat, és hogy biztos, hogy szükség van-e rá? Ha fölöslegeset építünk, az legalább olyan nagy kár, mint amikor feleslegesen bontunk. Meggyőződésem, hogy a most épülő irodaházaknak a 90%-ára egyáltalán nincsen szükség. Egyrészt, mert a város tele van olyan kihasználatlan és helyrehozandó építményekkel, amik bőven megfelelnének ennek a funkciónak. Kettő: most a covid mutatta meg legjobban, hogy teljesen fölösleges ez a nagy mennyiségű új tér. Helyette inkább jó minőségű bérlakásokra volna szükség.”
Tizenegy unoka, három dédunoka mellett folyton van mit tenni, és persze a háztartást is rendben kell tartani. Mikor arról kérdezzük, hogy hogyan kapcsol ki, egyáltalán szokott-e pihenni, rögtön rávágja: „Muzsikával. Az az egyetlen, amikor képes vagyok elengedni magam.” Fontos neki a mozgás: rendszeresen gyógytornázik és gyakran jár nordic walking-túrázni ismerőseivel a hegyre. Ami nagy bánata viszont, hogy képtelen olvasni. „Azt gondoltam, hogy öreg koromra mennyi regényt fogok elolvasni, de nincs türelmem. Az igazi jóízű, hosszú olvasások, azok hiányoznak.” Néhanap egy-egy szépirodalmi kötet mégis beszippantja, például egy Bodor Ádám-könyv vagy mostanság Ljudmila Ulickaja. Nem tartja magát irigynek, de ahogy mondja, egyedül az alt énekeseket és a csellistákat irigyli.
Fotók: Gaál Dániel
Barna-zöld arculatot kapott az ukrán Laskarda cipőmárka | Dmytro Khrunevych
Like a local #1 – Bake my Day, Alaplé Bár, Cho Coco
