A már magyar nyelven is olvasható, Így etesd a diktátorod című könyv öt híres XX. századi diktátor (Szaddám Huszein, Idi Amin, Enver Hoxha, Fidel Castro és Pol Pot) szakácsát szólaltatja meg. Mi a közös az egymástól egyébként távoli országok önkényuralkodóinak szakácsaiban? Hogyan gyakoroltak önkritikát a kommunista Albániában? Mi az oka a diktatúrák iránt érzett nosztalgiának? Melyik autokrata séfje lenne a könyv szerzője? Witold Szabłowskit, az Így etesd a diktátorod lengyel íróját kérdeztük.
Hogyan dolgozol, hogyan néz ki a napi rutinod?
Nos, a háború miatt mostanában minden megváltozott. Menekülteket szállásoltam el, önkéntes voltam néhány ukrán projektben, és most három, az ukrán kultúráról és irodalomról szóló fesztiválon dolgozom. A legutóbbi lengyel könyvem fele Ukrajnáról szól. Akárcsak az Így etesd a diktátorod, ez is szakácsokkal foglalkozik, azzal, hogy hogyan használja Oroszország a konyhát, a séfeket és a recepteket a birodalma felépítéséhez. Az utolsó cár séfjével kezdődik és Putyinéval ér véget. Ezt a könyvet három éve írtam, akkor találkozhattam Putyin személyi szakácsával, most azt hiszem, börtönbe zárnának ilyesmiért. Szóval jelenleg egészen más a helyzet, mint általában, de a magyarul éppen megjelent Így etesd a diktátorod című könyv esetében négy évbe telt, mire összegyűjtöttem az anyagot. Azt kell mondjam, a legnagyobb kihívás és az idő legnagyobb részét felemésztő dolog a séfek felkutatása, megtalálása volt.
Hogyan sikerült megtalálni őket?
Szerettem volna egy-két hetet velük tölteni és közösen főzni. Kihívás volt megszólaltatni őket, a bizalmukba férkőzni, és főleg rávenni őket, hogy beengedjenek a konyhába, mert ez az ő királyságuk. A konyha egy privát, intim, a szakácsok szívének legkedvesebb hely. Tehát, ha egyikük beenged a konyhájába, az azt jelenti, hogy tényleg a barátjának tekint. A legkönnyebben Fidel Castro séfjét találtam meg, ugyanis egy kis éttermet üzemeltet Havanna közepén. Egyszerűen csak elmentem a város központjába egy üveg nagyon jó lengyel itallal, és próbáltam barátságos lenni, jó benyomást kelteni. A legnehezebb dolgom Szaddám Huszein séfjével volt, aki nem akarta, hogy megtalálják. Álmában sem gondolta volna, hogy valami furcsa lengyel fickó felkeresi őt és kérdéseket tesz fel neki a Szaddámmal végzett munkájáról. Az adott helyeken fixerek, helyi újságírók és aktivisták segítettek.
A könyvedben minden kontinensről van egy-egy autokrata vezető. Ez tudatos döntés volt?
Igen. Nagyon ambiciózus projektként gondoltam rá, és nem egy kulináris könyvet szerettem volna készíteni, bár bizonyos szinten persze az, hiszen vannak benne receptek, szakácstörténetek stb. De egy másik aspektusból vizsgálva ez a XX. és XXI. század változó világának kulináris és politikai térképe. Benne van az afrikai posztkolonializmus, az ázsiai és latin-amerikai forradalmi mozgalmak, és végül a XXI. század, Szaddám Huszein bukása. És miért nincs benne Sztálin vagy Hitler? Az volt a feltételem, hogy személyesen kell találkoznom a séffel. Plusz értéknek tekintettem, hogy nem archívumokból írok, nem más könyveket írok át, hanem én magam találkozom ezekkel az emberekkel.
Találkoztál más diktátorok szakácsával is?
Igen, találkoztam azokkal, akik Titónak, Kim Dzsongilnek, Moammer Kadhafinak és Nicolae Ceaușescunak főztek, de meg kellett találnom azt a pillanatot, amikor megálljt parancsolok. Nem akartam, hogy a könyv azoknak a zsarnok vezetőkhöz köthető szakácsoknak a gyűjteménye legyen, akikkel valaha kezet fogtam. Azt hiszem, az általam választott öt önkényuralkodó jelentőségteljes volt abban az időben, amikor éltek.
Az európai diktátor az albán Enver Hoxha. Miért éppen őt választottad a kontinensünkről?
Hoxha valószínűleg nem túl ismert, mert Albániából származik. Számomra azonban rendkívül érdekes volt, mert a kommunizmust a szélsőségekig vitte Albániában, teljesen elszigetelte az országot. A fejezet elején K. úr, ahogy én hívom a séfet, elmondja az önkritikus ülések történetét. Nagyon megható, mert azt mondta, figyelj, nem csináltam semmi rosszat, de akkor is minden napot az önkritikával kellett kezdenünk, mert különben megbüntettek volna. A jó kommunista mindig talál okot az önkritikára. Képzeld csak el, hogy minden nap harminc perc önvizsgálattal kezded a munkát.
Sokat kutattál, könyveket olvastál és történészekkel is találkoztál. Azonban felmerül a kérdés, hogy hogyan lehettél biztos abban, hogy a szakácsok igazat mondtak?
Sok időt töltöttem a tények ellenőrzésével, mert olyan emberekkel beszélgettem, akik esetében nincs forrás, amely megerősítené azt, amit mondtak. Ha valaki mesél neked egy autokrata apró szokásairól, akkor ezt nem túl sok ember tudja megerősíteni. Ezért mindig próbáltam más embereket is találni, akik ezekkel a diktátorokkal dolgoztak vagy együtt éltek. Találkoztam például Szaddám Huszein személyi orvosával, és szembesítettem a séf szavaival. Találkoztam Idi Amin két fiával is, hogy megerősítsék azt, amit a séf mondott.
A különböző kulturális háttér és konyha ellenére találtál valami közös vonást ezekben a szakácsokban?
Nagyon meglepő volt számomra, hogy mind hasonló karakterek voltak. Tehát mindannyian extrovertáltak, nyitottak, barátságosak és jó beszélgetőpartnerek voltak, olyan emberek, akikkel jól éreztem magam. Az elején azt hittem, hogy ez talán véletlen, de aztán több mint hét zsarnok vezető szakácsát ismertem meg, és mindegyikük nagyszerű társaság volt. Akkor megértettem, hogy ezek az elnyomó vezetők nemcsak tökéletes manipulátorok, hanem nagyon jók a pszichológiában is, ösztönösen megértik az embereket. Megértik, hogy háborúban állhatnak mindenkivel, a feleségükkel, a miniszterelnökükkel, más országokkal, de a szakácsukkal nem. Mert ha egy séfnek jó a kedve, az az általa készített ételeken is érezhető, ugyanakkor, ha kötekednek velük, annak valószínűleg nem lesz jó vége. Emiatt mindig is nagyon megbízható embereket vettek fel erre a pozícióra, olyanokat, akiktől és akikkel jól érzik magukat. A séfeknek, akikkel találkoztam, pozitív energiájuk volt. Aztán arra gondolsz, hogy kiknek főztek: tömeggyilkosoknak, diktátoroknak, autokratáknak. Kínosan érzed magad, de egyszerűen így volt. Szerettem együtt lenni velük.
Van egy Táncoló medvék. Igaz történetek a régi idők utáni vágyakozásról című könyved, amelyben olyan emberekről írsz, akik nosztalgiát éreznek a diktatúrák iránt. Az Így etesd a diktátorodban is találkoztál ilyen emberekkel. Mi lehet ennek a nosztalgiának az oka?
A szabadság – és erről szól a Táncoló medvék könyv – nem könnyű. Az autokrata vezetők elveszik a szabadságot, de cserébe a stabilitás érzetét adják. Általában az instabil időszakok a legalkalmasabb a diktátorok számára. Szerintem az önkényuralkodók sokat játszanak a félelmeinkkel, mindig úgy tesznek, mintha tudnák, hogyan kell megoldani a problémáinkat, és általában hazudnak. Az Így etesd a diktátorodban az iraki taxis nem arra emlékszik, hogy Szaddám rezsimjében embereket öltek meg, hanem arra, hogy nem voltak bandák Bagdadban. Persze, hogy nem voltak, mert Szaddám kormánya volt egy nagy banda, és nem adott lehetőséget másoknak. Szerintem innen ered a nosztalgia.
Fidelnek két séfjével (Erasmo és Flores) is készítettél interjút. Flores szövege egy Hrabal-regényre, különösen az Őfelsége pincére voltamra emlékeztetett. Szépirodalmat is olvastál a könyv elkészítéséhez?
Amikor egy kicsit irodalmibbá akarom tenni az írásomat, csak kiválasztom, hogy milyen stílusban szeretném megírni, és abban a fejezetben Hrabalt vettem mintának, szóval köszönöm. Olvastam Joseph Hellert és Kurt Vonnegutot is. Még akkor is, amikor nagyon kemény dolgokról írok, azt akarom, hogy legyen ironikus, legyen benne némi humor vagy fény, hogy úgy mondjam. Nem akartam elsüllyedni a tragédiákban, ami olyan emberekkel, mint Szaddám és Pol Pot, könnyen ment volna. Meg akartam hagyni a reményt, számomra pedig az említett írók azok, akik reményt adnak.
Az Így etesd a diktátorod angol, német és lengyel kiadásának borítóját is láttam, mindegyik különböző vizuális megoldással közelít a témához. Részt veszel a könyveid tervezésében?
Lengyelországban próbálok részt venni ebben a folyamatban, dolgozom a grafikával. De más országokban most annyi könyvem van, hogy nincs időm erre. Csak megkapom a borítókat elfogadásra, és általában elfogadom őket.
Ha választanod kellene, melyik diktátor séfje lennél?
Fidel Castro. A többiekhez képest nem volt olyan rossz, és szerintem egy olyan figura volt, akivel izgalmas lehetett együtt lenni. Mindig csinált valami érdekeset, kicsit őrült volt, néha rossz, de időnként jó értelemben. Az ő esetében el tudom hinni, hogy jó volt a szándék, csak rosszul sültek el a dolgok. És szeretem a stílusát, hogy jó whiskyt vagy rumot iszik, szivarozik és Ernest Hemingway-jel horgászik. Flores mondta, hogy sokszor találkozott Gabriel García Márquezzel, ő főzött nekik a privát vacsoráikon. Szóval, azt gondolom, hogy mi lehetne ennél jobb? Fidelnek és Márqueznek főzni, és az ajtón lévő kis lyukon keresztül hallgatózni, hogy miről beszélnek. Ez remek lenne!
Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod
Fordította: Petneki Noémi
Prae Kiadó, 2022
Köszönjük az interjú lehetőségét a Prae Kiadónak és a PesText Fesztiválnak.
Borítókép: Fotó: Mariia Kashtanova, Prae Kiadó
Litván asszonyok és a fenntartható divat – hamar a kedvencünk lett a The Knotty Ones
The show must go on – koncerthelyszínek Budapesten
