Nyomj Entert







Play Dead Studio X Skanzen | Virtuális kiállítás „in the making”

Egy kiállítás mindig maradandó élményt nyújt, hiszen végre valós térben láthatjuk azokat az alkotásokat, emléktárgyakat, amelyeket addig leginkább csak albumokban nézegethettünk. Vajon egy online tárlat is ugyanilyen benyomást kelt? Milyen technológiával lehet valósághű hatást teremteni a virtualitásban? A Skanzen – a héten megnyílt – Amikor minden más lett című tárlatának digitalizásával kapcsolatban ezekről a kérdésekről beszélgettünk Vereczkei Dömével, a Play Dead Studio gyártásvezetőjével.

A Skanzen egy nagyon összetett, a trianoni évfordulóval kapcsolatos kiállításának digitalizálásán dolgoztatok legutóbb. Ha jól tudom, épp a megnyitás körüli napokban kezdődött a karantén időszaka, ezért is volt szükség online térbe költöztetni a tárlatot. Pontosan mi volt a feladatotok?

Már folyamatban volt a kiállítás épített elemeinek behordása, amikor a teljes leállás bekövetkezett. Az ötlet, hogy költöztessük a kiállítást online térbe, valahogy magától értetődő volt. Rengeteg munkát fektetett a tárlatba a Skanzen csapata és a miénk is, így semmiképp nem akartuk, hogy kárba vesszenek az erőfeszítéseink. A veszélyhelyzet kihirdetésekor még nem volt tiszta, hány napig tart majd a járvány, szóval úgy készültünk, hogy ha mindenki hónapokra otthon ragad, legalább virtuálisan meg tudja tekinteni a kiállítást.

A kiállított tárgyak, képek, emlékek mindegyike megtekinthető, körbejárható virtuálisan. Összesen hány ilyen tárgyat kellett digitalizálni? Milyen technikával, programokkal dolgoztatok?

A kiállításhoz több mint 300 tárgyat és 200 fotót, valamint szkennelt dokumentumot kellett feldolgoznunk. A tárgyakról túlnyomórészt referenciafotók és méretadatok alapján készítettünk 3D-s modelleket Cinema4D-ben. Voltak azonban olyan darabok is, amelyekről a Skanzen segítségével komplett fotósorozatok készültek. Ezekből egy fotogrammetriai szoftver segítségével közel valósághű modelleket tudtunk generálni. Ezek közül kiemelném a kiállítás harmadik emeletéről Szentgyörgyi István Fahonvédjének virtuális verzióját, amely lenyűgözően részletgazdag lett, és amit a rendelkezésünkre bocsátott fotók híján igencsak nehezen tudtunk volna hasonlóan reprodukálni. Ami a fotókat és a digitalizált dokumentumokat illeti, ezeket Photoshopban készítettük elő, mielőtt bekerültek volna a 3D-s térbe.

Nyilván teljesen más valós térben jelen lenni, mint virtuálisan nézelődni egy-egy kiállításon. Hogyan lehet, lehetett megoldani azt, hogy a valósághoz minél közelebb legyen a virtuális változat?

A cél természetesen az volt, hogy a kiállítás online verziója amennyire csak lehet, tükrözze a valóságot. Ehhez jó kiindulópont volt, hogy az eredetileg tervezett tárlathoz egyébként is 3D-ben készültek a tervek. A kiállítás elemeinek elhelyezéséhez korábban alapos felmérés készült a teljes kiállítótérről, amelynek így szintén rendelkezésre állt a modellje. Így adott volt a lehetőség, hogy szinte egy az egyben felépíthessük a kiállítás virtuális verzióját.

Azonban az, hogy technikailag megvalósítható valami, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ezáltal nyújtott lehetőségekkel teljes mértékben élni is tudunk. Ha megkérdeznénk valakit az utcán, hogy mitől lesz valósághű egy ilyen élmény, esélyes, hogy azt mondaná: attól, hogy a térben bárhova elsétálhat, bármilyen tárgyat, szöveget, interaktív tartalmat bármilyen szögből megtekinthet, úgy, ahogy azt a valóságban is tenné. És ebben teljesen igaza is lenne. Ezzel szemben a realitás az, hogy bár meg tudunk építeni egy ilyen virtuális teret, ez nagyon időigényes feladat, az átlagfelhasználó számítógépe, internetsebessége pedig ma még nem tart ott, hogy ilyen tartalmakat megjelenítsen. Részben emiatt, részben pedig azért, mert sajnos nem minden tárgyról állt rendelkezésünkre kellő minőségű nyersanyag, az online verzió megvalósításakor racionalizálnunk és limitálnunk kellett azt, hogy merre közlekedhetnek a felhasználók. Ezért úgy döntöttünk, hogy 360 fokos panorámarenderekből állítjuk össze a kiállítást. Csak ezek között, adott útvonalon járhatják be a teret a látogatók. Ennek egyébként van előnye is – így tudatosan lehet vezetni a tárlatot, és a látogató számára is átláthatóbbá válik, hogy a különböző részek hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Több szintes, összefoglaló tárlatról beszélgetünk, amelyben rengeteg munka van. Mennyi időtök volt a digitalizálásra? Hányan dolgoztatok rajta, milyen munkamegosztásban? Mennyire nehezítette a munkaflow-t a home office?

Durván nyolc hét állt a rendelkezésünkre. Ehhez hozzátenném, hogy az adatok egy részét az épített kiállítás előkészítése közben, még korábban feldolgoztuk, ezért rögtön neki tudtunk látni a munkának, nem ment el idő azzal, hogy szortírozzuk a kiállítandó tárgyakat. A kiállításba bekerülő tárgyak és képek nálunk ugyanis mind egyedi azonosítót kapnak, rengeteg információt rendelünk hozzájuk a mérettől kezdve a leltári számokon át a kapcsolódó tárgyleírásokig, amik egytől egyig nagyon hasznosak számos munkafolyamat során. Ha ezek az adatok nem állnának rendelkezésre, majdhogynem lehetetlen lenne dolgozni. Például ha egy tárgynak nem tudjuk a méretét, nem tudjuk megfelelően modellezni, és azt se tudjuk meghatározni, milyen méretű vitrint kell hozzá terveznünk.

Ha már a tervezésnél tartunk, magát a kiállítóteret és a tömegvázlatokat 3DS MAX-ben és Rhino3D-ben álmodta meg vezető tervezőnk, Rajcsányi Balázs és építész kollégánk, Debreczeni Péter, majd az általuk készített terveket Körmendi Balázs grafikus mappelte és töltötte meg a már korábban említett 3D modellekkel. Ez utóbbiak elkészítésében egész csapatunk részt vett. A tárgyakon felül rengeteg fotó és szöveges tartalom is megjelenik a kiállításban, amelyek megjelenéséért, és általánosságban az egész kiállítás arculatáért Berecz András felelt. Az általa készített tartalmak InDesignban készültek. Ezeket alakítottuk át úgy, hogy a virtuális térben is megéljenek. Készült még számos interaktív felület és kisebb animáció is vezető grafikusunk, Varsányi Pál felügyelete mellett. Ezeknek az elemeit nagyrészt After Effectsben valósítottuk meg. Az elemek a teljes virtuális kiállítással egyetemben Szabó Ferenc programozó partnerünknek köszönhetően keltek életre.

Ahogyan ebből a kis összefoglalóból is kiderül, elég sokféle feladatot kellett abszolválnunk az utóbbi pár hétben, ráadásul úgy, hogy mindenkinek párhuzamosan kellett haladnia, miközben a részfeladatok szervesen kapcsolódtak egymáshoz. Ezt a folyamatot természetesen nem segítette a távmunka. Úgy gondolom, hogy a mi csapatunk az átlaghoz képest nagyon flottul kezeli az otthoni munkavégzéshez szükséges szoftvereket, amelyek a normál munkamenetünkben is fontos szerepet töltenek be, de a közös irodai munkát nem képesek kiváltani. Amíg egy átlagos irodai munkanapon az ügyféltől kapott visszajelzést pár perc alatt meg lehet beszélni, miközben a kollégáim képernyőin megmutatom, miken módosítsanak, addig ez a home office-ban több kör telefont, e-mailt, zoomos kommunikációt jelent. Arról nem is beszélve, hogy a járvány kezdetekor olyan szinten ugrott meg mindenhol az internethasználat, hogy néha a kapcsolat szakadozása miatt is probléma volt a kommunikációval. Röviden, a távmunka alapvetően gond nélkül kivitelezhető, de közel nem olyan hatékony, mint azt szeretnénk.

Minden bizonnyal a múzeum munkatársainak, a kurátoroknak is voltak elképzelései az online térbe költözéssel kapcsolatban. Milyen volt a közös munka?

Kifejezetten harmonikus volt az együttműködés, ami valószínűleg annak is betudható, hogy mind mi, mind a Skanzen kurátorai – Tömöri Szilvia, Kloska Tamás és Sári Zsolt – úgy éltük meg a járvány okozta példátlan helyzetet, mint egy lehetőséget arra, hogy létrehozzunk valami előremutató, modern dolgot. Ami a virtuális kiállítással kapcsolatos elképzeléseket illeti, a technikai részletektől eltekintve az irányokról nem kellett sokat egyeztetnünk. Egyszerűen az volt a szándékunk, hogy a felhasználók tartalmilag ugyanazt kapják meg, mintha a valós kiállítást látogatták volna meg. Ehhez pedig logikus volt mindent a már megálmodott koncepció mentén átültetni a virtuális verzióba.

Mostantól a koronavírus okozta helyzetet megtapasztalva várhatóan az összes múzeum, kiállítótér próbál felkészülni az online jelenlétre is. Otthonról bármikor megnézhető tárlat élvezhető, egyre jobb minőségben. Te hogy látod, milyen előnyei vannak az online kiállításoknak? Létezhet egymás mellett kétféle kiállítói világ, a valós és a virtuális? Szerinted milyen trendek várhatók ezzel kapcsolatban?

Véleményem szerint a valós és virtuális kiállításoknak egyaránt van létjogosultsága, mert teljesen más élményt nyújtanak. Nyilván fantasztikus, életre szóló élmény besétálni a Vatikánba és személyesen megnézni olyan történelmi emlékeket, amelyek sok száz éve ott állnak. Az elmúlt időben viszont nagyon megváltozott a világ. Még a tizenöt-húsz évvel ezelőttihez képest is sokkal több turista özönlik a világ nagyobb múzeumaiba, amitől néhány kiállítás nemhogy nem élmény, hanem inkább kifejezetten lehangoló. Ha külföldre megyek, lehetőség szerint olyan korán indulok a kinézett múzeumokba, hogy többnyire egy lélek sincs, de egy órával nyitás után már annyian állnak sorba, hogy nem is lenne kedvem bemenni. Ezzel ellentétben egy virtuális kiállítást teljes nyugalomban végig lehet nézni, anélkül, hogy a tömeg miatt azt éreznénk, hogy inkább továbbállunk vagy épp a záróra miatt aggódva kirohannánk az épületből, miközben csak a kiállítás felét láttuk, vagy a leírásokat csak felületesen futottuk át. Ugyanígy pozitívum, hogy egy virtuális kiállításnak nincsenek térbeli korlátai. Lehet, hogy az Ermitázsnak több, mint 3 millió darabos gyűjteménye van, de csak a töredékét tudják kiállítani, még úgy is, hogy a világ egyik legnagyobb múzeumáról van szó. Ez online nem probléma. Egy múzeum, ha anyagilag megteheti és van rá igénye, akár a komplett gyűjteményét digitalizálhatja,. Ez fantasztikus a muzeológusok számára, akik így otthonuk kényelméből kutathatnak olyan tárgyak közt, amelyekhez másképp valószínűleg soha nem lenne hozzáférésük. Az oktatás szempontjából hasonlóan nagy potenciált látok a kiállítások digitalizálásában. Képzeljük el, hogy történelemórán a tanár ahelyett, hogy egy kétoldalas leírást ad a tanulóknak valamilyen számukra absztrakt dologról, két kattintással elviszi az egész osztályát a világ bármelyik múzeumába, és megmutatja, hogy miről beszél. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyerekeket sokkal jobban lekötné és a tananyagot is érthetőbbé tenné. Egyébként azt érzem, hogy talán épp emiatt a múzeumok a jövőben nagyobb hangsúlyt fognak fektetni az ilyen fejlesztésekre. Ugyanúgy, ahogy egy szakújság bizonyos előfizetői díjért cserébe, esetleg intézményi tagság révén biztosítja a hozzáférést prémium tartalmaihoz, a múzeumok is csatlakozhatnának egy platformhoz, amihez nem feltétlenül lenne mindenkinek ingyenes hozzáférése. Az oktatási intézmények grátisz hozzáférését például más látogatók befizetései fedezhetnék.

A Skanzen virtuális kiállítása tegnap óta már nyilvános, így ez a hatalmas munka is a végéhez ért. Belefognátok még egyszer? Milyen további terveitek vannak? A Play Dead csapata jelenleg min dolgozik?

A rengeteg munka ellenére nagyon élvezetes volt a projekt megvalósítása, mivel olyasmit kellett megoldanunk, amire nem sok példát láttam a világban. Személy szerint szívesen csinálnék még hasonló virtuális kiállításokat – munka közben sok olyan ötletünk volt, amit ha több időnk van, érdemes lett volna kipróbálni. Ami pedig a jövőt illeti, több magyar és külföldi munkánk is folyamatban van már. Többnyire televíziós díszletekről és arculatokról van szó, mivel a stúdiónknak valójában ez a fő profilja. Sajnos, ezekről egyelőre nem árulhatok el részleteket, de hamarosan láthatóak lesznek.

Az Amikor minden más lett című virtuális kiállítás erre a linkre kattintva tekinthető meg.

Play Dead Studio | Vimeo

Skanzen | Web | Facebook | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük