Karolina Bielawska festő, a természeti szimbólumokat – folyókanyarulatokat, sarki fényt, fűzfákat – érzelmek és emlékek hordozóiként használja, de a városi rétegek és atmoszférák is szervesen épülnek be munkáiba.
Szerző: Ihász Nóra
A mazúriai táj, európai utazásai, valamint a felmenőktől örökölt munkamorál és kézművesség-tisztelet mind formálják gondolkodását a festészet idejéről és teréről. Interjúnkban minderről, a kék különböző árnyalatainak újra és újra visszatérő jelenlétéről, valamint a lengyel-magyar művészeti szcéna kapcsolódási pontjairól beszélgettünk.
Varsó lüktető nagyvárosi közege vesz körül, miközben a munkáidban rendre visszatérnek a természet motívumai: folyókanyarulatok, sarki fény, fűzfák. A mazúriai táj mennyire él tovább ezekben a képekben, és milyen természeti terek inspirálnak ma leginkább?
Mazúriában nőttem fel, tavak és erdők között, ami kétségtelenül formálta az érzékenységemet, de a munkáimban nem a gyerekkorom tájait jelenítem meg egy az egyben. A természeti szimbólumokat inkább érzelmek és emlékek hordozóiként használom. Bár ma már Varsóban élek, nem érzem úgy, hogy elszakadtam volna a természettől. A saját zöld oázisaim inkább a városon kívül találhatók: a Kampinos Nemzeti Park, illetve a Visztula és a Narew folyók környéke. 2025-ben készítettem el az első monumentális szobromat, amelyet a sarki fény inspirált. A lengyel Zorza zenei fesztivál számára létrehozott két acél „láng” az energia mozgását és a fényt testesíti meg. Emellett a mindennapi rutinom is szorosan kapcsolódik a természethez: hosszú órákat töltök a kutyámmal mezőkön és erdőkben sétálva, valamint nemrég elkezdtem lovagolni is.
Hol érzed magad igazán otthon? Mennyire része az életednek az utazás, akár galériás együttműködések, akár egyszerű kikapcsolódás miatt?
Bár Varsó a mindennapi bázisom, és itt zajlik a műtermi életem, egy részem mindig a mazúriai táj nyitottságában gyökerezik. Ez inkább egy mentális állapot: egyfajta tér, ahol fókuszáltnak érzem magam, és ahol valóban otthon vagyok. Az utazás a művészeti gyakorlatom szerves része, így elég gyakran mozgok Európán belül. Ezek az utak általában a szakmai együttműködések és a személyes feltöltődés iránti vágy találkozásából születnek. Legyen szó pihenésről, kiállításról vagy galériaprojektről, minden utazást új tapasztalatok gyűjtésének tekintek. Amikor kilépek a megszokott környezetemből, lehetőségem nyílik megfigyelni más városi rétegeket és atmoszférákat, amelyek később visszaszivárognak a festményeimbe is. Számomra még egy rövid utazás is egyfajta csendes kutatásként működik. Mostanában viszont talán az istállóban érzem magam a legjobban, a lovak között (nevet).
Jártál már Magyarországon? Hogyan látod a lengyel és a magyar művészeti szcéna kapcsolódásait, és van-e olyan magyar alkotó, akinek a munkáit különösen közel érzed magadhoz?
2021-ben jártam Budapesten, a Q Contemporary megnyitója alkalmából. Bevallom, teljesen beleszerettem a Rudas Fürdőbe. Korábban, 2018-ban a Glassyard Gallery egyik csoportos kiállításán is részt vettem, és azóta is rendkívül fontosnak érzem a közép-európai kontextust a saját munkáim szempontjából. Nagyon erős kapcsolódást látok a lengyel és a magyar művészeti szcéna között – hasonló posztszocialista érzékenység, valamint az avantgárd és a konceptuális művészet mély hagyománya köt össze bennünket. A magyar művészek közül mély tisztelettel tekintek Maurer Dóra munkásságára. Különösen azt csodálom az alkotói gyakorlatában, ahogyan a mozgás, az elmozdulás és az érzékelés relativitásának kérdéseit rendkívüli fegyelemmel vizsgálja. Az, hogy ezeket az összetett, szinte matematikai folyamatokat minimalista, mégis költői vizuális nyelvvé tudja alakítani, egészen kivételes. Külön inspirál az is, ahogyan a térrel dolgozik, ez számomra a vászon határainak újragondolásához is fontos viszonyítási pont. Emellett nagy rajongója vagyok Keresztes Zsófia biomorf szobrainak is. Közel áll hozzám az a decentralizált, dekonstruált gondolkodás, ahogyan a textualitás és a testiség kérdéseit szürreális, hibrid lényein keresztül vizsgálja. Nagyléptékű installációi szinte együtt élnek a kiállítótérrel, mintha közvetlenül a falakból nőnének ki.
Egy korábbi interjúban említetted, hogy már gyerekkorod óta a festészeten keresztül kommunikálsz, és művészi érzékenységed természetes módon alakult ki. Mivel foglalkoznak vagy foglalkoztak a szüleid, felmenőid? Van más művész a családban? Szakítottál-e bármilyen hagyománnyal, hogy a saját utadat járhasd?
A művészet valóban mindig is az elsődleges nyelv volt számomra, amióta csak vissza tudok emlékezni, és ebben a családi közegemnek is nagy szerepe volt, bár nem feltétlenül a professzionális művészeten keresztül. A szüleim nem művészek akadémiai értelemben, de rendkívül erős gyakorlati és esztétikai érzékenységgel rendelkeznek. Ami a felmenőimet illeti, nem mondanám, hogy bármilyen hagyományt meg kellett volna szakítanom. Inkább azt érzem, hogy egyfajta munkamorált és a kézművesség tiszteletét örököltem. A családomban mindig erős hangsúly volt az önállóságon és azon, hogy mindenki megtalálja a saját útját. Ha valamitől eltértem, az inkább a régiómra jellemző hagyományos szakmai pálya volt: a bizonytalan művészi lét választása egy konvencionálisabb életút helyett. A közvetlen családomban nincs más hivatásos művész, ami bizonyos értelemben még több szabadságot adott. Nem kellett senki nyomdokaiba lépnem vagy egy meglévő örökséghez igazodnom; a saját vizuális világomat gyakorlatilag a semmiből építhettem fel.
Nemcsak hagyományos vásznakkal és kiállítótérrel dolgozol: munkáid a városi térben is megjelennek, legyen szó a Charlotte bisztró kerámiáiról, a Puro hotel falairól vagy a Saska Kępa negyedben látható acélinstallációdról. Ahogy egy korábbi interjúban is fogalmaztál, téged az „in-between” állapot érdekel. Mely médiumok és terek foglalkoztatnak jelenleg a leginkább, és miért rezonál ennyire mélyen veled ez az átmenetiség?
Számomra a vászon soha nem határ volt, sokkal inkább kiindulópont. Az olyan projektek, mint a Charlotte, a Puro vagy a Saska Kępa negyedben található installáció, arra tettek kísérletet, hogy a művészetet a mindennapi élet ritmusába integráljam, olyasmivé, amivel az ember véletlenül találkozik, nem pedig kizárólag a galériák steril csendjén keresztül. Az elmúlt években különösen az ipari és nyers médiumok kezdtek érdekelni, ahogy egyre nagyobb, építészeti léptékű formák felé mozdulok, amelyek közvetlen párbeszédbe lépnek a környezetükkel.
Munkáidban visszatérő elemek a kék különböző árnyalatai. Miért vonzódsz ennyire ehhez a színhez? Miért tartod ennyire kifejezőnek a festészetben? Van-e számodra fontos művészettörténeti referencia a kékhez kapcsolódóan (például az Yves Klein Blue)?
A kék az a szín, amelyhez ösztönösen térek vissza, mintha egy visszatérő impulzus lenne. Számomra ez a legmegfoghatatlanabb és leginkább tágas szín. A távolságot, a levegőt és a vizet idézi, ugyanakkor egyfajta pszichológiai mélységet is hordoz. A festészetben rendkívül kifejezőnek tartom: nem csupán szín, hanem egy tér, amelybe bele lehet lépni. Ami a művészettörténetet illeti, bár Yves Klein kékje ikonikus, hozzám talán még közelebb állnak azok a köztes kék árnyalatok, amelyek folyamatosan változnak a fény és az anyag textúrája szerint, például amikor a bitumen sötét, nehéz felületével keverednek.
Szerinted ma melyek a kortárs festők legnagyobb kihívásai?
Egy olyan világban élünk, amelyet a gyorsan fogyó, pillanatnyi képek telítenek, miközben a festészet természeténél fogva egy egészen más időt igényel: lassú, meditatív jelenlétet. Egy másik jelentős kihívás a technológiával és a mesterséges intelligenciával folytatott párbeszéd. Folyamatosan fel kell tennünk a kérdést: mit tud adni egy fizikai festmény – textúrájával, illatával, anyagi súlyával –, amit egy digitális kép nem képes? Számomra a válasz a megismételhetetlenségben rejlik: az anyagok visszafordíthatatlan nyomaiban és abban, ahogyan kiszámíthatatlan módon reagálnak egymásra. Végül pedig ott van a műkereskedelmi piac nyomása is. A szakmai fejlődés, a nemzetközi együttműködések és a saját művészi intuícióhoz való hűség balanszának megtalálása állandó egyensúlykeresés. Arról szól, hogy az iparág zajai ne nyomják el azt a csendes, lényegi munkát, ami a műteremben, egyedül történik.
Mi az az eszköz, anyag, médium vagy tér, amit még sosem használtál, de szívesen kipróbálnál? Miért?
Nagyon szeretem a zenét. Ha új médiumot kellene mondanom, az a hang lenne, bár valójában nem tervezek hanggal vagy zenével dolgozni; inkább arról van szó, hogy mélyen tisztelem, amit képes létrehozni. Hihetetlen, hogy egy dal néhány másodperc alatt teljesen más térbe tud helyezni, és azonnal nosztalgiát, meghatottságot vagy örömöt tud kiváltani. Számomra a zene ereje ebben az elképesztő, erőfeszítés nélküli érzelmi kapcsolódásban rejlik, ami mindig is vonzott.
Karolina Bielawska: Instagram
Nyitókép: Karolina Bielawska, "Features", Puro Hotel Warsaw Old Town, fotó: Szymon Sokołowski, 2024
A közösségi deficit ellenszere | A Running Latte Club alapítói arról, hogy miért nem a kilométerek a legfontosabbak
„A Modern Oli az én történetem” | A Bridgerton sztárja, Oli Higginson zenéről, identitásról és alkotói szabadságról
