A külföldi produkciók egyre nagyobb számban választják Magyarországot szakembereink kreativitása és magas szintű hozzáértése, valamint a kedvező pénzügyi feltételek miatt. A növekvő érdeklődés hatására Budapest a legjobb úton halad afelé, hogy Londonnal is felvegye a versenyt mint a filmgyártás egyik európai központja. Erre utalhat az is, hogy a forgatókönyvírás legendás alakja, Robert McKee nemrég a magyar fővárosba látogatott, hogy megtartsa Story szemináriumát szakmabelieknek és tanulni vágyó pályakezdőknek. Az írói munka felelősségéről, a mozi lassú hanyatlásáról és a közönség kritikához való hozzáállásról beszélgettünk az íróval.
„Nem foglak megtanítani titeket arra, hogyan írjatok Hollywoodi filmeket!” Furcsa mondat ez egy olyan világhírű amerikai szakembertől, akinek mentoráltjai között 70 Oscar-díjas, 250 Emmy-díjas, 50 DGA és 100 WGA díjas alkotó van. Nem véletlen azonban, hogy ez a mondat már a szeminárium legelső másfél órájában elhangzott.
Azok számára, akik valaha közel kerültek a filmes szakmához, Robert McKee neve ismerősen cseng. Story című könyve alapmű, forgatókönyvírók, rendezők és producerek számára is kötelező olvasmány a legtöbb filmes egyetemen. A könyvre épülő, intenzív és exkluzív három napos képzés, a Story Seminar is hasonló népszerűségnek örvend. A 81 éves McKee ritkán tart előben előadást, ezért is örömteli, hogy idén ősszel Köbli Norbert és az MCC Story Lab meghívására Budapestre is ellátogatott.
McKee célja túlmutat a hangzatos díjakon és a kasszasikerek megszületésén. A szemináriumok célja, hogy a tanultakat megfogadva olyan értékes alkotások születhessenek meg, amelyek amellett, hogy kulturálisan egyedi elemeket tartalmaznak, képesek megragadni és átadni a közönségnek az emberi létezés univerzális értékeit. S bár a történetmesélés egyidős az emberiséggel, a szakmát tökélyre fejleszteni embert próbáló feladat.
A három nap során – a szeminárium egyik résztvevőjeként – új ajtók nyíltak meg számomra. A tanulságok nem a technikai részletekben rejlettek, hanem a legtöbb sikeres íróra jellemző szenvedély és kíváncsiság megértésében. Az igazság keresése, az emberi természet és a látszat mögött rejlő motiváció felderítése önmagunk megismerésén keresztül egy soha véget nem érő folyamat, egy soha el nem múló késztetés az alkotásra.
Ezzel a felütéssel kaptunk lehetőséget a szeminárium másnapján, hogy négyszemközt is feltehessük Robert McKee-nek azokat a kérdéseket, amelyekre nem elég csak egyszer meghallgatni a választ.
Mi az író felelőssége egy film megszületésekor?
Az író felelőssége, hogy a valóságot mutassa be. Tehát azt, hogy milyen az emberi létezés azok között a körülmények között, amelyeket megteremtett. A történetet olyan erőteljesen és szépen kell elmesélni, hogy betekintést nyerhessünk annak igazságába, hogyan és miért teszik az emberek azt, amit tesznek.
A szemináriumán említette, hogy a tradicionális értelemben vett mozi hanyatlásnak indult. Mi lehet ennek az oka?
Több oka is van. Az egyik, hogy a filmek szíve és lelke – bár ezt a rendezők évtizedek óta tagadni próbálják – a forgatókönyv, nem pedig a rendezői munka. Egy zseniális forgatókönyv nélkül a rendező nem tudna értékálló dolgot alkotni. Ott, ahonnan én származom, az történik, hogy az írók többsége elhagyja a mozikat és lassan átpártol a streamingszolgáltatókhoz. Ennek következtében a legjobb írók Amerikában már sorozatformátumokban gondolkodnak, de ez a világon mindenfelé hasonló tendenciát mutat. A streamingszolgáltatóknál az íróknak sokkal nagyobb hatalmuk van, hiszen korlátlan alkotói szabadságot kapnak, producerekké válhatnak, nagyobb befolyással rendelkezhetnek. Ha szeretnének, rendezői minőségben is foglalkozhatnak a filmmel, tehát ez jövedelmezőbb is számukra. Ennek eredményeként a mozi lassú hanyatlásnak indult, és a valóság végre lelepleződött: ami valójában számított a moziban, az nem egyedül a rendező személye, hanem az a tény, hogy a filmkészítés egy kreatív együttműködés a rendező és az író között. A hosszabb formátumok a nézők számára sokkal kidolgozottabb karaktereket, mélyebb megéléseket tudnak nyújtani, sokkal hosszabb idő alatt, mint amit a mozi valaha tudott. A hosszú formátumú történetmesélés lesz a XXI. század egyik meghatározó művészeti ága.
A másik ok, hogy a koronavírus-járvány óta megnőtt az igény arra, hogy az emberek akkor és ott részesüljenek szolgáltatásokban, amikor csak szeretnének. Amennyiben ezek a szolgáltatások nem elérhetőek ott és akkor, ahol és amikor a nézők szeretnék, az nem kényelmes. Ha választani kell a képernyő mérete és kényelem között, a legtöbb ember biztosan utóbbit fogja preferálni.
Kiszámíthatatlan és kaotikus világban élünk, amelynek velejárója, hogy vannak olyan témák, amelyekre érzékenyen reagál az emberek többsége. Hogyan közelíthetik meg az írók ezeket a kényes kérdésköröket?
Azok az emberek, akik mindenre érzékenyen reagálnak, valójában a cenzúra egyik formáját gyakorolják. Nyomást szeretnének helyezni az írókra. Ez nem egy új jelenség, fiatal koromban a legnagyobb cenzor a katolikus egyház volt, egy teljes listájuk volt azokkal a filmekkel, amelyeket nem volt szabad megnézni. A forgatókönyvírók már akkoriban is zseniális módszereket találtak arra, hogyan oldják meg ezt a helyzetet. Nem aggódom emiatt, mert az írók mindig is lázadók voltak. A legrosszabb, ami történhet, hogy ezek az emberek a szűklátókörűségük miatt zavarba fognak jönni. Gyerekes dolog ennyire érzékenyen reagálni a véleményekre, hiszen azok a típusú emberek, akikről most itt szó van, nem tudnak szembenézni vele. Az önismerethez elengedhetetlen, hogy saját magunkkal szemben kritikusak tudjunk lenni. Akik ezt nem tudják megtenni, hogyan tudnának fejlődni emberi minőségükben?
Azok a hosszú formátumú produkciók, amelyekről korábban említést tettem, mint a Better Call Saul, az Ozark, a Leftovers vagy a Peaky Blinders veszélyes témákkal foglalkoznak. Bűnözés, szexualitás, politikai képmutatás, mégis hatalmas számban nézik őket az emberek. Ha bármi azokon múlna, akik könnyen megbántódnak, senki nem nézné a Better Call Saul-t. Amikor egy nagyon magas minőségű alkotást hozol létre, az az embereket vonzani fogja.
Mi a véleménye a magyar filmekről? Mi az egyedi a világ ezen a pontján élő filmesek gondolkodásmódjában?
Az utóbbi időben kiemelt figyelemmel követem a magyar filmeket. Amiket az elmúlt tíz évben láttam, nagyrészt nagyon fájdalmas szerelmi történetek voltak egy vagy két kivétellel. Volt olyan, ami munkatáborban játszódott, mint az Örök tél, vagy egy húsfeldolgozó üzemben, mint a Testről és lélekről. Bár a Saul fia kivételt képez, de a többiben általában nehéz körülmények között kialakuló kapcsolatokról van szó. Van egy olyan érzésem, hogy ezek a magyar élet metaforái. A legtöbb történet valamilyen fontos történelmi korban játszódik, és megjelenik benne egyfajta fájdalom és gyász érzése egy elveszett birodalom után.
Összességében úgy gondolom, hogy nagyon jók a magyar filmek, nagy hatással vannak rám. Az kívánom, hogy bárcsak nemzetközileg is nagyobb mértékben lennének jelen. Többségük sosem kerülhet be a New York-i művész mozikba, aminek oka sajnos egyedül a nemzetközi piac működésében rejlik.
Ha egy tanácsot adhatna azoknak, akik most kezdenek el forgatókönyveteket írni, mi lenne az?
Ne adják fel! Ha csak egy tanácsot adhatnék a fiatal íróknak, ez lenne az. Nagyon nehéz művészi szintre fejleszteni ezt a szakmát, alsó hangon is tíz évbe kerül, amíg valaki íróvá válik. Sok mindent fel kell áldozni azért, hogy elérhessék, amit szeretnének. Ezért nem szabad feladni!
Fotó: Gaál Dániel
Az internet ökológiai lábnyomát csökkentené egy magyar lány Svédországban
Ukrajnának óvatosnak kell lennie - interjú Olga Pindukkal
