A debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ Új Közvetítések című kiállítása tizenhárom nemzetközi Y-generációs művész munkáin keresztül vizsgálja az internet művészetre gyakorolt hatását. Az interkulturális hatások mellett a digitális és analóg művészeti formák közötti átfedésekre is fényt vet.
Szerző: Vanessa Murrell
Török Krisztián Gábor kurátor megfogalmazása szerint: „A műalkotásokat az internet nemcsak médiumként, hanem a terjesztésük és fogyasztásuk révén is formálta”. Az egyéni művészeti praxisok csoportosítása a művészek Instagram-profiljainak görgetéséhez hasonló felfedezésélményt képes nyújtani.
A bejáratnál Liam Fallon szobrai, ezek a diszfunkcionálissá tett hétköznapi városi tárgyak a queer oda nem tartozás tapasztalatát sugallják. Velük átellenben Christian Holze új művei a hagyományos képi világ árucikké válására fókuszálnak. Olyan híres alkotások művészi jegyeit rekreálja digitális formában, mint a Farnese-bika, vagy a Medúza-fő, elemelve azokat eredeti kontextusuktól. Az újraértelmezés témája köszön vissza Hanna Sophie Dunkelberg munkáinál is, amelyek Berlin ipari esztétikájával reflektálnak művészettörténeti témákra. Tűket, szalagot és karcolatokat tartalmazó betétjei a negatív térrel és a textúrával játszanak.
Hasonlóképpen Tim Freiwald és Nemes Márton is többrétű megközelítést alkalmaz, ötvözve műveikben a technológiai és hagyományos megoldásokat. A Nitrite Shuffle I (2021) című művében Freiwald a „nitrite” (nitrit) mint konzerválóanyag és a „shuffle” (kever, kuszál) szó behívásával a megőrzés és változás témáit igyekszik feltárni. Nemes High All The Time 05-ja (2018) a lézervágás eszközét kombinálja a festékszóró használatával, míg a festmény feszítőléceit felfedve egyszerre utal a múltra, és mozdítja előre a festészet médiumát. A Heart Break Painting 03 (2022) környezetébe sugárzó neon színeivel pedig illusztrálja, hogyan képes az érzékelésünk befolyásolására, miközben elmossa a határokat a festészet és annak környezete között.
Batykó Róbert és Arno Beck egymással szemben elhelyezett művei szintén a technológiát teszik festészeti eszközükké. Mindkét alkotó olyan munkaigényes technikákat alkalmaz, amelyek kiveszik a kezükből az irányítást. Batykó festékkaparógépe képernyőhibára emlékeztető, kísérteties hatásokat hoz létre a vásznon, míg Beck CNC-gépeket és akvarell golyóstollat használó munkái a 80-as és 90-es évekre emlékeztető pixeles formákat szülnek.
Oli Epp Love Song (2019) című önarcképe az emberi életút szatirikus kommentárjaként jelenik meg. Azzal, hogy a művész szem, száj és fül nélküli képmása olyan fogyasztói tevékenységeket folytat, mint a rágógumizás és a zenehallgatás, kísérteties, nyomasztó érzést kelt a nézőben. A figurák fő karakterjegyeit olyan termékek adják, mint a fülhallgatók és sapkák, kiemelve ezeknek az identitás alakításában betöltött szerepét. Epp így fogalmaz: „Az itt szereplő alanyok a mai korunkban élnek – az üres, 2D-s lények nagy mértékben átélhetőek – egyszerre mindenkik és senkik, a fogyasztó és a munkás.” Carpe Diem (2017) című festményén egy drive-in alkalmazottat ábrázol, amint egy gyorséttermi rendelést ad át. A dolgozó karján egy „carpe diem” tetoválás van, kiemelve a tettei és az általa képviselt eszmék között húzódó szakadékot.
Epp munkáját Maja Djordjevic LIFE (2021) című festménye teszi teljessé, amely a 21. századi életet igyekszik leképezni. A túlnyomórészt fehér vászon egy nőt ábrázol, aki látszólag idilli életet él, testmozgással, napsütéssel és zöld gyeppel, ezt az idillt azonban egy tornádó zavarja meg. A mű gyakran csalt mosolyt a látogatók arcára, annak komoly, már-már disztopikus narratívája ellenére is. Az alak széttárt karú gesztusával Jézus keresztre feszítését szimbolizálja, miközben felteszi a kérdést: „Valóban ez az élet?”
A Birds of Cool öt fiatal magyar művész kollektívája. A Galamb Tenyésztők Szövetségének egykori irodájában helyet kapott stúdiójuk a Birdhouse nevet viseli, amely egyben a munkájuk címe is. Installációjukban (2022) a festmények hálózata olyan számítógépes képernyőkre hasonlít, amelyeken számos ablak van egyszerre nyitva. Ezek a legmodernebb technológiát ábrázolják, köztük plottergépeket és festékszórókat mint a digitális kor új ceruzáit. A mű a kiállítás meglepő ellenpontját hozza létre azáltal, hogy ugyanazokat az eszközöket jeleníti meg, amelyeket a kiállítás alkotásainak elkészítéséhez használtak, arra invitálva a nézőt, hogy fedezze fel saját és mások munkáinak mögöttes jelentését.
A graffitis háttérrel rendelkező csoport tuning stúdiónak tekinti magát, amit a pimasz „Pimp My Paint” szlogen beépítése is tükröz. Munkáikban szlogenek, logók és vonalkódok is szerepelnek, amelyek egyszerre tételezik őket alkotóként és termékként. A kígyózó DNS-re emlékeztető fekete-fehér ábra egyúttal arra is utal, hogy a szóló graffiti tagek színesek, míg a csapat tagek monokrómok. „Ez szimbolizálja a kollektív tudatunkat a kreatív folyamaton belül” – állítja a csoport. A művön felbukkanó csillogó anime szemek pedig jól illusztrálják, hogy a művészek tudatában vannak az általuk fogyasztott képeknek.
A kiállításon haladva a munkák egyre inkább kétdimenzióssá, és egyre sötétebbé válnak. A záró térben Keresztesi Botond, Aaron Scheer és Harrison Pearce munkái a technológiai fejlődés kérdéseit járják körül. Keresztesi festményei poszthumanista helyzeteket ábrázolnak, ahol a mesterséges intelligencia fenyegetése jelenik meg, Scheer glitch-eket használ a gépek emberségének érzékeltetésére, Pearce pedig egy meg nem valósult mechanikai alkotást mutat be.
A különféle komor tematikák ellenére a látogatók gyakran derültek mosolyra, ami jól bizonyítja az esztétika erejét. Kate Eichhorn, a New School médiatudományi tanszékének adjunktusa szerint a reputációkezeléssel kapcsolatos megszállottság könnyen az innováció akadályozó tényezőjévé válhat. A kiállítás azonban egy olyan művészgenerációt mutat be, akik idejekorán megszilárdították vizuális identitásukat, és továbbra is képesek meghatározni az új korszak vizuális nyelvét.
A Új Közvetítések 2023. január 22-ig volt látható a debreceni MODEM-ben.
Fotók: Biró Dávid
Nehéz nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról – interjú a posztszovjet örökségről
Művészi törékenység frontvonalban | Sofika Ceramics
