Az idei, 59. Velencei Biannálé a pandémia alatt született meg, így rendhagyó módon nagyrészt az online térben szervezték. A végeredmény, amelyet Laura Carrington könyvéből átvett Milk of Dreams (Álomtej) hívószó fűz egybe, egy képzeletbeli utazás a fizikai térben, tele szürreális, álomszerű elemekkel és sci-fi hangulatú instállációkkal. Az egyes kiállítások az ember változó definícióját boncolgatják, a testek, gépek és a természet metamorfózisain keresztül, olyan újszerű együttéléseket keresve, amelyek elhatárolódnak az antropocentrizmustól, avagy az emberközpontú világfelfogástól.
Top 5-ös válogatásunk a teljesség igénye nélkül mutatja be a kedvenceinket a Giardini nemzeti pavilonjai közül: olyan kiállításokat, amik ebből a hatalmas multiszenzorális impulzustengerből valamiért kiemelkedtek, akár a vizualitásuk, akár a koncepciójuk, vagy éppen a végletekig lecsupaszított jellegük miatt.
Testközelben merültünk el a Biennálé univerzumában, ahol a pavilonok mint egy élénk álom különböző epizódjai jelennek meg, néhol teljesen elszakadva, más esetekben szorosabban kapcsolódva a címhez és a valósághoz. Fontos kiemelni azt is, hogy Biennálé 127 éves történetében idén először volt női dominancia, amihez Cecile Alemani, főkurátor és a magyar pavilon kiállítói, Keresztes Zsófia és Zsikla Mónika is hozzájárultak. Emellett több nagyobb ország átadta pavilonját kisebb nemzeteknek és etnikumoknak, még inkább felerősítve, hogy alternatív narratívák és valóságok kaphassanak teret.
Magyar pavilon | After Dreams: I Dare to Defy the Damage
A magyar pavilon különösen jól illeszkedik az főkurátori koncepcióhoz: mozaikkal borított, éteri esztétikájú antropomorf lények folynak egymásba, mint feloldódott testek, vagy fluid identitások. „Egy végtelenített „sínpályára” gyöngysorszerűen felfűzött, végső formájukat kereső testekkel szegélyezett utat álmodtunk meg. A figurák tulajdonképpen egy személyiség formálódásának különböző stációit és lehetőségeit merevítik ki. Önmaguk ellen és egymásért is dolgoznak. Rombolás és teremtés, kapcsolódás és elszakadás között lüktetnek, miközben állandó kölcsönhatásban vannak” – nyilatkozta nekünk Keresztes Zsófia, egy korábbi interjúnkban. Behálózottságról és elidegenedésről mesélnek továbbá a „pixelekkel” borított képződmények, ami húsba vágóan reflektál jelenünk kihívásaira. A digitalizáció és a pandémia által kreált helyzetben ugyanis az online térben való létezés kötelezővé, az emberi inetrakciók egyik legfontosabb színterévé vált. Az online perszónánk pedig hol elválik, hol összefonódik a saját személyiségünkkel. A kiállítás inspirációjában felsejlik Szerb Antal klasszikus regényére, az Utas és Holdvilágra való utalás, a mozaikok pedig visszacsatolnak a magyar pavilon épületének szecessziós csempéire is, hidat teremtve racionalitás, fikció, múlt és jövő között. Bár a szobrok bizarr hatást keltenek, a pasztellszínek és a csillogó mozaikok látványa ellensúlyozza az összképet, így a látogató (sok pavilonnal ellentétben) jó érzéssel tud távozni.
Dán pavilon | We walked the Earth
A dán pavilon lett az idei Biennálé egyik legmegrázóbb installációja. Egyrészt a hiperrealista megjelenítési módja, másrészt a megannyi kérdést maga után hagyó narratívája miatt nem hagyja nyugodni a látogatókat. A kurátor, Jacob Lillemose és a művész, Uffe Isolotto élet és halál drámáját mutatják be. A csontjaidban érzed a szereplők tragédiáját, mégsem kapsz választ a történtekre. A pavilon különböző termeiben elterülő alkotás a dán tanyasi életre reflektál, ahol azonban hagyományos mezőgazdasági eszközök sci-fi szerű átírások, a család tagjai pedig kentaurra hasonlító, transzhumán hullák. Egyik teremben egy kiterült, éppen egy újabb hibridet világra hozó női karakter fekszik, kísérteties, vérben forgó szemekkel. A másik teremben a férfi önkezűleg vetett véget az életének. „Mélységes bizonytalanság uralkodik annak megértésében, hogy mi történt a kentaurokkal és a világgal, amelyben élnek. Tragikus vagy reményteli a helyzet, vagy talán mindkettő? (…) A jelenkor, amelyben élünk, egyre összetettebbé és kiszámíthatatlanabbá válik, számos kihívással kell szembenéznünk, legyen az ökológiai, politikai vagy egzisztenciális. Sok remény és kétségbeesés van a levegőben, ezt szeretném ezzel az installációval fizikai valósággá tenni” –nyilatkozta a művész a spekulatív alkotásról.
Osztrák Pavilon | Invitation of the Soft Machine and Her Angry Body Parts
Ha a dánok kiállítása volt a legfelkavaróbb, akkor az osztrák pavilon volt a Biennálé friss fuvallata, ami humort és játékosságot csempészett a pavilonok inspiráló, de sokszor nyomasztó folyamába. A bécsi mumok (Modern Művészeti Múzeum) igazgatója, Karola Kraus volt a kurátor, aki Jakob Lena Knebl és Ashley Hans Scheirl, queer művész-duóval egy multidiszciplináris színpadképet rendezett be. A cím William Burroughs hatvanas évekbeli regényéből ered, amiben az író az emberre utalt úgy, mint puha gépre, amelyet állandóan egy hatalmas, éhes parazita sereg ostromol. A művészek az osztrák pavilon merev szimmetrikusságára építettek, felosztva egymás között a két oldalt, miközben az egymással kommunikáló, ironikus munkáikkal épp ezt az alaprajzi merevséget bontották meg. A kiállítás többek között az identitáskonstrukció mechanizmusaival és a designkultúra kérdéseivel foglalkozik, teljesen felbontva a design és a művészet hierarchiáját. A retro sci-fire hajazó enteriőrben közben vágy és az érzéki tapasztalatok is nagy szerepet játszanak, és a néző is résztvevő lesz.
Német pavilon | Relocating a structure
A listánk utolsó két pavilonjának az érdekessége, hogy legalább annyira megállták volna a helyüket a jövőre megrendezendő Építészeti Biennálén, mint az idei képzőművészetin. Szereplésük mégis relevánsan árnyalta az aktuális felhozatalt, esetekben tükröt tartva nekik. Maria Eichhorn projektje a német pavilon történetére és építészeti átalakulására összpontosít. Az 1909-ben épült bajor pavilont 1912-ben német pavilonná nevezték át, majd 1938-ban a fasiszta esztétika jegyében új homlokzatot és tekintélyt parancsoló, megfélemlítésre szolgáló építészeti elemeket kapott. A pavilont bár újra átalakították a háború után, az épület azóta sem vetkőzte le a fasizmus formanyelvét. Eichorn célja, hogy feltárja az eredeti pavilon, és ezáltal a múlt nyomait, megmutatva azt, hogy a fehérre meszelt falak milyen belsőt rejtenek valójában. Van valami kényelmetlen érzés abban, amikor egy klasszikus épületet “kibelezve” látunk, hiszen tudat alatt a legtöbben vágyunk a problémák elfedésére. Ezzel a gesztussal a művész így a mély rétegek felbontásával ad hozzá a térhez, azáltal, hogy valójában visszavesz belőle.
Spanyol Pavilon | Correction
A spanyol pavilon első ránézésre egy teljesen üres tér, mintha kihagyták volna belőle a kiállítást, és önmagában mutatták volna be az épület belsejét és fényjátékait. Ignasi Aballí koncepciója bár egy egyszerű ötletre épít, ennél azért bonyolultabb. A művész ugyanis plusz belső falakat húzott fel, amelyek 10 fokos szögben elfordítják, “korrigálják” az épületet. Teszi mindezt, mivel a spanyol pavilon kissé ferdén áll a szomszédságában lévő holland és belga épülethez képest. A beavatkozás így megzavarja a térbeli emlékezést, és módosítja az épület elhelyezkedését a környezetének viszonyában. Ez felveti az egymáshoz való alkalmazkodás, az egymás mellett létezés, az egymáshoz hasonlítgatás és a múltbeli döntések korrigálásának a kérdését. Olyan alternatív valóságot eredményez, ami kísértetiesen hasonlít a mostanira, az apró részletek mégis kifordítják abból. A gondolatébresztő végeredmény közben egy olyan meditatív atmoszférát hoz létre, ahol jól esik megpihentetni a szemünket és elménket az impulzusoktól túlfűtött pavilonok után.
Amikor a jelen körbeöleli a tradíciót | Urban Betyár
Csak együtt megyünk valamire, Közép-Európa
