fbpx
Nyomj Entert

Bejártuk a Külső-Kelenföldi Református templomot | Othernity

A környékbeliek hamarabb hitték valamiféle high-tech csodának, például rakétakilövő állomásnak vagy ufónak, mintsem szakrális épületnek a Külső-Kelenföldi Református templomot, melynek bejárásával idén is elstartolt a Kortárs Építészeti Központ Othernity városi séták programsorozata. Templomépítési kihívások a Kádár-korszakban, ipari esztétika és a nagy kérdés: mi legyen a sorsa az extravagáns épületnek, mely egyre kevésbé tudja ellátni a szükséges funkciókat?

A XI. kerület viszonylag új része Budapestnek. A 19. század végéig a Gellérthegytől délre eső szakasz beépítetlen maradt, így ez a terület a budapesti építkezések kísérleti terepévé tudott válni. A bérházépítkezés megannyi típusával próbálkoztak a kerületben, de az újító tendenciák egyikeként gondolhatunk a Külső-Kelenföldi Református templomra is – árulja el Hartmann Gergely, a séta egyik vezetője. Az 1981-ben átadott épületet három évvel korábban kezdte el tervezni Szabó István Ybl-díjas építész, aki Csaba László és Török Ferenc mellett egyike volt a kor templomépítő triumvirátusának.


Szabó István munkásságának késői szakaszában kezdett a szocializmus alatt támogatottnak semmiképpen sem nevezhető templomépítéssel foglalkozni. Karrierje kezdetén elsősorban belsőépítészeti munkákon, kiállítások tervezésén és kivitelezésén dolgozott. Ő felelt többek között a Corvin Áruház második világháború utáni felújításáért, a Szervita téri parkoló- és irodaház, valamint a farkasréti Mindenszentek Plébániatemplom építéséért is. A Külső-Kelenföldi Református templom Szabó István nyugdíjas éveinek munkája, melynek tervezésére az 1950-ben alakult Budapest-Külső-Kelenföldi Református Egyházközség kérte fel. A séta egyik vezetője, Juhász István építész és formatervező a gyülekezet tagjaként alapos ismerője az épületnek: azt hangsúlyozta, hogy a gyülekezet és az épület története szinte elválaszthatatlan egymástól. Ahogyan a templom múltját, úgy jelenét és jövőjét is a kettő metszetében lehet csak vizsgálni.

Az Ildikó téren álló templomot egyik oldalról Szentimreváros az 1930-as évek végén épült, kétszintes zártsorú házai, másik oldalról pedig a hatvanas-hetvenes évektől épülő szocialista lakótelep hatszintes tömbjei ölelik körbe – a templom szomszédságában egy Larsen-Nielsen rendszerű, dán technológiával épült lakóház is áll.

A tér szűkösségét figyelembe véve Szabó zárt, tömör geometriai formát hozott létre. A léptékében és magasságában a szomszédos épületekhez igazodó, hatszög alaprajzú, negyvenöt fokban megdöntött épület a Vahot utca felől közelítve alig észrevehető, ma már megbújik a lombkoronák takarásában.

A bejárat mellett Bartha Zsuzsa acélcsövekből hajlított térplasztikája magasodik fölénk, amely harangtorony hiányában igyekszik betölteni annak szimbolikus funkcióit, megszólaltatásakor elektronikus hangjátékot hallhatunk.

Az épület akkor fedi fel igazán építészeti, funkcionális és esztétikai mibenlétét, amikor belépünk a templomtérbe: a külső alumíniumburkolat ipari hatása bent csak tovább fokozódik az acél térrácsszerkezettel. Az épülettömeg ég felé magasodó üvegfalán beáramló fény a királykék „uszodacsempével” burkolt úrasztalához és szószékhez vezeti a tekintetet.

„Az Ildikó téri templom az ipari épületek – szerelőcsarnokok, raktárak, kiállítóhelyiségek – építésénél alkalmazott eszközök transzponálása – par excellence szakrális épületre. Az épület térbehelyezése, idomainak merészsége, szokatlansága, csillagvizsgálóra emlékeztető – tehát eleve felfelé orientáló – formája kétségtelenné teszi, hogy az épület nem hétköznapi rendeltetésű.” – Rév Ilona (Világosság, 1986. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)

A keresztény templomokra jellemző túldíszítettséggel ellenben a református templomoknál ennek hiánya gyakran eredményez olyan téri élményt, melyben az architektúra sokkal jobban tud érvényesülni. Kitűnő példája ennek a Külső-Kelenföldi Református templom, ahol a vasbeton és az üveg használata, az anyagszerűség hangsúlyozása, a fény mint „építőanyag” (vagy Moholy-Nagy László gondolatát idézve, a fény mint alkotótényező) alkalmazása, illetve a KIPSZER térrács dominálja a látványt. A Könnyűipari Szerelő- és Építő Vállalat által gyártott szerkezet a pavilon- és csarnoképítészet öröksége, melyet Szabó István szabadalma alapján a HUNGEXPO építkezéséhez fejlesztettek ki. Az épületszerkezet ipari hangulata profán jelleget kölcsönöz a térnek, emiatt válthatott ki ellentmondásos megítélést. Miért döntöttek akkor mégis használata mellett egy szakrális épületnél?

A református gyülekezet saját anyagi erőforrásaiból gazdálkodik, így amikor felmerült annak lehetősége, hogy közösségük új épületet kapjon, fontos volt, hogy a kivitelezés megfizethető legyen. A könnyen építhető, moduláris szerkezet alkalmazása gazdaságilag jó döntésnek bizonyult: Szabó István a szocialista ipar lehetőségeit felvállalva teremtett modern architektúrát. Az efemer építményeket idéző formanyelv azért is válhatott elfogadottá, mert – Juhász István elmondása szerint – a református gyülekezet számára nem az épület szent; a gyülekezet jelenléte szenteli meg a teret. A térhasználathoz való rugalmas hozzáállás a közösség életében a mai napig fontos: a centrális tér nem csupán az igehirdetés helyszíneként tud működni, hanem a gyülekezet egyéb eseményeinek (például táncháznak vagy pingpongversenynek) is helyet biztosít.

A közösség saját igényei és kapacitásai szerint alakítja, újítja meg és tartja karban a templomot. Már nem minden az eredeti, a megvilágítást adó sík drótüvegét például polikarbonát váltotta fel, az eredeti mozaikparketta is cserére szorult. A hely további felújításokat igényelne annak érdekében, hogy megfeleljen a szükségleteknek. A gyülekezet kezdi kinőni a templomot, a téli hideg és nyári forróság pedig megnehezíti az igehirdetések és események lebonyolítását. Az épület nincs műemléki vagy fővárosi épületörökségi védettség alatt, így az átfogó felújítás lehetséges volna, ennek költsége viszont meghaladja a rendelkezésre álló forrásokat. Mindemellett összességében a templomépület még mindig ellátja azt a feladatot, amit egy református szakrális épületnek kell: a liturgiát szolgáló programokhoz megfelelő teret nyújt, centrális elrendezésével és léptékével pedig erősíti a közösség összetartozását.

Mi legyen hát a sorsa? Mi történhet a korszak kulcsemlékeivel, melyekre a tipizálás és a tömeggyártott elemek használata miatt a klasszikus műemlékvédelmi gondolkodás nem alkalmazható? Ezt a kérdést tette fel az idei Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonja, az Othernity projekt is, melyben az Architecture Uncomfortable Workshop tervezői vetnek fel konceptuális, alternatív elképzeléseket a Külső-Kelenföldi Református templom jövőjéről. A sétán elhangzottak szerint a felújítás, az épület új célokra történő átalakítása, sőt, az épület lerombolása is lehetséges opció lehet, melyről végül majd a gyülekezetnek kell meghoznia a végső döntést…

Fotók: Mohai Balázs


Sorozatunkban a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) által szervezett sétákról tudósítunk, melyek az „Othernity” projekthez kapcsolódnak. Az „Othernity” a modern építészeti örökség tizenkét meghatározó budapesti épületét mutatja be tizenkét kortárs kelet-közép-európai építésziroda szemüvegén keresztül. Az, hogy a kortárs csapatok hogyan és milyen módon értelmezték újra Budapest emblematikus épületeit, kiderül a Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonjában (2021. 05.22.-11.21.)

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük