Egyenszendvicsek feltűnően piros pöttyökkel vagy egymás mellé halmozott sonkatekercsek a büféasztal hidegtáljain – a Piros Arany vagy a majonézes torma olyan ételízesítők, amelyeket mindannyian ismerünk és tartottunk is a hűtőnk fiókjában, legalább életünk egy szakaszában. Az ikonikus tubusok túlélték a rendszerváltást és az ezredfordulót is, ma is ugyanolyanok, mint régen – a Büfé-sorozat második cikkében erről mesélünk!
Geiger Bianka írása.
Legtöbb olvasónk ha visszaemlékszik gyerekkorára és felsejlenek előtte a nyári vakációk, táborozások, családi kirándulások vibráló pillanatai, bizonyára hamar szájában érzi a retró szendvicsek ízét is. Persze mindenkinek más volt a kedvence (én például már az a generáció vagyok, amelynek tagjai zöldfűszeres vagy téliszalámis Medve sajtot is kaptak a zsemlébe), de léteznek olyan, általános érvényű kombinációk, amelyek átíveltek téren és időn. Volt honnan inspirálódni, ugyanis a hetvenes, nyolcvanas években a szendvicskészítés már-már sportággá nőtte ki magát: a kreatív maradékhasznosítás (és a költséghatékonyság) jegyében gyümölcsbefőtt, konzerv bab vagy kukorica, virsli és rántotta is a kenyérre került. A tízórai vagy uzsonna sokféleképp magasztossá válhatott – volt például, aki Vegetával kikevert tejföllel bolondította meg a pirítóst.
Ami ugyanakkor sok változatban közös, az a félig fűszerezést, félig dekorációt szolgáló ételízesítők használata, jellemzően tubusból. A Piros Arany, a majonézes torma, a gulyáskrém vagy a pizzakrém a legtöbb család hűtőjének kötelező tartozéka volt – használtuk szendvicsekbe, főzéshez, elvittük a nyaralásra az apartmanházba, majd egyetemistaként a kollégiumba is, teret engedve a lehetőleg nulla forint ráfordítást igénylő konyhai kísérletezésnek. Ezek népszerűsége több mint ötven éve töretlen: Piros Aranyból például a nyolcvanas évek egy szakaszában egy főre vetítve több fogyott, mint fogkrémből.
Az ok nem meglepő. A magyar fűszer-szentháromság, a só, bors, paprika és a hazai konyha paprikában bővelkedő fogásainak szeretete miatt borítékolható volt a siker. Pikáns módon azonban a Univer (akkori nevén Univer ÁFÉSZ) hetényegyházi savanyítóüzemében nem ez készült el először, 1965-ben, hanem a tormakrém. A vezetőség egy vegyészekből, élelmiszermérnökökből álló „újítóbrigádot” bízott meg azzal, hogy rukkoljon elő innovációval. Különböző krémek ugyanis ekkor is készültek házilag, ugyanakkor ezek sokszor nem voltak hosszan tartósíthatók vagy romlott a minőségük: a paprikakrém például jellemzően megbarnult. A brigád azonban megoldotta, hogy legyenek olyan ételízesítők, amelyek egész évben, szezontól függetlenül elérhetők, könnyedén tárolhatók és fogyaszthatók, valamint tartják az állapotukat.
A ma már hungarikumnak számító Piros Arany sikere elsősorban ebben rejlett, valamint a tartósítási eljárásban – a krém a kezdetektől hideg tartósítással készül, amely a paprika színét megváltoztató hőkezelés nélkül megy végbe, egy többlépcsős daráló-csapoló-homogenizáló folyamat során. Ez az extra krémesség otthoni körülmények között nem előállítható, mert egy speciális kolloidmalom szükséges hozzá, valamint a termék mellett szól az is, hogy hazai alapanyagokból (az Univer saját fűszerpaprika-nemesítési programot indított 2010-ben – a szerk.), kézi és gépi munka összehangolásával készül. A receptúra bár átesett némi finomhangoláson, még mindig az ideális arányokat tartalmazza attól függően, hogy csípős vagy csemege változatot szeretnénk. Ne feledjük a kiszerelést sem: a tubusos csomagolás már a hetvenes években nagyon népszerű volt, olyannyira, hogy több millió fogyott belőle és külön a cég részére gyártottak olyan alumíniumtárolót, aminek elég széles volt a szája a töltéshez, eltérve a kozmetikumokhoz és gyógyászati készítményekhez használt változatoktól. A tubus amellett, hogy praktikus, hiszen mindig csak annyit nyomunk ki belőle, amennyire szükség van, élelmiszerbiztonsági szempontból is meghatározó, mivel az oxigéntől elzárja a krémet, így az lassabban megy tönkre és más kórokozók sem szennyezik.
A gulyáskrém és a pizzakrém ennek az alapnak továbbgondolt, főzéshez ajánlott változataiként kerültek a boltok polcaira, de mint a legtöbb dolgot, ezeket sem feltétlenül úgy használtuk, ahogy kellett. A gulyáskrém esetében például több olyan recept kering, amely szerint spagettitésztát főzünk ki, majd a gulyáskrémet a tészta főzővizével lazítjuk, tésztánkat ezzel nyakon öntjük és reszelt sajttal tálaljuk. A pizzakrém a másnapok legyőzésének holtbiztos eszköze lett egy szelet fehérkenyérrel, maradék mozzarellával és mikrohullámú sütővel, de említhetnénk a majonézes tormát is főtt tojással kikeverve vagy sonkába tekerve, ami már-már gourmet fogásként aposztrofálható. Ez az attitűd egyébként mindegyik termékhez köthető: mivel gyorsan, könnyedén hozzáférhető, ezért amolyan „túlélőétel”, felidézve a gyerekkor felhőtlenségét is. Az egyszerűségén túl pedig az esztétikai lehetőségeivel is belopta magát a szívünkbe – hiszen ki mondana nemet egy szendvicsre, amelyen mértani pontossággal van elrendezve a gépsonka, a trappista sajt, egy karika étkezési paprika és pontosan a középen egyetlen pötty krém?
Fotók: Sebestyén László
Művészpáros | Forms Design
Évtizedeken át tervezett amerikai milliárdosoknak a magyar tervező | Paul László
