Harsány Patrícia ékszertervező a karantén idejére egy száz napos tervezői kihívásba kezdett: Quarantine Jewellery című vizuális tárgynaplójában mindennap egy olyan új ékszert dokumentál, amelyet a közvetlen környezetében talált tárgyakból készít. A karanténnak lassan vége, de a projektnek még korántsem – bemutatjuk a készülő sorozatot!
Cérnák, mosogatószivacs, kockacukor és pogácsaszaggató… erről a felsorolásról talán nem az ékszerek jutnak először eszünkbe, Harsány Patrícia azonban megtalálja a módját annak, hogy a közvetlen környezete tárgyait új kontextusba helyezze kortárs ékszerek formájában. A Quarantine Jewellery vizuális tárgynaplót március közepén kezdte el vezetni, miután Magyarországon is kihirdették a koronavírus járvány miatt a veszélyhelyzetet.
„Hazaköltöztem Karmacsra, a zalai megyei faluba. Néhány év után először tartózkodom huzamosabb ideig itthon. Minden, ami körülöttem van, egy kicsit ismerős, de mégis új, mintha gyermekként élném újra a környezetem.”
A Quarantine Jewellery projekt lényege, hogy a tervező a karatén ideje alatt minden nap készít vagy dokumentál egy ékszert, amely kizárólag az otthona közvetlen környezetében talált anyagokból készül. A régről ismerős családi ház kacatos dobozai, a kamra, vagy éppen a közeli erdő mind az inspiráció és az alapanyaggyűjtés terepe. Elmondása szerint a tárgyakhoz nem tesz hozzá semmi olyat, amit ő maga formál nyersanyagokból. Mintha egy puzzle-t rakna ki; a talált tárgyak karakterei és az egymáshoz illesztés lehetséges módjai érdeklik.
„Amikor megtalálok valamit, van, hogy elsőre meglátom, hogy hogyan tudom viszonyba hozni a testtel, és van olyan is, hogy elsősorban a tárgyak kombinációi azok, amik megragadnak. A testre illesztés ilyenkor nehezebb feladat… Néha egyáltalán nem készítek tárgyat, csupán felfedezek egy helyzetet, ami kiad egy viszonyt a test és a tárgy között” – mondja Patrícia. Az utóbbi módszer a dadaisták kisajátításon alapuló művészeti gyakorlatát idézi, amely során a hétköznapi tárgy pusztán a kiválasztás folyamata által vált művé. Az új helyzetbe hozott „talált tárgyak” azonban nem maradnak meg egyszerűen önmagukban; a kiválasztás pillanatában a tervezői látásmód diktál, az alkotó azt figyeli, hogy az adott tárgy hogyan tud majd a testtel kapcsolatba kerülni. Ebben a folyamatban a véletlen mellett legalább ugyanolyan fontos a talált tárgy formavilága és azok a sajátos tulajdonságok, amelyek segítenek abban, hogy azok ékszerként is értelmezhetővé váljanak.
Melyik a kedvenced a sorozatból? – kérdezem a tervezőt.
„Az egyik kedvencem a Spiky Brooch, vagyis a bogáncs ékszer. Ez a jelenség talán mindenki gyermekkori emlékeiben él; a bosszantó növény, ami mindig beleragad az ember ruhájába, amikor éppen nem kéne… ebben a helyzetben viszont hirtelen értelmet nyert az egész.”
A gyermekkori emlékeknek, a családi házban hosszú évek alatt felhalmozott tárgyak sokaságának látványa mindannyiunkat nosztalgiával tölthet el. A koronavírus által előidézett helyzet abszurditása az, hogy a nosztalgiát idéző tárgyak hirtelen újra a hétköznapok részeivé váltak. A narratív ékszerek a tervező mindennapjainak és szokásainak lenyomatai; naplójellegű dokumentációjával beenged minket az otthonába, ilyen formán pedig egy ismerős helyzetet idéz fel azokban is, akik a távoktatás és a home office vég nélkülinek tűnő videómeetingjeibe csöppentek az elmúlt időszakban. A tervező szerint a Quarantine Jewellery jó gyakorlat volt arra, hogy fenntartsa saját alkotókedvét a pandémia idején: „Minden nap ugyanolyannak tűnik, de mégis más és más, különböző tárgyakkal, kedvvel, kreativitással. Van, hogy egy nap több megoldásra is rátalálok és van, hogy egy tárgykombináción hetekig töprengek… Mégis úgy érzem, hogy ez a napi rutin ad valamiféle szakmai fókuszt és motivál is.”
A kortárs ékszer személyes és narratív jellege markánsan megmutatkozik a sorozat számos darabján, a tárgynapló pedig a spontaneitást és a humort sem mellőzi. Az alkalmazott munkamódszer eddig sem állt távol Patríciától – egy külföldi tanulmányútja és Mark Dion képzőművész munkásságának megismerése inspirálóan hatott rá, később a gyűjtést, mint munkamódszert ő maga is beépítette tervezői gyakorlatába. A 2019-es STAGE bemutatón debütált LOST AND FOUND sorozata hasonlóan a hétköznapi tárgyak rekontextualizálásának ötletéből született.
100 ékszer/ 100 nap – olvasható a Quarantine Jewellery projekleírásában. A száz napos időtartam reálisnak tűnhetett március közepén – valóban több, mint két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az enyhítő intézkedések elinduljanak, és még mindig nem tartunk ott, ahol a karantén előtt jártunk. Ugyanott talán már soha nem is fogunk, és habár a karantén alatt mindannyian más-más átvészelési stratégiát fejlesztettünk ki, és másféle hobbikba vágtunk bele, egy dolog mindannyiunkra igaz: bezárva voltunk, a tárgyaink társaságában.
Néhány héttel ezelőtt Hella Jongerius holland designer egy vele készült interjúban beszélt arról, hogy az otthon töltött idő akarva-akaratlanul arra sarkall minket, hogy fokozottan figyeljünk az életterünkre és a tárgyainkhoz fűződő viszonyunkra (1). Hogy forradalmat hoz-e a karanténban töltött idő azzal kapcsolatban, ahogyan a tárgyaink anyagiságáról, jelentéseiről, előállításukhoz és eldobásukhoz szorosan kapcsolódó társadalmi és ökológiai következményekről gondolkodunk, azt nehéz lenne előre megjósolni. A Quarantine Jewellery ékszersorozat mindenesetre egy hiteles manifesztuma annak, hogy ez az időszak új szempontokat vezethet be a tárgykultúráról való gondolkodásban.
Az ékszerekbe ágyazott karatén-történet az 57. napon jár, az eddigi munkák megtekinthetőek az Instagramon és a projekthez kapcsolódó weboldalon.
(1) Jongerius, H. (2020) Interjú Tim Marlow-val a #DesignDispatches keretein belül. 2020. április 25. Elérhető: https://www.instagram.com/p/B_Z3VSWnQ7C/ (Elérve: 2020.05.20.)
Költői kerámiák
Bonyolultból az egyszerű felé | Varga Luca – Interiorlines
