Mi történik, ha egy nő káromkodik a könyvében, és milyen érzés, ha az apukád olvassa az általad írt szexjeleneteket? Többek közt erről beszélgettünk két, nemrég friss kötettel jelentkezett íróval, Kemény Zsófival (Az aranykor fénykora) és Benedek Ágotával (Állva maszturbálok).
Egyik védjegyetek, hogy nem fogjátok vissza magatokat, és megosztjátok a véleményeteket akkor is, ha konfliktusba kerültök emiatt. Okozott ez valaha problémát a karrieretekben?
Kemény Zsófi: Ha hátrányba kerültem emiatt, akkor arról pont nem tudok, mert akkor nem hívtak meg – de azt nem tudom, hogy hány helyre nem hívtak emiatt. Olyan azért volt, hogy egy slammer eseményt közvetített a tévé, és cenzúrázták a szövegeinket, pedig abban káromkodás és politikai utalás sem nagyon volt. Egyszer pedig előadás közben mondták a szervezők, hogy kifizetünk benneteket, csak légyszíves, hagyjátok abba! De az én szókimondásom azért nem pont olyan, mint az Ágotáé szerintem, én valahogy sokkal prűdebb vagyok.
Benedek Ágota: Úgy érti, elegánsabb!
K.Zs.: Kifejezetten nehéz volt megtanulnom például szexjelenetet írni. Mondjuk ehhez annak is köze van, hogy apám (Kemény István, szintén kortárs író – a szerk.) az első olvasóm.
B.Á.: Gondolom, ez szakmai okokból van így. Egyszer volt egy nagyon jó megjegyzése egy gyerekkori barátomnak, persze viccesen mondta, hogy könnyű annak ilyen szókimondónak lenni, akinek nincs apja. És hát tényleg, nagyon feszengős lehet, hogy az apádnak kell megmutatni a szexjelenetet, amit írtál.
K.Zs.: Ez így lehet, de attól még nem gondolom, hogy neked könnyebb lenne... De a szexet félretéve, a politika még egy kényes pont, én slammerként kezdtem, ott pedig ez a cél, hogy mindenki "szókimondjon", én pedig felültem erre a vonatra 18 évesen. Ágota, te hogy kezdted?
B.Á.: Én jó későn ültem fel a vonatra! Inkább a filmre koncentráltam sokáig, szóval pont fordítva jött, mint nálad. Az egy alkalmazott műfaj, nem sok tere van a szókimondásnak.
K.Zs.: Pláne, ha tévébe írsz, ott aztán se káromkodás, se politika, se semmi nem lehet benne!
B.Á.: Igen, ha nem valami szerzői filmről van szó. Az Űrpiknik, amit ezelőtt írtam, egy karcosabb hangvételű film, speciálisabb műfaj, de az sem annyira egy az egyben szókimondó, mint ahogyan a könyveimet írom. De szerintem az emberek tudják, mit pakolnak a "kosárba", amikor meghívnak valahova.
K.Zs.: Mondjuk igen, a cím alapján nem árulsz zsákbamacskát!
És azt meg szoktátok kapni, hogy egy nő ne káromkodjon?
K.Zs.: Az első könyvemben (Én még sosem – a szerk.) tényleg úgy beszéltek a tinik, ahogy akkor beszéltünk, nagyon sok káromkodás volt benne, és utána ezt sokszor meg is kaptam. Tulajdonképpen igazuk is volt, de nem azért, amit gondoltak, hanem azért, mert az a szleng, amit akkor használtunk, kicsit már most elavult, pedig csak 2014-es.
B.Á.: A Rumbarumbamm után természetesen én is megkaptam, de őszintén szólva annak volt egy nagyon furcsa utóhatása. Mivel nagyon közvetlen hangon íródott, mintha magamban beszélnék, sokan érezték úgy, hogy közelről ismernek. Emiatt néha teljesen idegenek azt gondolták, hogy hozzám csak úgy lehet beszélni, ha nagyon sokat káromkodnak. Ezért volt, hogy egy munkamegbeszélésen is úgy szólt hozzám valaki, mint valami kocsis. Zavarba ejtően sok g*** hangzott el ahhoz képest, hogy ez egy hivatalos meeting volt! Úgyhogy a második könyvnél ebben már kicsit tudatosabb voltam. De ezt nem kellett erőltetni, organikusan is adta magát, főleg, hogy egy súlyosabb dramaturgiai húzás, az abortusz is belekerült. De persze, az emberekben szerintem is van egy ítélkezési kényszer.
K.Zs.: És azt gondolják, hogy amit az iskolában tanultak a kötelező olvasmányokról, száz meg kétszáz évvel ezelőttről, ahhoz kell mérni a kortárs irodalmat is.
B.Á.: A káromkodás egy olyan dolog, amibe nagyon könnyű belekapaszkodni, ha az ember kötözködni akar.
Van-e még létjogosultsága 2022-ben a női kérdésről beszélni az irodalomban? Feminista írónak tartjátok magatokat?
K.Zs.: Jó lenne, ha nem lenne már téma, de szerintem még abszolút az. A slamnél is az elejétől fogva úgy volt, hogy van a Simon Marci, a Závada Peti, a Saiid – meg van a lány. Így is konferáltak fel sokszor: „És most következzen egy hölgyemény!” A feminizmus elméleti oldala nem foglalkoztat, a gyakorlati oldala, hogy ugyanazon a pályán játszom, mint a "nagyfiúk", az nagyon is érdekel. De szerintem én nem tipikus, nőinek tartott témákról írok, nem is gondolom, hogy a témákat nemek szerint kellene felosztani
B.Á.: Én is hasonlóan szoktam erről nyilatkozni, mint Zsófi, egyszerűen természetesnek veszem, hogy egy pályán játszom a férfiakkal. De neked erről nagyobb tapasztalatod van, mert régebb óta vagy az irodalom "bizniszében", engem azért meglepett, hogy ez ennyire téma, hogy a nők mit mondanak meg mit nem mondanak, melyik téma lehet az enyém és melyik nem. Főleg, hogy mi már elég amerikanizáltan szocializálódtunk, és a popkulturális tartalmakban, amiket most is fogyasztok, ez már nem igazán ügy. Szóval pont ezért nem is úgy álltam neki az első könyvemnek, hogy azon morfondíroztam, hogy „Hm, mivel lehetne felkavarni az állóvizet?”, de valahogy mégis sikerült. Az is megdöbbentett, amikor nők őrjöngtek azért, mert a menstruációról írtam, de ezek szerintem személyes frusztrációkból erednek, ezért nekem nincs teendőm vele.
Közös téma mindkettőtöknél a szorongás, fiatalok és fiatal felnőttek, akik elvileg "a legszebb éveikben" vannak, mégis gyógyszert szednek, drogoznak, sodródnak, pszichológushoz járnak. Ez kapunyitási pánik, vagy a jelenlegi társadalom termeli ki ezt a rengeteg szorongást?
K.Zs.: Szerintem sosem voltak még a körülmények ennyire parák! Most annyira összejött minden, hogy aki most nem szorong, az vagy nem olvas híreket, vagy csukott szemmel jár a világban.
B.Á.: Még a pszichológusom is alátámasztotta, hogy nekünk sokkal rosszabb!
K.Zs.: Persze nyilván a második világháború sokkal ijesztőbb volt, de az egy konkrét félelem volt, nem ez a diffúz szorongás.
B.Á.: A diffúz szorongás, amit mondasz, a könyvemben a bagatell apróságokban jön elő: mint hogy kihúztam-e a hajvasalót (amit amúgy nagyon ritkán használok). De tulajdonképpen ilyenkor nem az a konkrét félelem, hogy le fogom égetni a lakást, hanem az általános idegesség, nyugtalanság talál utat ezekben.
Több műfajban is írtok, ami felveti a kérdést, hogy mennyire nehéz váltogatni a platformok és a stílusok közt, mennyire teremt ez skizofrén állapotokat a fejetekben?
K.Zs.: Ha van egy ötletem, azt egyből tudom, hogy mibe szeretnék becsatornázni.
B.Á.: Nálam se szokott ez keveredni. Van a munkámban egy egyértelmű újrafelhasználás: most a könyveimből fejlesztek sorozatot, de ezt leszámítva, amikor alkalmazottan írunk, akkor sokszor nagyon el kell távolodnunk a saját ízlésünktől, személyiségünktől, és át kell dolgozni az ötleteket úgy, hogy az adott produktumhoz illő legyen.
K.Zs.: Ilyen újrafelhasználás nálam is elő szokott fordulni, ha foglalkoztat egy téma, akkor azt néha többfajta médiumra is meg szoktam írni. A legnagyobb különbséget talán az jelenti, hogy a film vizuális, tehát, ha valami vizuális öltetem van, akkor az egyértelmű, hogy hova kerül. Sorozaton is dolgozom most én is, és jövőre jön egy nagyjátékfilm, amit én írtam, a Cicaverzum.
B.Á.: Különlegességnek hangozhat, hogy a Zsófival többféle platformon is dolgozunk, közben meg manapság ez szinte már létszükséglet, eléggé beszűkültek a lehetőségeink. Mindig csodálkozom, ha valaki csak egy helyre ír.
Mindkét könyv címe ironizál, ráadásul valami olyat mutat, amiről aztán a könyvben kiderül, hogy nincs/nem lehet. Milyen célotok volt ezzel a címválasztással?
K.Zs.: Én szívesen provokáltam volna a címmel, és szerettem volna figyelemfelkeltőt, de a kanyarban sem vagyok az Ágotáéhoz képest!
B.Á.: Tényleg érdekel, hogy te hogy vagy a címadással, mert nálam vagy kilökődik magától a szövegből egy mondat, vagy ha ez nem jön össze, onnan egy szenvedős folyamat indul. Ez a mostani magától jött, elkezdtem mondogatni körülöttem az embereknek, hogy az lesz a könyvem címe, hogy Állva maszturbálok, és mindenki meglepetésére a kiadó is rábólintott. De szerintem csak úgy lehet igazán provokálni, ha a cím egyébként kapcsolódik a könyv szövetéhez. Érdekes, hogy sokan vulgárisnak tartják a címet, és eleve azt, hogy valaki maszturbál.
K.Zs.: Mert ez még mindig tabu! Beépült keresztény norma.
B.Á.: Érdekes, hogy azoknál is megvan, akik amúgy nagyon eltávolodtak a kereszténységtől, hogy az van bennük, mint a káromkodásnál, hogy ez rossz. Láttam már olyan kommenteket, amik a címen puffogtak. Ezt sosem értettem! Én soha senkinek nem akartam egy rossz napot okozni ezzel, akinek nem tetszik, nyugodtan fordítsa el a fejét, kár emiatt ennyire habzó szájjal aktívkodni. De ez nem csak nálunk van így, Zsófi! Egyszer végigolvastam a kommenteket egy sziámimacska-tenyésztő poszt alatt, és az még durvább volt! Nagyon elfajultak a dolgok a kismacskák árai miatt...
Olvassátok a könyvetekhez fűződő kommenteket?
B.Á.: Többnyire egyébként nem.
K.Zs.: Én néha emailen keresztük nem tudom kikerülni, mert a YouTube-ra feltöltött videóimnál kapok értesítést.
B.Á.: Még a feliratkozóid is tudnak negatívak lenni?
K.Zs.: Nagyon is! A feministát mint szitokszót is meg szoktam kapni, meg még sokkal durvábbakat.
Egyikőtöknek sem ez az első kötete. Mennyiben befolyásolják ilyenkor az írás folyamatát a korábbi visszajelzések?
B.Á.: Én az érdemi konzultációt szeretem, szívesen változtatok, ha jónak tartom, amit javasolnak. Bár nem úgy ülök le, hogy van egy listám, hogy na, ezek a dolgok működtek korábban, de azért az agyam hátuljában ott van, hogy tudom, hogy mit szerettek, vagy megérzem, ha egy karakter népszerű, és érdemes lenne tovább vinni.
K.Zs.: Nekem a káromkodós kritika például megváltoztatta az írásom, azóta nem káromkodom annyit.
B.Á.: Az a tapasztalatom, hogy nem hibázhatsz azzal, ha önazonos vagy. Az emberek így tudnak igazán kapcsolódni, sokkal jobban, mint ha elhatároztad volna, hogy milyen leszel, és egyfajta kritikusnak, egyfajta filmfesztiválnak vagy egyfajta közönségnek akarnál megfelelni. Az elmúlt években le tudtam ezt rúgni magamról, és sokkal felszabadítóbb így bármit csinálni. Néha visszacsúszik persze, csorog a jeges veríték a hátamon, hogy „Te jó isten, ez meg kit érdekel?”, de felszabadító ezt visszafordítani. Itt vagyok, ennyit tudok, nekem ez tetszik, aztán maximum nem lesz jó.
Benedek Ágota: Állva maszturbálok
A könyv itt kapható | Instagram
Kemény Zsófi: Az aranykor fénykora
A könyv itt kapható | Instagram | YouTube
Fotók: Mohai Balázs
A helyszínért köszönet a Bagatelle Gardenhouse-nak.
Évtizedek óta nem látott tüntetések Kínában
A legújabb háborús fegyver: Facebook
