Az étel több mint puszta üzemanyag – szükség idején biztonságot nyújt. Az ínycsiklandó illatok, a fenséges ízek a legboldogabb emlékeinkbe repítenek vissza és érzelmi táplálékkal látnak el bennünket. A főzésen keresztül feleleveníthetjük a kulturális hagyományokat és tartalmas módon teremthetünk kapcsolatokat. Ragadjunk hát villát és vágjunk bele – mert az étel több mint egyszerű táplálék, az étel az élet ünneplése.
Ola Szwałek sokszínű gyermekkora során különböző kultúrákat és konyhákat ismert meg, így ízlése már egészen fiatal korától kezdve bővült. Az indiai fűszerektől kezdve a mexikói helyi terményen át a kubai kulináris élvezetekig Ola ízérzéke folyamatosan fejlődött. A divatiparban szerzett tapasztalatai megtanították arra, hogyan értékelje az élet finomabb dolgait, beleértve az ételeket is. Amikor a Covid miatt Japánban ragadt, tanulmányozta a helyi konyhát, majd visszatért Lengyelországba, ahol újra kapcsolatba lépett hazája kulináris örökségével. A gasztronómia világába vezető útja arról tanúskodik, hogy fontos más kultúrákat felfedezni, mellettük pedig megbecsülni az egyszerű hozzávalók szépségét és az étkezés örömét.
Hogy vagy, Ola? Hogyan telnek mostanában a napjaid?
Jól vagyok, nyugodtan, kicsit elcsendesedtem és azon dolgozom, hogy kívül-belül átöleljem magam. Hogy teljesen őszinte legyek, számomra a tél a legkényesebb időszak, ezért az utóbbi időben nagyon is tudatos vagyok. Figyelek arra, hogy minőségi időt töltsek otthon, fontossági sorrendet állítok fel, mivel rövidebbek a nappalok és hosszabbak az éjszakák. És keményen dolgozom azon, hogy megszabaduljak attól a kényszertől, hogy ugyanannyi dolgot akarjak csinálni, mint nyáron.
Mit jelent számodra a főzés? Szenvedély, hobbi, önkifejezési forma vagy valami más?
A főzés kora gyermekkorom óta jelen van az életemben, édesanyám fantasztikus szakács és házigazda. A családunk mindig az asztal körül gyűlt össze, a konyha a mindennapi teendők közepette a találkozás helyszíne volt. A főzés által tudtunk kapcsolódni egymáshoz, vendégül látni és fogadni barátainkat, családtagjainkat a legmeghittebb és legőszintébb módon. És pontosan ezt jelenti számomra a mai napig.
Fel tudsz idézni olyan konkrét pillanatot vagy élményt, amikor ráébredtél a főzés fontosságára az életedben?
Azt hiszem ez nem sokkal azután történt, hogy Londonba költöztem tanulni. Tizenkilenc éves voltam, távol az otthonomtól és mindentől, ami ismerős. Egy másik országban, másik étkezési kultúrában találtam magam, védtelenül, kiszolgáltatva minden újdonságnak és olyan ingereknek, amiket még sosem tapasztaltam azelőtt. Nem sokkal azután, hogy beléptem a felnőttkorba, rájöttem, hogy szükségem van az otthonra és a biztonságra. A főzéssel tudattalanul csempésztem ismerős érzést az életembe. Az emlékeimben lévő ízek támogatást és biztonságérzetet nyújtottak.
A hagyományos lengyel konyha mely elemei állnak leközelebb hozzád?
A lengyel gasztrokultúra erősen összefügg Lengyelország különböző korszakaival és történelmével. Az étel rengeteg jelentéssel és réteggel bír, akár a túléléshez szükséges üzemanyagként, akár a kapcsolatteremtés és a társasági élet eszközeként tekintünk rá. Vészterhes időkben bizonyos termékek nehezen voltak elérhetők, a beszerzésük idő- és energiaigényes volt, ami személyesebbé tette őket. Azt hiszem, az ételek mögött rejlő személyes kontextus az a tényező, amit a legjobban tisztelek és becsülök. Tudom, hol nő a krumplim, hallgatom, hogyan „szól hozzám a talaj”, és odafigyelek arra, hogy kik takarították be az asztalomon lévő zöldet, kik hántolták a babomat. Olyan gyönyörű és vibráló életerő jár ezzel. Annyi hálát érzek, ami megalapozza az életemet!
Az étel az életed egy új aspektusában is megjelent, amikor csatlakoztál a WCK gasztrocsapatához. Ez hogyan történt?
A World Central Kitchen egy nonprofit szervezet, amely katasztrófa- és háború-sújtotta övezetekben biztosít élelmet. Az első Ukrajnát ért bombák után csatlakoztam hozzájuk, az ételosztást koordináltam és az ételek pszichológiai aspektusát kutattam. Azt tapasztaltam, hogy az emberek étellel kapcsolatos preferenciáit az összetartozás, az identitás, a biztonság érzése és az emlékek is befolyásolják. Általánosságban elmondható, hogy a kevésbé zsúfolt, privát helységben élők nyitottabbak az új ízekre, míg a nagyobb menekülttáborokban élők a kultúrájukhoz kötődő, ismerős ételeket részesítik előnyben.
Hallottam egy bizonyos „Banánkenyér Ukrajnáért” misszióról is. Ez is része volt a WCK-ban végzett munkádnak?
Egyáltalán nem. A banánkenyér története számomra rendkívül személyes. Az Ukrajna és Oroszország közötti háború csúcspontján erős késztetést éreztem arra, hogy segítsek, de nem tudtam, hogyan. A sütés-főzés mindig is vigaszt jelentett számomra, így jött az ötlet, hogy banánkenyeret készítsek és áruljak, hogy támogassam az ukrán árvákat. Nagyon erőteljes élmény volt, úgy éreztem, hogy összekapcsolódtam másokkal, miközben olyasmit tettem, ami biztonságot és stabilitást nyújtott és megmutatta, hogy a segítség sokféle formát ölthet – legyen szó akár olyan egyszerű dologról, mint a banánkenyér.
Annyi csodálatos kulináris élményről számoltál be, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy modellkedtél is. Megosztanád egy ehhez kapcsolódó kedves emléked?
Modellként rengeteg különleges élményt gyűjtöttem – különböző piacokon olyan márkáknak dolgoztam, mint a Max Mara, Uniqlo, Moschino, Armani, Urban Outfitters vagy Sacai, és olyan magazinokban vagy magazinokon szerepeltem, mint a Vogue, a Harpers Bazaar vagy Madame Figaro. Ebben a szakmában vannak nagy pillanatok, amikor először látod magad egy magazin címlapján, vagy amikor az első nagy bemutatón sétálsz végig a kifutón. Az első Vogue esküvői címlapom egy valóra vált álom volt. Minden egyes alkalommal hatalmas megtiszteltetés, és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek megszokni.
Általában mivel térsz haza az utazásaidról?
Mindenhonnan, ahol járok, emlékeket és érzéseket viszek haza, többnyire tudat alatt. Nagyon szeretek kis, helyi termelőktől származó árukat hazahozni. Különös kötődésem van az ecetekhez és a mézhez, s bár egyesek számára talán őrültségnek hangzik, nem egyszer utaztam már tökkel, articsókacsokrokkal, friss kenyérrel és doboznyi erdei bogyóval a hátizsákomban, amit drága édesanyámnak akartam megmutatni. Ezek mind hazajutottak, és egyedi ajándékként megszolgálták a céljukat, így megörökíthettem megoszthattam másokkal is az utazásaim ízét és érzését.
Photos: Marta Weronika Orlikowska | Instagram
Contact Ola Szwałek | Instagram
Folytasd az olvasást a H&H 7. számában!
RENDELD MEG ITT
Kortárs szemlélettel alakítják át Vilnius 500 éves óvárosát
Kerámiakollekció a festészet nyelvén
