TASTE | Lőrinc Katalin

Az elmúlt évtizedek során számos európai társulatnál megfordult már Stockholmtól Brüsszelig. Lőrinc Katalin a kortárs táncművészet ikonikus alakja, aki nem csak akkor figyel testére, ha koreográfiáról van szó. Két évvel ezelőtt tartott TED-előadásában sokak szemét nyitotta fel azzal kapcsolatban, miért is jó, ha meghalljuk azokat az üzeneteket és jelzéseket, amiket saját testünk súg nekünk.

Bár Kati nemrégiben esett át egy csúnya betegségen (ami az étkezési szokásait is igencsak felülírta), szeretettel fogadott minket újlipótvárosi otthonában. A hamisítatlanul eklektikus „művészlakásban” manírnak és őszintétlenségnek nyoma sincs: emléktárgyak, kedves nippek, mese- és szakkönyvek, festmények és grafikák váltják egymást, de akad itt jónéhány levél is, melyeket Kati gyerekei, Lili, Kata és Andris írtak a Mikulásnak, és néha előbukkan a tizenhat éves Shira macska is valamelyik sarokból. Mi volt az az ominózus desszert, ami karácsonykor náluk az asztalra került (s azóta is az ünnepi menü része), illetve milyen „baleset” érhet egy szépreményű almáspitét? Kati ezekről is mesélt nekünk.

Szüleid balettmesterek voltak, te pedig tizenegy évesen kezdtél el balettozni. Fegyelem, mértéktartás, perfekcionizmus (akár még önsanyargatás is) – valahogy azt képzelem, ezek voltak a meghatározóak gyerek-, illetve fiatalkorodban. Tévednék? Hogyan emlékszel vissza?

Persze, sanyargattam magam én is rendesen. Voltak „testformáló” trükkjeim (mint: nylonfóliába csavart combokkal hason fekve terpeszben aludni, vagy a rüsztöt önsúllyal „betörni”, és hasonlók) – egy ideig éheztettem is magam rendesen, amikor elkezdtem volna serdülni…

„A tested súg” előadásodban arról (is) beszélsz, mennyire háttérbe szorítottuk a saját gyermeki kíváncsiságunkat, mennyire elfelejtettünk „olvasni” a testünk jelzéseiben. Te mit mondanál, hogyan lehet mégis előcsalogatni, felébreszteni ezt a szunnyadó kíváncsiságot? Vannak esetleg bevett praktikák, amik működhetnek?

Jellemvonásokat, lelki-szellemi adottságokat nehéz „előhívni”, „megteremteni” – az, hogy valakit érdekeljen a rajta kívül (is) álló világ, ahhoz önmagában nem elég egy szándék. Azt gondolom, hogy a gyakori környezetváltozás, ingergazdagság segíthet ezen, tehát, nem megülni, begubózni a jól megszokottban, a biztonságosnak tudottban. Nyilván óvatos az ember, körültekintő, de az emberi kapcsolatai révén engedje magát ide-oda elindulni.

Az is eszembe jutott, miközben hallgattalak, hogy tulajdonképpen te az intuitív étkezésről beszélsz. Ez a fogalom 1995-ben látott napvilágot, amikor is Evelyn Tribole és Elyse Resch megírták könyvüket „Intuitive Eating” címmel. Ez a fajta adaptív étkezési mód tulajdonképpen azt takarja, hogy ahelyett, hogy szigorú diétázási szabályokat követnénk, a testünk szükségleteire figyelve táplálkozunk. Ez most akkor áldás vagy átok, mennyire könnyű vagy nehéz feladat ez? Kiváltképp a mai korban, amikor egyre többen vannak azok, akik valamiféle ételintoleranciával küzdenek. Te hogyan élted ezt meg?

Szerencsémre nincs semmilyen ételintoleranciám vagy allergiám, illetve nem tudok róla – a mi generációnknál még ez ritkább is. A múltra visszatekintve ezt azzal egészíteném ki, hogy azért igen nagy tudatosság, tények ismerete is kísérte az én intuitivitásomat, vagyis: már tizenkétéves koromtól tanulmányoztam a különböző tápértéktáblázatokat, melyik ételféle mit tartalmaz és az mire jó. Tehát azért mindig volt egy tudásom arról, hogy amit intuitíve magamhoz veszek, az mit tartalmaz, mit jelent a testem számára. És ez valahogy mindig visszafelé is igazolta, hogy a testem úgy választ, ahogyan az neki a legjobb. Itt és most azonban van egy mindent felborító, új tapasztalatom: egy elég ronda nyelőcső gyulladáson mentem épp át (én, aki még sose voltam beteg, de ez most egy posztcovid-dal párhuzamosan belobbant). Volt néhány nap, hogy semmit nem tudtam megenni, csak pár csepp lét, és aztán szigorú diétát írtak elő nekem. Azt élem meg, hogy ebben a helyzetben hiába vagyok intuitív, defektesen ez az üzemmód nem működik… Durva. Én, aki minden reggelemet egy kipréselt narancslével kezdtem az elmúlt pár évben, azt érezve, hogy mennyire jólesik, most szigorúan el vagyok tőle tiltva, mint valamitől, ami savképző. Szóval, most kicsit borult a szisztéma. De majd visszaáll…

Az előadásod alatt azon gondolkodtam, hogy nekünk közép-kelet-európaiaknak mintha nagyobb erőfeszítés lenne megbarátkoznunk az intuitív étkezéssel. Egyszerűen mást neveltek belénk: „Csak még egy falatot…”, „Ezt a mama kedvéért…”, „Az étel nem játék”, illetve „Fel nem állsz az asztaltól, amíg ezt meg nem eszed” – és hasonlók. A szüleink, nagyszüleink generációja akár divathóbortnak is gondolhatja az intuitív táplálkozást, de lehet, hogy a gyerekeinknek már természetes lesz ez a felfogás. Mit gondolsz?

Borzalmasak ezek a becsípődések, és nem csupán azért, mert már emiatt is túlsúlyos generációk hada nőtt fel, hanem, mert egyúttal olyan generációk, akik nem képesek önállóan gondolkozni a táplálkozásukról, hanem mindig valami normát fognak követni. Ha felnőnek és már nincs ott a szülő, akkor valami más, szintén kívülről diktált normákat, és tudjuk, hogy ma, a közösségi média korában ez szédületesen szélsőséges. Bele lehet őrülni, egyik helyen azt olvassa, hogy tojást nem szabad enni, mert ilyen vagy olyan káros, a másikon azt, hogy napi egy tojást mindenképp egyen, mert… És ehhez hasonlók… Így meglepő, hogy az emberek bizonytalanságban élnek, és  a saját egészségüket teszik tönkre?

Nem tudom, mi lesz a mi gyerekeinkkel… Én a sajátjaimat (bár kicsi korukban többnyire ugyanazt ette mind a három: virsli, hasábburgonya, saját készítésű pizza, vaníliás puding, ezek voltak a sztárok) hagytam szépen önállósulni (ki mit hogyan), azokon a kereteken belül, amiket meg tudtam oldani. A pizza volt erre a legjobb: egy óriási tepsiben készítettem, és négyféle teteje volt, aszerint, hogy melyik mit szeret: mennyi sajt vagy paradicsom, satöbbi. Aztán elég eltérően alakult az ízlésük. A fiam, aki gyerekkorában alig volt hajlandó valami zöldséget és gyümölcsöt enni, most boldogan él egy vegán háztartásban! A nagyobbik lányom, aki a legkülönb allergiákkal és immunrendszeri problémákkal él, rendkívül egészségtudatos, kimondottan a bio élelmiszerekre hajt, így érzi jól magát. A középső gyermekem is sokat változtatott az étrendjén saját megfontolásból, pedig ő volt a nagyüzemi hasábburgonyafogyasztóm korábban.

Lehet, hogy jobban jártak volna, ha szigorúbban veszem gyermekkorukban, hogy pontosan mit egyenek, de ez nem következik belőlem mint nevelési elv. Más téren sem szabályoztam őket: hagytam, hogy mindegyik azt csinálja, amihez kedvet érez. Belőlem ez jön. Ha én igénylem a saját életemben a szabadságot, akkor máséban sem korlátozom.

És még néhány kérdés az ételekről…

Az első étel, amit készítettem:
Az sajtleves volt, tizenhároméves koromban. Korábban is csinálgattam dolgokat az anyukám mellett a konyhában. Akkoriban fogyókúrás receptkönyvet írtam, a Balettintézetbe jártam, és a receptkönyvből csak néhány dolgot próbáltam ki, tele volt kamuval. De ezt a sajtlevest kipróbáltam, és jó is volt.

Mi az, ami szerinted nem hiányozhat a vasárnapi ebédlőasztalról?
Hát, ott kezdődik, hogy virág vagy gyertya – szezonálisan legyen valami, ami feldobja az asztalt. Étel szempontjábó gyakorlatilag majdnem mindegy: olyan legyen, aminek mindenki örül. Köretből többféle, innivalóból is többféle.(…) Nade, ami az én vasárnapi ebédemnél mindig van az asztalon, az a desszert. Ebéd desszert nélkül? (…) Mikor megkérdeztem, mit főzzek, mi legyen a vasárnapi ebéd (az azért mindig egy ilyen körkérdés volt), akkor (a gyerekeim) hozták azt a néhány standardot, de leves nem nagyon volt köztük. Maximum a hogy paradicsomleves, túrógombóc kombó. Az úgy rendben volt!

Melyik az az étel, ami a legnagyobb komfortot adja neked?
A saját salátáim. A maradékokból valamit mindig össze tudok rakni. Improvizálok, hogy mi legyen benne: legyen benne ez, legyen benne az, ilyen vagy olyan öntet. És nemcsak az inspiráción múlik, hanem hogy mi az, ami éppen van hozzá. És ettől valahogy mindig jól jön ki a dolog, mert finom is, egyszerű is, és megvan az az érzésem is, hogy most végre elhasználtam azt a kis tökmagot, vagy tudtam, hogy nem véletlenül teszem félre azt a kis joghurtot.

Nekem gyerekkoromban édesanyám (illetve bárki a családban) úgy főzött, hogy édesapám nem bírta fizikailag a fokhagymát és a hagymát. Ezt ma úgy hívnánk, hogy allergia, akkor ezt nem tudtuk – nem hisztiből, nem finnyáságból, egyszerűen fizikai tünetei voltak tőle. Na most, ugye úgy főzni Magyarországon, hogy nincs fokhagyma meg hagyma, azért elég nagy kihívás. Például a paprikás csirke az, ami az egyik ilyen nagyon jó emlékételem. Ott nálunk nem hagyma volt megpirítva, hanem sárgarépa szeletkék lettek megdinsztelve a zsiradékon. És egyébként olyan radikális különbség nem volt ízben.

Van-e olyan étel, amit akár éjjel kettőkor is nekiállnál elkészíteni?
Például, egy ilyen „összedobom” saláta, ha nagyon kell (és ha vannak hozzávalók). Vagy klasszikusan ilyen a croque monsieur is.

Van olyan alapanyag vagy fogás, amit az elmúlt években fedeztél fel újra?
Sok van! És ezt tulajdonképpen a kommunikációnak köszönhetem, hogy újra felfedeztem a medvehagymát. Voltam egy nagyon rövid időszakot a Pécsi Balettnál is a nyolcvanas években, és ugye a Mecsek az közismerten a medvehagyma „hazája”. Mentünk át kocsival a Mecseken, én meg megkérdeztem, hogy „mi ez a büdös?” Hát, a medvehagyma, most nyílik – mondták. Akkor még az nem volt divatban. De ilyen volt például a madársaláta is, amit imádok. Az édesanyám, aki Németországban született, gyerekkorában ilyeneket evett, de hát itthon egyáltalán nem volt. Részemről újrafelfedezést jelentenek a keleti fűszerek: curry, tandoori-masala.

Mit gondolsz, mit eszünk majd száz év múlva?
Azt gondolom, nem lesz nagy különbség. Alapjában az emberi test nem változik annyit száz év alatt, hogy az, amivel táplálja, olyan sokat változzon. Lehet, hogy a forma fog változni, az elkészítés technológiája, a tálalás divatja, hogy hogyan eszünk.

Van olyan, amivel ki lehet üldözni a világból?
Pacal. De nem kóstoltam meg soha. Csak egyszerűen az, hogy pacal?! Ilyet én nem. Meg ezek a paprikás–zsírban úszó dolgok, mondjuk.

A nagyi főztje:
Nekem már nem éltek a nagyszüleim, amikor megszülettem. Az édesanyám paprikás csirkéje, amit említettem már, az kifejezetten olyan volt, hogy húszéves koromtól, amikor gyakorlatilag külföldön éltem és valahányszor hazajöttem, már előre megírtam: „paprikáscsirke, almáspite”. Nagyon jól csinálta anyám az almáspitét, igazi vajas tésztával. És a karácsonyi vacsora! De az talán attól olyan jó emlék, hogy csak karácsonykor volt mindig, és az is diétás volt. Nagyon egyszerű volt: csirkemellet zöldborsóval főzött meg anyám, és utána egy vajas-tejes bechamellel behabarta – kész, ennyi! És utána egy olyan puding, amin mindenféle gyümölcsök voltak: vett mélyhűtött málnát, narancs volt benne, ananászbefőtt. Azóta is csináljuk egyébként a testvéreimmel: ez a puding ez egy kötelező kűr. (…) Kíváncsi vagyok, hány generáción megy még tovább.

Mumusételek:
Mondjuk a főzelékek, amik habarásban úsznak. De én nem szeretem a halászlét sem például, pedig nagyon szeretem a halat.

Mi volt az a menzaétel, amit nem szívesen ettél meg?
Hát, ezek a löttyös főzelékek: volt benne egy darab kolbász, amit körülvett valami zsír. Többnyire ez az a műfaj, amit nem szerettem a menzán. Nem voltam egyébként válogatós. Tizenegyéves koromtól a Balettintézetbe jártam, ahol mindenki fogyókúrázott, és akkor begyűjtöttem a süteményeket, amiket a barátnőim nem ettek meg. Aztán eljött az a korszak, amikor én is elkezdtem fogyókúrázni.

Mi jut eszedbe erről: konyhakatasztrófa?
Hát, először is van előttem egy kép, amikor földhöz csaptam a paradicsomlevest! Akkor épp semmi sem sikerült. De igazából gondolom, nem ez a konyhakatasztrófa, hanem, amikor egyszerre csinálsz dolgokat, rosszul időzítve, nincs hely már a munkafelületen, a mosogató is tele van, hirtelen elvéted a sorrendet, valami elkészült korábban, mint ahogyan kellett volna… Nekem ez a konyhakatasztrófa.

Már fiatal felnőtt voltam, egy almáspitét készítettem anyámmal, kivettük a sütőből, és ki akartuk tenni az erkélyre, hogy gyorsan hűljön. Kicsúszott a kezemből a tepsi, és kiborult az erkélyen. Anyám mondta is: „Jaj, de jó, hogy pont ma reggel mostam föl!” Bekotortam azt a maszlagot egy nagy lapáttal, amiből lett egy fura pép, és amikor kicsit kihűlt, akkor az egészet összegyúrtam, kis golyókat csináltam és meghempergettem darált dióban. Nagyon finom volt!

Ha kíváncsi vagy, milyen kérdéseket tettünk még fel Katinak, nézd meg a videót!

Fotók: Mohai Balázs

Lőrinc Katalin | Instagram

• design
• art
• gasztronómia
• videó
• konyha
• recept