Sokféleképp lehet élni. Mehetünk azon az úton, amin illik vagy szokás, amit a környezetünk predesztinál számunkra. Vagy meghallhatjuk azt a bizonyos dallamot, a szívünk hangját, ami az ismeretlenbe hív minket – ki tudja, lehet, hogy épp ez a váratlan, új utazás adja meg a harmónia komfortját. Mert amikor a dolgok a helyükre kerülnek, valahogy leegyszerűsödik minden. Napsütés, espresso a csészében, új otthon az ígéret földjén. Ez a Terra Poetica története.
Kampler Éva mindig is nyári lány volt. Az Alföldön, Szegeden született és nőtt fel, és igazán akkor érezte elemében magát, amikor hét ágra sütött a Nap. Az egyetemet követően Budapestre költözött és PR-marketing területen helyezkedett el. Élvezte a főváros pezsgését, a kreatív munka kihívásait, a Pozsonyi úti irodához tartó sétákat Újlipótváros árnyas fái alatt. De valami motoszkált benne, egy egészen halvány hiány – tulajdonképpen rendben csordogált az élete, de valahogy azt érezte, nem a saját sorsát éli, a lelke valahol lemaradt útközben.
Ekkoriban open office-ban dolgozott és egy zajosabb napon a csevegés helyett a zenehallgatást választotta, amikor megszólalt egy olasz dal. Valami fellobbant benne, mintha egy egészen ősi hívás szólította volna meg – megtalálta, amit keresett. Korábban francia nyelvet tanult, ezért rögtön megkereste régi tanárát, tud-e olasz szakos kollégát és nemsokára már a tankönyveket bújta. Közben eljött a Covid, de ez nem vette el a kedvét, ráadásul egy újabb mérföldkőhöz érkezett: mindig is szerelme volt a gasztronómia, a nagyapja is szakács volt, ezért amikor lehetett, elvégezte a Culinary Institute of Europe kulináris művészetek képzését, közben pedig gasztronómiai rovatot írt egy online magazinnak szezonális ételekről, receptekről. Szakmai gyakorlaton a Káli-medencében, a Kővirág étteremben volt, ahol megtapasztalta, hogy milyen, amikor a mozdulatok beszélnek, a kéz diktál, nem a száj, és arra kíváncsiak az emberek, hogy amit elképzeltél, miként alkotod meg a valóságban.
Úton volt, de még nem érkezett meg. Tavaly januárban találkozott egy lehetőséggel, ami egy angol nyelvű római gasztronómiai képzés volt, ahová felvételizett – és nyert. Mindenféle komolyabb vívódás nélkül összecsomagolt és az olasz fővárosba költözött, hogy egy multikulturális társaságban magába szívjon mindent, amit a dolce vita földjén lehet. A legnagyobb élményt a mindennapiság adta számára, azok a tünékeny pillanatok, emberi gesztusok, hangok, ízek, illatok és sors-töredékek, amiknek tanúja volt. Belátni a kulisszák mögé, lebontani a közmegegyezéssel létrejött olasz kliséket, majd megmutatni ezt másoknak frissítő gondolat volt számára. Mert persze, van pasta és pizza, van hektikus közlekedés, érzelmekkel teli, hangos kommunikáció, van Bialetti és Vespa, de van sok minden más is. Ragyogó paradicsom a kis termelői piacon, újságpapírt forgató idős urak a teraszon, generációkon átívelő tradíciók, van tejszínhabbal töltött maritozzo, amit nem szépen, csak élvezettel lehet enni, pára Délen, szél Északon. Új ablakok nyíltak számára a világra, ezért újra fókuszba került számára a történetmesélés és az esztétika a kliséken túl. Írni kezdte a Terra Poetica blogot, hogy nyomot hagyjon és megmutassa, milyen itt az élet akkor, amikor nagyon igazi.
A kurzus vezetője, Camilla családjával Firenze mellett működtet egy kastélyt, a Castello di Volognanót, ahová néhányukat elhívta egy egyhetes táborba. A program során a környék borászatait és gasztronómiai valóságait látogatták végig, esténként pedig különleges vacsoravendéggel ülték körül a kastély nagy étkezőasztalát. Be kellett mutatkozniuk, ő pedig egyik alkalommal megemlítette a Terra Poeticát, ami rögtön felkeltette a hallgatóság figyelmét: olyannyira, hogy végül munkához is ez juttatta, hiszen felajánlották neki a kastéllyal való marketing-kommunikációs együttműködést. Szinte ugyanilyen hirtelenséggel született a Gestikuli kártyajáték gondolata, amit gyerekkori barátnőjével, Háló Veronika Rózával készítettek közösen. Álmodott egy tárgyról, ami kompakt, mégis érzékletes módon tudja közel hozni az olasz kultúrát bárkihez, a messze földön híres kézmozdulatok, azaz gesztusok a megfelelő kifejezésekkel kísérve pedig tökéletes alapot szolgáltattak erre.
Ugyanígy történt, hogy gondolkodóba esett, vajon érdemes lenne-e olyan sétákat tartani, amiken megmutatja útitársainak Rómát vagy más városokat a saját szemüvegén keresztül – erre másnap landolt egy e-mail a fiókjában, amiben erről érdeklődtek úgy, hogy nem volt meghirdetve. Elvállalta, amiből egy élményekkel teli, tanulságos alkalom lett, még több inspirációt adva. Fontos lett neki, hogy megmutassa azt is, a magyar és az olasz kultúra milyen metszéspontokon találkozik, hiszen a két ország meglepően sok dologban hasonlít. Mivel Szerb Antal és az Utas és holdvilág a szívében fontos helyet foglal el, úgy döntött, épít erre programot, amin jelenleg az utolsó simításokat végzi.
A mottója azóta is az ‘Una storia sulla pura bellezza’, vagyis ‘Egy történet a tiszta szépségről’. A történet persze nem mindig könnyű, nem egyszer torpan meg ő is, de ahogy mondja, nem a tökéletest kell keresni, hanem azt, amiről azt hisszük, hogy boldoggá tesz minket és meleget ad. Ez pedig, azt hiszem, a legjobb példája annak, hogy milyen, amikor a zajból megpillantjuk az ösvényt és elindulunk a helyes irányba – legyen bármilyen váratlan vagy éppen kihívásokkal teli, a szívünk mutatja az utat, az élet pedig megtart.
Ahol a pékáruk és a partik találkoznak
Kyoto House: A japán örökség és az ukrán design fúziója
