A magyar Pictorial Collective dokumentarista fotós kollektíva egy hosszú távú projekt során a Petőfi Sándorról elnevezett utcák lakóit örökítette meg, képeik a mai magyar társadalomról adnak szubjektív pillanatképet. A kollektíva két tagját, Bácsi Róbert Lászlót és Mohai Balázst kérdeztük szervezésről, utazásról, különleges találkozásokról, a magyar vidékről és Petőfiről.
Ami Lengyelországban Adam Mickiewicz, Ukrajnában Tarasz Sevcsenkó, az Magyarországon Petőfi Sándor. A romantikus, a nemzet szabadságáért harcoló, ellentmondásos, illetve a legkülönbözőbb politikai rendszerek által ki- és felhasznált, nagybetűs költő. Lengyelországban Mickiewiczről több mint 1100, Magyarországon Petőfiről több mint 2800 utcát neveztek el – talán ez a szám is jelzi a magyar költő kultuszának nagyságát.
Rengeteg helyen jártatok, rengeteget utaztatok. Hogyan szerveztétek meg az utakat?
Mohai Balázs: Sok egyeztetés és tervezés előzte meg a tényleges munkát, a fotózás indulása előtt Virágvölgyi Istvánnal, a kiállítás kurátorával is többször beszéltünk. Mindenkire jutott néhány terület, ezeket érdeklődés, helyismeret és más szempontok szerint osztottuk szét. Voltak népszerűbb régiók, de az egyik legizgalmasabb dolog ebben a projektben éppen az volt, hogy felkerekedhettünk, és nekivághattunk az ismeretlennek. Valljuk be, nem sok olyan ember van, aki szegről végre ismeri a saját országát, olyan pedig még kevesebb, aki minden Petőfi utcát ismer. Én választottam olyan megyét, ahonnan a családom származik: volt már némi tapasztalatom arrafelé, de szerettem volna még több mindent megélni arra. A másik választásom pedig egy olyanra esett, ahol szinte sosem jártam, és csak tipikus prekoncepcióim voltak azzal kapcsolatban, hogy majd vajon mit fogok látni. Ezek mellett pedig természetesen spontán is haladtunk, ha munka vagy magánjellegű utazás miatt jártuk az országot, akkor be-benéztünk Petőfi utcákba, és meglátogattuk a Petőfi-emlékhelyeket. Szakács Emese Bíborka is segítette a munkánkat, például mindezt térképre vitte, így egy idő után egész szépen át tudtuk látni, hogy hol jártunk már.
Körülbelül másfél évig tartott a projekt. Közben folyamatosan tartottátok a kapcsolatot, beszéltetek egymással a képekről?
M.B.: Folyamatosan kommunikáltunk, találkozókat és online megbeszéléseket tartottunk, mutogattuk egymásnak a képeinket. Az azóta elhunyt Móricz-Sabján Simonnal egyébként is hosszú telefonbeszélgetéseink voltak, de ebben az időszakban voltak a legintenzívebbek. Egyszer elkapott egy kétnapos vihar valahol Borsodban amikor amúgy sem haladtam a munkával – ő tartotta bennem a lelket, ötleteket adott a távolból, de elsősorban meghallgatott és továbblendített a munkában. De mindenkire lehetett számítani. Ez a Pictorial Collective erőssége. Szakmai féltékenység nélkül támogattuk egymást, és örültünk, ha valaki elhozott egy jó képet valahonnan.
B.R.L.: A képek készülése közben folyamatosan néztük, ki mit csinál. Volt persze, amikor az ember nem igazán érezte, hogy mit kezdjen az adott hellyel, vagy nem talált érdekességeket. Sokszor elég volt csak azt mondani a másiknak, hogy engedjen el minden elvárást, és ne megfelelni akarjon, hanem csak csinálja azt, amit szívesen csinálna. Azért is vagyunk kollektíva, hogy segítsük egymás munkáját – jók voltak ezek a beszélgetések és az is ösztönző volt, amikor tudtuk, hogy valaki most a csapatból pár napot megint elutazott, és ezt csinálja. Olyankor mindig nagyon vártam, hogy én is mehessek.
Hogyan fotóztátok az embereket? Mindig szóba elegyedtetek velük?
M. B.: Minden esetben beszélgetés előzte meg a fotózást, vagy legalábbis a kép elkészülte után mindenképpen megtörtént a kapcsolatfelvétel. Cél volt, hogy ne streetfotókat készítsünk, hanem tényleg elmélyedjünk a történetekben. A kiállításon nem erre fektettük a hangsúlyt, de tervezzük a projekt utóéletét is, ahol erősebb szerepet kaphatnak a háttértörténetek is.
Volt valamilyen emlékezetes találkozás, történet az utazások, fotózások során?
M. B.: Minden elkészült képhez tartozik történet, de legalább ennyi tartozik az el nem készült képekhez is. Több ezer helyen voltunk, ahol próbálkoztunk, beszélgettünk, beengedtek minket udvarokba, nappalikba – de aztán vagy nem akart szerepelni az illető vagy vizuálisan nem volt érdekes, ezért nem készült kép, esetleg kimaradt a válogatásból. A tiszaugi Petőfi utcában például órákon át hiába kerestem témát, amikor egyszer csak kigördült elém egy háromkerekű járgány, rajta Mária néni és egy Petőfi Népe feliratú láthatósági mellény. Évtizedeken át ő hordta a Petőfi Népe újságot. Miskolcon pedig egy jellegtelen emléktábla miatt leszólítottam valakit, hogy tud-e valamit a hely és Petőfi kapcsolatáról. Mondta, hogy menjek fel az irodájába, megmutatja, hol aludt a költő. A teljesen felújított házban bekísért egy raktár-irodába. Kísérteties volt megnézni azt a sarkot az ódon falak között.
B. R. L.: Nagyon sok érdekes történettel, emberrel találkoztunk. Volt, hogy egy kis faluban sétálgattam, és megláttam egy nagyon aranyos kis parasztházat, de nem volt sehol senki. Pár házzal távolabb egy udvaron nagy sürgést-forgás volt, ezért becsöngettem, és pillanatok alatt egy disznóvágás közepén találtam magam. Végül elvittek a parasztházhoz, ahol találkozhattam a 92 éves Margit nénivel – pár hete ki akarták rabolni, ezért eleinte kicsit bizalmatlan volt, de végül beengedett és fotózhattam. Máshol pedig olyan jóban lettem egy családdal, hogy meghívtak ebédre, az unokájukkal járkáltam a gazdaságukban, és azóta is levelezünk.
Meglehetősen nagy kontrasztok is megjelennek az egyes, Petőfiről elnevezett köztereken. Bennetek milyen kép rajzolódott ki a magyar vidékről?
M. B.: Csodálatos volt ez a másfél évnyi, hullámvasúthoz hasonló utazás. Gyönyörű tájak, szürke unalmasság, pusztuló emlékek. Kedves emberek könnyekig meghatódva és bezárkózó mogorvaság. Hihetetlen szegénységben boldogság és gazdag ridegség, illetve mindezek keveréke. Ez a projekt nem ad választ kérdésekre, viszont reményeim szerint elgondolkodtat és nyitottá tesz, útra indít: járjon ezentúl minden vállalkozó kedvű úgy, hogy útja során megfigyel pár Petőfi utcát. A sok vegyes élmény összességében szürkeséget mutat, mint a saját életünk. De azért jobban járunk, ha nem így tekintünk rá.
B. R. L.: A személyes tapasztalatom az, hogy alapvetően elég nagy szegénység van az országban. Próbáltunk figyelni arra, hogy ez az anyag ne csak erről szóljon, ám ez nehéz volt. Sok helyen jelentős az elvándorlás, az elnéptelenedés, de sokszor találkoztunk olyan emberekkel, akik, attól függetlenül, hogy szegények, élik az életüket, próbálják jól élni. Mindenesetre lenyűgöző volt az, hogy mennyire leleményesek a magyar emberek. A humor is lényeges volt, hogy egy-egy kép láttán azt mondja valaki, „na, ez tipikus magyar”, és kicsit elmosolyodjon.
Szerintetek mit jelent ma a magyar emberek számára Petőfi és a költészete?
B. R. L.: Sokszor találkoztam olyanokkal, akik büszkék voltak arra, hogy Petőfi utcában laknak, és ezek az emberek nyilván ismerték a költészetét. Voltak, akik megfogalmazták, hogy az, amiket Petőfi kétszáz éve írt és amiért harcolt, az sajnos aktuálisabb, mint valaha. Általában úgy éreztem, azonnal a szabadsággal vagy az azért való küzdelemmel kötik össze Petőfi nevét. De volt olyan is, aki szerintem nem is gondolkozott el ezen egészen addig, amíg fel nem tűntünk.
Mi a kedvenc Petőfi-versetek, sorotok?
M. B.: Én magam rendkívül türelmes ember vagyok, mégis így kezdődött Petőfivel a barátságom: „Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére!”
B. R. L.: Petőfinek sokszor inkább azokat a verseit szerettem, amiket nem tanítottak, ezek hihetetlenül jól visszaadják azt, hogy egy ilyen fiatalember mennyi mindennel küzdött önmagában és a világban – ahogyan manapság is a fiatalok, de úgy általában mindenki. 2021-ben, amikor Örményországban voltam, találkoztam egy öregemberrel, aki, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, elmondta, hogy a kedvenc költője Petőfi, majd el is szavalta Az őrült című versét. Azóta nagyon szeretem ezt a verset, mert sok minden benne van arról, hogy milyen a világ, és a haragomat is tökéletesen leírja, amit érzek emiatt.
„De mit kacagok, mint a bolond?
Hisz sírnom kellene.
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhőszemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre hull, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?... sár.”
Pictorial Collective | Web | Facebook | Instagram
Pictorial Collective: Petőfi utcák népe – Szubjektív fotós látlelet a magyar társadalomról
Capa Közont (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)
2023. október 1-ig
Kiállító fotográfusok: Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, Móricz-Sabján Simon †, Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám és Végh László, a Pictorial Collective tagjai
Kurátor: Virágvölgyi István
Borítókép: © Bácsi Róbert László
Palvin Barbara Vivienne Westwood ruhában vonult oltár elé
Ígéretek, csalódottság, összefogás: így zárult a vilniusi NATO-csúcs
