Érzékszerveink sorában általában utolsóként említjük a szaglást, pedig izgalmas és a többi érzékünktől sokban eltérő eszközünk. Ráadásul pont olyan, amit még nem sikerült digitális nyelvre fordítani. Következik a DIALOG tematikus hónap harmadik Hype Lab cikke!
Aznap, mikor illett volna nekiállnom ennek a cikknek, épp elvesztettem a szaglásomat. Annyira demotivált lettem, hogy kellett egy újabb nap, hogy hozzászokjak ehhez a szokatlan állapothoz, és bele tudjak vágni az írásba. Holisztikus szemléletű emberként eddig sem becsültem alá a szaglás jelentőségét, de így, hogy megfosztott tőle a Covid, még inkább felértékeltem. És ezzel tudom, hogy nem vagyok egyedül! Mégis, ismét felmerült bennem a gondolat, ami sokat foglalkoztat: ha a világjárvány hatására pont hogy felismerjük, mennyire fontosak a fizikai tapasztalásaink, mennyire létfontosságú, hogy újra erőteljesebben kapcsolódjunk a testünkhöz, ráadásul meghalljuk a jelzéseit, ne csak a bajban, hanem már jóval azelőtt; a sok szobában, képernyő előtt töltött idő után pedig még azok is alig várják, hogy nagy, természetben, vagy legalább a városban tett sétákkal kompenzáljanak, akik azelőtt egyáltalán nem tulajdonítottak ennek jelentőséget. Akkor hogy lehet, hogy ebben az élethelyzetben indul útjára a metaverzum, kongatják a fizikai világ vészharangjait a jövőkutatók? Ezekre a kérdésekre nem fogok válaszolni ebben a cikkben, hiszen a Hype&Hyper oldalán egy egész hónapon át foglalkozunk a digitális és az analóg világ párhuzamos jelenlétével, ellentétes mivoltával. Ebben az írásban az érzékeink felértékelődésével foglalkozom, elsősorban a szagláséval, amiről mintha jó pár éven át megfeledkeztünk volna, hogy aztán elemi erővel szembesüljünk újra a hatalmával. Mindehhez pedig Miguel Matos, parfümőr-újságíró-kurátor segítségét kértem.
Immanuel Kant szerint az öt érzék közül a szaglás érdemli a legkevesebb figyelmet. Szerinte ez a legellenszenvesebb és a leginkább nélkülözhető érzékünk, főképp azért, mert sokkal több undorító szagot érzünk, mint kellemeset, utóbbiak pedig csak röpke időre jelentenek élvezetet. “A társadalmunkban a szaglás kapja a legkevesebb figyelmet. A látás, a hallás, de még a tapintás is jóval előrevalóbb, ami szerintem azért furcsa, mert az illatmolekulák akkor is bombáznak minket, ha épp nem szimatolunk. Állandóan.” – kezdi beszélgetésünket Miguel, akivel novemberben, egyik saját illatának bemutatója apropóján találkoztunk a 7scents parfümériában.
Hogy ez miért alakult így, annak feltehetően a nyugati keresztény kulturális hagyományokhoz is köze van: Pázmány Péter érsek egy helyen szarzsákként írta le az embert a 16. században, többek között azokért a kellemetlen szagokért, amiket bizonyos testfunkciók hatására kibocsát. Ez a nézet vezetett többek között a testünk és a szellemünk dualista felfogásához, de ahhoz is, hogy a szaglás kapcsán előbb asszociáljunk gyomorforgató dolgokra, mint éteri élményekre. De nemcsak ez válthatott ki ellenérzést egyházi körökben a szaglással kapcsolatban, hanem az is, hogy egy olyan eszközről beszélünk, ami sokkal direktebben hoz minket kapcsolatba az ösztöneinkkel, mint a többi érzékszervünk, illetve ezt nehezebben is tudjuk befolyásolni, ami az állati természet megfékezhetetlenségét evokálja (ennek neurobiológiai vonatkozásaira később visszatérünk). Az erősen konzervatív viktoriánus korban például a fiatal lányoknak tilos volt tubarózsába szagolniuk, mert félő volt, hogy az érzéki illat hatására felkorbácsolódnak azok a vágyaik, melyeket a társadalmi normáknak megfelelően elnyomva tartottak. Paradox, hogy az illatok manipulatív erejétől az egyház sem tartózkodott, gondoljunk csak a tömjénre, ami jelentősen hozzá tudja segíteni a híveket a transzcendens állapothoz a liturgián.
Az érdekesség az, hogy hiába tudjuk Proust óta, micsoda bombaként tudja berobbantani emlékezetünket egy íz-illat kombináció, hiába a több milliárdos parfümipar, ha megkérdezünk egy mai tinédzsert, melyikről mondana le inkább, a social media fiókjáról vagy a szaglásáról, akkor utóbbit választja (ez egy valós kutatás eredménye).
A szaglásunk tehát addig nincs az érzékelésünk fókuszában, amíg el nem veszítjük. Hiánya azonban akár tragikus mélységekbe is taszíthat: depresszió, étvágytalanság és általános életminőségromlás követhetik, ha huzamosabb időre elmegy a szaglásunk. És még valami: az elkülönültség, a kapcsolódásra való képtelenség érzése. Miguel megmagyarázza: “Amikor két ember egymás közelébe kerül, a testükből kibocsátott molekulák behatolnak a másik szervezetébe az orrán keresztül. Így anélkül is információkat gyűjtünk egymásról, hogy egy szót is szólnánk. A social distancing alatt nem érinthettük meg egymást, de a szaglásunknak köszönhetően mégis lehetett részünk fizikai kapcsolódásban.”
Az illatok befolyásolják a hangulatunkat, a teljesítményünket, a fizikai és mentális jóllétünket. Mind hallottunk már arról is, hogy bizonyos emberekhez tudatalatt azért vonzódunk, mert az immunrendszerünk felismeri, hogy egy tőle merőben különbözőre bukkant, ez pedig a sikeres szaporodásnak lehet a kulcsa. Ami Proust-ot és a neurobiológiát illeti: hogy miért hatnak ránk olyan elemi erővel az illatok, annak magyarázata az agy felépítésében keresendő. A szaglásért felelős kéregállomány közvetlenül belenyúlik az érzelmi memória központjába, az amigdalába és az entorhinális kéregbe. Így az illatok (pontosabban azok a molekulahalmazok, amiket az orrban található receptorokon keresztül azoknak fogunk fel) közvetlenül az érzelmi központba jutnak, megkerülve a talamuszt, ellentétben a többi érzékszervünk pályájával. A tudomány ezzel magyarázza, miért tud a felszínre hozni tudatalatti érzéseket vagy rég elfeledett emlékeket is egy-egy illat.
Visszatérve a testünkhöz való újrakapcsolódásra: beszélgetésünk során Miguel egy portugál filozófus, Maria João Ceitil munkásságára hívja fel a figyelmem. Pôr o corpo a pensar (Making the Body Think) című könyvében Ceitil – akire többek között Georges Bataille francia filozófus gyakorolt nagy hatást – amellett érvel, hogy gondolkodásunk origója a testünk, melynek egyedülálló felépítése miatt lehetetlen, hogy mind ugyanúgy, objektíven érzékeljük a külvilágot. „Egy olyan ember, akinek gyengébb a szaglása és egy másik, akinek intenzívebb, teljesen máshogy fogadja be a külvilágot, így a valóságuk is különböző. Sokan úgy gondolják, hogy az illatok, vagy az álmok becsapnak minket, mert torzítják a valóságot. Szerintem inkább a valóság trükközik! Gondolj bele, egy rémálom mennyire befolyásolja a másnapodat: levert vagy vagy szomorú, tehát ugyanazt a valóságot, amit tegnap egyféleképpen láttál, másnap már teljesen másképp fogod fel. De akkor nem tekinthető-e a valóságodnak az álom is?”– érzékelteti a kérdéseket Miguel.
Ceitil egy egész fejezetet szentel az illatoknak is. Rávilágít, hogy az elmúlt évszázadokban, és napjainkban is, hányféleképpen próbáljuk elnyomni testünk természetes illatait, ez pedig tovább mélyíti a szakadékot test és szellem között. “A szagokra úgy tekintünk, mint állatias jellemzőkre, pedig az önismeret része, hogy ezekkel is kapcsolódjunk.” Persze ne úgy értsük, hogy innentől kezdve ne használjunk dezodort, vagy parfümöt, hiszen Miguel szakmája is éppen az, hogy illatokat kreál. Ugyanakkor bátorságot igényel, hogy félretegyük a racionalitást és átadjuk magunkat az illatoknak, rájöjjünk melyik mit vált ki belőlünk, majd arra is, melyik hogy működik rajtunk, és lehet a személyiségünk, belső világunk kiterjesztése, azaz kommunikációs eszközünk. Ceitil gondolatai az addig – elmondása szerint – rigid és racionális struktúrában gondolkozó Miguel teljes világnézetét átformálták. A könyv hatására rendezte meg annak címét viselő kiállítását is a Los Angeles-i Institute for Art and Olfaction-ben. Az interdiszciplináris kiállítás fókuszában neves parfümőrök alkotta illatok álltak, melyeket emlékek, benyomások alapján készítettek. Az installációk tehát illatokból, fényekből és hangkompozíciókból álltak össze, a látogatók pedig egyénileg rakhatták össze benyomásaikat.
Miguel parfümőr munkáját is egyértelműen befolyásolja ez az attitűd, azaz, hogy emlékekből és benyomásokból merítsen, majd ezeket visszaadja. Munkásságához a személyes és őszinte jellegéből fakadóan könnyű kapcsolódni: gyerekkori élményeit egy uszoda-szagot idéző parfümben idézte fel, olyan egyértelműen, hogy engem is azonnal visszarepített a klór és a vizes fürdőruhám közelébe, de egy kellemes és viselhető parfüm formájában. Legújabb, Electric Dreams nevű kreációja pedig az azonos című, ‘80-as évekbeli filmet evokálja olyan elemekkel, mint a kiégett számítógép füstje, a tutti frutti rágó, vagy az olcsó bor – elég nagy sikerrel.
Ha pedig már úgyis a számítógépeknél tartunk: ne higgyük, hogy nem születtek, születnek törekvések arra nézve, hogy az illatok digitálisan is tapasztalhatók legyenek. Több techcég is dolgozik rajta, hogyan lehetne a szöveges és a hangalapú keresések mellett szaglószervi adatokon keresztül információhoz jutni. Azt már felismerték, hogy a szaglásnak és az illatoknak a tanulásban (például a memória fejlesztésében), az orvostudományban (például a hangulatzavarok kezelésében) és a marketingben (a boltok manipulatív illatában) is jelentős szerepük van, a kérdés már csak az, hogy mindez hogy vihető át a digitális eszközökre, például egy webshopba. Bizonyos természetes illatjegyek megőrzésére is születtek már kísérletek, hogy a veszélyeztetett természetes illatok mint amilyen a jázmin, a szantálfa vagy a rózsa, kódokkal kerüljenek konzerválásra. Egyelőre azonban még nem ismerünk olyan eszközt, ami mondjuk az Instagramot illatbővítménnyel látná el, és a kiposztolt ételfotókhoz szagot is társítana…
És hogy mit gondol minderről a parfümőr? “Köszönöm, én nem kérek belőle. Egy erdő összetett, több millió molekulából álló illatát egy adott évszakban, egy adott időjárásban csak a helyszínen tapasztalhatjuk meg, és én ezt semmivel nem tartom helyettesíthetőnek.”
Miguel Matos portrék: @artistscent / Nagy Gergely Edward
Like a local #3 – Naspolya Nassolda, Szír Center, ONO Poké Bowl
A tálalásdesign alapjaitól a service design módszertanig | Piqniq pakk – 3. rész
