fbpx
Nyomj Entert







Tárgyfétis 5. rész | Termover hőálló edénycsalád

A háziasszonyok vágyálmaként emlegetett tűzálló edények egykor az NDK-ból érkeztek – az üvegből készült, különféle formájú és méretű sütőtálak neve is innen ered: jénai. Azt azonban kevesen tudják, hogy idehaza is létezett hasonló edénycsalád, melyet a Karcagi Üveggyár jegyez. Tárgyfétis sorozatunk aktuális részében a „magyar jénai” nyomába eredünk, többek között az is kiderül, mi a közös Wilhelm Wagenfeld és Suháné Somkuti Katalin formatervezőkben.

Néhány hete a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egyik tantermében két, egymásra megszólalásig hasonlító, furcsa üvegtárgyról készült fénykép került egymás mellé. A Műleírás kurzust látogató diákoknak aznap a Bauhaus intézményéről mesélt az óraadó tanár, majd a prezentáció aktuális diáján megjelenő üvegtárgyakra mutatott, és így szólt: „Találós kérdés: melyik tárgy készült előbb?”. A teremben ülők kíváncsi, vizslató tekintete a vetítővászonra szegeződött – csönd támadt. A tanár azt is hozzáfűzte, hogy a tárgyak közül az egyik ha nem is a Bauhausban készült, de mindenképp köze van ahhoz. A csend továbbra is tapintható volt, így a tanár hozzátette: „Egyáltalán, mi lehet ez a tárgy? Mekkora lehet valójában? Mire használhatjuk?”. A diákoktól különféle válaszok érkeztek: „talán tárolásra használták”, „le lehet zárni”, majd egy fiú azt mondta: „kicsit olyanok, mint azok a jénai edények”.

Hogy mik is voltak pontosan a különös tárgyak, mikor és hol készültek, azt egyelőre nem árulom el. Mindenesetre a fiú, akinek a jénai üvegedények jutottak eszébe, jól tippelt. Jénában indult a Termover tűzálló edénycsalád története is. Minden valamirevaló háziasszony jénaiként emlegeti azokat a különféle méretű és formájú, kerek vagy kissé szögletes üvegedényeket, amelyekben nem csak főzni, tálalni is lehetett az ételt. S hogy ez miért számított korszakalkotó megoldásnak a maga korában?

A tűzálló edények kapcsán valóban a németországi Jéna városa az első, amire asszociálhatunk: Európa-szerte ezek az üvegedények terjedtek el leginkább a háztartásokban a harmincas évektől kezdve, s azóta is elválaszthatatlan részét képzik a legtöbb konyhának. A jénai üveggyárból kikerült háztartási üvegedények többsége a német formatervező, Wilhelm Wagenfeld nevéhez köthető, aki 1923 és 1925 között a weimari Bauhausban tanult, Moholy-Nagy László fémműves műhelyében (Horányi Éva: „Tojásfőző az értéktárból”. Artmagazin, 2019. 17. évfolyam, 5. szám, 12-16. o.). Wagenfeld ahelyett, hogy a Dessauba költöző Bauhausban folytatta volna tanulmányait, a Weimarhoz közeli Jéna városába utazott és az ott működő Schott & Genn Jenaer Glasswerk gyárban kezdett el dolgozni 1931-től.

Suháné Somkuti Katalin: Hőálló mérőedény, 1973-75 (Forrás: Iparművészeti Múzeum, Kerámia- és Üveggyűjtemény, fotó: Regős Benedek)

A gyár már az 1890-es években elkezdett kísérletezni hőálló boroszilikát üvegek gyártásával, ám ezeket ekkor még nem háztartási sütő-főző edényekhez, hanem optikai és laboratóriumi üvegek, hőmérők, illetve gázlámpákhoz használt üvegbúrák készítéséhez használták fel. Wagenfeld érkezésével számos új tárgycsoport jelent meg a gyár kínálatában: elsőként a filigrán teáskanna készült el, majd a különféle formájú és méretű üvegedények következtek.

Míg az európai piacon a jénai üveggyár, addig Amerikában 1915-től kezdve a Corning Glass Works PYREX névre keresztelt üvegtermékei terjedtek el, de hozzánk közelebb is találunk hőálló üveggel kísérletező gyárat. Ez volt a csehszlovákiai Kavalier, amelyet 1837-ben alapítottak Sázava városában. A háztartási célokat szolgáló, csehszlovák boroszilikát üveg a német és amerikai „testvérek” után jóval később, 1958-ban született meg Miloš Bohuslav Volfnak köszönhetően, és a Simax nevet kapta. Ezekkel az edényekkel – a korabeli sajtóorgánumok tanúsága szerint – a magyar közönség is találkozhatott: „A Simax tűzálló főzőüveg abban különbözik a más, főzéshez használt háztartási edényektől, például a zománcozott, kőagyag, porcelán, fém- és műanyag edényektől, hogy áttekinthetőbb s kémiai tulajdonságai szerint sem bomló. Felülmúlhatatlan előnye továbbá, hogy nemcsak főzni lehet benne. A kész étel feltálalására is alkalmas” („Korszerű edényt a háztartásba”. A Hét, 1977. május 7., 22. o.).

A hőálló üvegedények számos kiváló tulajdonsággal rendelkeznek – ezeket a korabeli napi- és hetilapok hasábjain is igyekeztek hangsúlyozni, felkeltve ezáltal a potenciális vásárlóközönség (elsősorban a háziasszonyok) figyelmét. Kiemelték például, hogy anyaghasználatukból fakadóan semmiféle mellékízt nem adnak az ételnek, illetve kitűnő hőtulajdonságaiknak és sima felületnek köszönhetően az étel nehezebben ég oda, mint mondjuk a fémedények esetében. Hangsúlyozták azt is, mennyire praktikus a hőálló készletek használata annak köszönhetően, hogy átlátszóságuk miatt mindvégig szemmel látható, éppen mi zajlik az edényben. Az újdonságként aposztrofált eszközök kapcsán praktikus tanácsokkal is ellátták a felhasználót: így például főzéshez a kerek aljú modelleket javasolták, illetve azt is elmondták, hogy „a tűzálló üvegedényt egyenletesen kell melegíteni, ezért ha nyílt lángon (gáztűzhelyen) főzünk, az edény és a gázláng közé fémszitát teszünk” („Főzéshez és felszolgáláshoz”. A Hét, 1976. március 9., 26. o.).       

Suháné Somkuti Katalin: Tűzálló edény fedéllel, 1973-75 (Forrás: Iparművészeti Múzeum, Kerámia- és Üveggyűjtemény, fotó: Regős Benedek)

Az NDK-ból érkező jénai, a csehszlovák Simax és a „zöldes fényben csillogó szovjet gyártmányú készletek” mellett megjelentek a hazai gyártású tűzálló edények is. Az 1968. május 5-én megjelent Magyar Ifjúság oldalain már gyártóként említik a karcagi és nagykanizsai üveggyárakat, 1976 áprilisában pedig Sárközi Dezső, a Finomkerámiaipari Művek vezérigazgatója számol be a következőkről: „Népszerű lesz a tűzálló háztartási edény is, hiányzó cikk volt a magyar kereskedelemben, eddig csak külföldi áruként vásárolhatta a közönség. A városlődi gyár új terméke a második félévtől kapható” („Homokból valuta. Színes pirogránit díszíti az aluljárót.” Esti Hírlap, 1976. április 15., 3. o.). Az említett gyárak közül a Karcagi Üveggyár volt az, amelyhez nagy reményeket fűztek, és amelynek falai között valóban megszületett „a magyar jénai”, amely a Termover nevet kapta, s amelyet hivatalosan is (a csomagolás tanúsága szerint) tűzálló edénynek neveztek.

A Karcagi Üveggyár 1939-ben kezdte meg működését. Az Üvegipari Művek fennhatósága alá tartozó tizenkét gyáregység más-más terméktípusra specializálódott, így például a Salgótarjáni Öblösüveggyár portfóliójában főképp poharak, kelyhek, a „Tempress” hőálló poharak szerepeltek, az Ajkai Üveggyár változatos mintájú és méretű üvegtálakat gyártott, a Nagykanizsai Üveggyár ampullákat, hőpalackot és hőtárbetétet állított elő (ahogy arról egy korábbi Tárgyfétis-epizódban is részletesen írtunk), a Helia-D kozmetikai csomagolóüvegét pedig a Tokodi Üveggyár készítette.

Karcagon a gyár indulása óta komoly kísérletezés folyt, amelyre az akkori államvezetés is nagy hangsúlyt fektetett: „Az ötéves terv második évében a Karcagi Üveggyárban kiszélesítik a tudományos kutatást. Másfél millió forint beruházással kutatólaboratóriumot és kísérleti olvasztókemencét állítanak fel” (Népszava, 1951. július 31., 4. o.). A gyár alapítója, a később Kossuth-díjas vegyészmérnök, Veress Zoltán dolgozta ki az általa ergonnak nevezett tűzálló üveg gyártását, amelynek nagyüzemi megvalósítása már a gyár falai között történt.

Veress Zoltán mellett a vegyész-tervező Suha Zoltán is fontos szerepet játszott a gyár történetében: Suha 1957-ben érkezett az üzembe, s Veressel közösen fejlesztették ki többek között az úgynevezett repesztett üveget, melyet a köznyelvben „fátyolüvegként” emlegetnek – ezzel a technikával készült a gyár díszműáruinak (váza, gyertyatartó és társaik) többsége. Az említett eljárás során több üvegfajtát használnak, ezeket rétegesen öntik és a különböző üvegfajták eltérő termikus sajátosságai folytán a belső rétegek megrepedeznek – az eredmény egy pókhálószerű felület, amely sajátos megjelenést kölcsönöz az így készült üvegtárgynak. Egy ilyen tárgyra figyeltünk fel mi is a Retrohungary boltjában tett látogatásunk során (amelyről itt írtunk), és csaptunk le a színes, általunk kehelynek vélt portékára.

A Retrohungary polca, melyen többek között a Karcagi Üveggyár színes, fátyolüvegből készült termékei is sorakoznak (Fotó: Rácmolnár Milán)

És most jutottunk el történetünk főszereplőjéhez, a Termover tűzálló edények és az imént említett fátyolüvegből készült „zsákmány” tervezőjéhez, aki nem más, mint Suháné Somkuti Katalin. Suha Zoltán későbbi felesége a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban szerzett képesítést, majd 1966-ban a Karcagi Üveggyárhoz szerződött, és számos dísztárgyat tervezett a vállalat számára. Mint azt egy 1974-ben megjelent művészeti katalógusból megtudtuk, az általunk kehelynek vélt dísztárgy valójában gyertyatartónak készült („Mai magyar üvegművészet”, 1974).

A nagy áttörést azonban az Iparművészeti Múzeum Kerámia- és Üveggyűjteményében is nyilvántartott, 1973 és 1975 között tervezett tűzálló edénycsalád jelentette, amely a Házgyári Konyhaprogram részeként valósulhatott meg. Az edények 1975-ben „A magyar üveg és porcelán a háztartásban” című kiállításon mutatkoztak be elsőként. „…az AMFORA Vállalat kiállításán fényképeztük: A kiállításon szerepelt először a Karcagi Üveggyár hőálló edényei között a Termover tojásfőző, amely az év második felétől kerül forgalomba” („Szép tárgyak háztartásoknak.” Népszabadság, 1975. június 8., 10. o.).

Suháné Somkuti Katalin: Termover hőálló edénycsalád, 1973-75 (Forrás: Iparművészeti Múzeum, Kerámia- és Üveggyűjtemény, fotó: Regős Benedek)

És íme, itt a megoldás a Műleírás kurzuson feltett találós kérdésre: a két, egymásra megtévesztésig hasonlító tárgy közül az egyik Wilhelm Wagenfeld 1933-ban tervezett, míg a másik Suháné Somkuti Katalin tojásfőzője.

A Házgyári Konyhaprogram részeként létrejött tűzálló edénycsaládot és további 22 ipari üzem termékeit az 1975-ös őszi BNV-n is bemutatták: „Néhány szóban feltétlenül emlékeztetni kell a Karcagi Üveggyár hőálló üvegből készített Thermover márkanéven bevezetett edénycsaládjára, amelynek hét tagja megkapta a kitüntető Kiváló Áruk Fóruma minősítést. A konyhai kultúra megteremtésének, az étkezési körülmények javításának követelménye hívta életre – több minisztérium és a Formatervezési Tanács közös koncepciójaként – a házgyári konyhaprogramot. E program megvalósulását segítik a Thermover edények” (Világgazdaság, 1978. november 9., 6. o.).

A Házgyári Konyhaprogram részeként megvalósuló készletek (sütő, főző, tálaló edények, citromprés, almareszelő, konyhai textíliák és a többi) elsőként 1976 májusában a kelenföldi lakótelep bevásárlóközpontjában, a Vas- és Edénybolt Vállalat üzletében kerültek forgalomba, de a nyolcvanas évek elején Balatonfüreden is kaphatók voltak az üveggyár önálló kereskedelmi egységeként megnyílt ajándékboltban („Karcagi üveg – Balatonfüreden”, Veszprémi Napló, 1982. június 16., 4. o.).

A hetvenes évek második felétől kezdve immár nemcsak az NDK-beli és csehszlovák modellek, de a karcagi gyár által jegyzett hőálló üvegedények között válogathattak a háziasszonyok. Hogy ezek közül a magyar konyhaszekrények mélyén mely típusok lapulnak még most is, azt nekünk magunknak kell kiderítenünk.

Felhasznált irodalom: Rakovszky Zsófia: Veress Zoltán, a polihisztor üvegművész (2016, MOME, szakdolgozat)
Külön köszönet:
Novák Piroska
Borítókép:
Termover tűzálló edények (Forrás: Iparművészeti Múzeum, Kerámia- és üveggyűjtemény adattára, fotó: Regős Benedek)


Tárgyfétis cikksorozatunkban a hazai tárgykultúra emblematikus darabjairól mesélünk. Tárgyak és tervezőik nyomába eredünk: kérdezünk, vizsgálódunk, megismerünk. Mayer Kitti és Novák Piroska designteoretikusok négykezese, kéthavonta.

A sorozat együttműködő partnere:

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük