A csendélet, azon belül a vanitas műfajának története több évszázados múltra tekint vissza. A műveken ábrázolt szimbolikus tárgyegyüttesek az élet mulandóságát és hiábavalóságát fejezték ki. Ezt a klasszikus műfajt helyezi új kontextusba Körei Sándor művészete: lírikus alkotásai a hervadás és az idő múlásának narratíváját konzerválják. A magyar képzőművésszel a csendélet műfajának kortárs megközelítéséről, szobrászatról és alkotásról beszélgettünk. Interjú!
Körei Sándor valójában nem szobrásznak készült, hanem grafikával vagy animációval szeretett volna foglalkozni. Mivel tudta, hogy gimnáziumi éveit a bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolában szeretné tölteni, így a biztonság kedvéért a szobrászati szakirányt is megjelölte, és végül ez utóbbira nyert felvételt. „Kissé csalódott voltam, de tulajdonképpen már az első héten szerelem volt első látásra” – mesélte a kezdetekről Sándor. Érettségi után a móri bronzöntödében dolgozott, miközben a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem felvételijére készült, egyetemi tanulmányai alatt pedig saját művészeti nyelvezete is kezdett formát ölteni.
Műtárgyaid tulajdonképpen a festészetre jellemző csendélet műfajának szobrászati átiratai. Miért kezdtél el mélyebben foglalkozni ezzel a művészeti ágazattal? Hogyan indult ez a történet?
Koller Margit képzőművész kurzusának lényege, hogy a különböző évfolyamokról összegyűlt diákok mindig egy megadott hívószóra alkotnak. Az egyik ilyen kurzus címe pedig így szólt: „Hiba: az entitás nem rendelkezik a megfelelő attribútummal.” A feladatot úgy közelítettem meg, hogy elkezdtem vizsgálni az egyes szavakat, és azok jelentéstartalmait. Ezt követően egy adott ponton elkezdtem mélyebben foglalkozni ugyanilyen módon a csendéletekkel is, hogy annak egyes attribútumai hogyan viszonyulnak a mű egészéhez. Egy kicsit erről is szólt a munkám, amit a kurzus keretében megalkottam: tulajdonképpen Czigány Dezső Csendélet almákkal című festményének parafrázisát készítettem el. A műalkotáson látható kompozíció tárgyi elemeit – drapéria, tányérok, almák, borosüveg – az eredeti kompozíció szerint valós tárgyakként helyeztem el a térben. Ezeket az elemeket különálló, azok saját mértani befoglaló méretükre szabott üvegdobozokba zártam, egyfajta lebegő hatást is létrehozva.
A kurzus keretében megvalósult kiállítás alkalmával történt valami: az üvegbe zárt elemek elkezdtek romlásnak indulni. Ez a felismerés mondhatjuk úgy is, hogy valójában a véletlennek köszönhető. További munkáimba már tudatosan építettem be – a csendélet alműfajára, a vanitasra is jellemző – elmúlás motívumát, ezzel egy új szituációt is teremtve további szobraimnak.
Virágok vázával című sorozatodban a növényi elemeket a vázák fölött lebegve, szintén egyesével üveg mögé zárva szemlélhetjük. Milyen filozófiára építed ezt a gesztust?
A munkáim mindig egy saját rendszert kapnak – valószínűleg én is így működöm: van egy analizáló létállapotom, ami az alkotásaimban is nyomot hagy. Majd a végeredményben fontos, hogy az egyes elemek harmonikus egységet alkossanak.
Mostanában sokszor találkozom azzal a kérdéssel, hogy az üveg sérülékenysége vagy súlya miatt, miért nem használok inkább plexit. A két anyag minőségi különbségei mellett viszont az üveg egy új jelentésréteget is magában hordoz. Szerintem, ha egy tárgyat üveg mögé helyezünk, abban a pillanatban az még fontosabbnak tűnik – gondoljunk csak a múzeumokra, vagy otthoni környezetben például a vitrinekre. Így azáltal, hogy az alkotásaim „története” üveg mögé van zárva, a szemlélő tulajdonképpen megfigyelővé válik, aki nem tud hatással lenni arra, ami ott bent történik. Ez egyfajta lezáratlanság, irányíthatatlanság érzetét kelti. Ez volt a célom, hogy az elmúlást minél jobban lecsupaszítva mutassam meg. Mindemellett van ennek egy kettős drámaisága is, ahogy a növények fokozatosan elszáradnak, átalakulnak, de maga a tárgyi kompozíció harmóniája mégis megmarad.
Újabban pedig savmart üvegdobozokkal is kísérletezem. A homályos felület hatására a szemlélők előtt szabálytalan foszlányok rajzolódnak ki: egy-egy virág vagy levél találkozik az üveggel, de mégsem lehet teljesen befogadni, mi történik az üveg mögött. Ezekben a szobrokban tulajdonképpen nem létező növényeket hozok létre, amelyeket fiktív rendszertani névvel is ellátok.
Van-e jelentősége annak, milyen típusú növényeket és vázákat társítasz a szobraidban?
A virág motívumára épülő szimbólumrendszernek nagy történeti vetülete és múltja van, de az én munkáimban azok kiválogatása és rendszerezése sokkal inkább egy intuitív folyamat része.
A felhasznált vázákat eleinte ócskapiacon, régiségboltokban vagy online keresgélve kutattam fel, de úgy érzem, hogy ezeket a lehetőségeket már kimerítettem. Jelenleg például a karcagi fátyolüvegvázák keltették fel a figyelmemet, amelyeket még a hatvanas években készítettek, és egy speciális eljárás során különös repesztett felületet kaptak. Az egyik legújabb munkámhoz pedig egy móri fazekassal dolgozom együtt.
Alkotói folyamatodat jellemzi egyfajta kísérletezés: az eleinte használt mindennapi tárgyakat növénykompozíciókra cserélted, majd azok variációit először transzparens, majd savmart üvegdoboz mögé zártad. Szobraid mellett olyan alkotásaid is vannak, amelyekben a térbeli kompozíciókat újra a képi síkba helyezed.
A kísérletezés azt hiszem úgy egészében is jellemző az alkotói magatartásomra. Nemcsak egy adott témában, hanem különböző technikákkal is szeretek kísérletezni – ilyen például a cianotípia, vagy a fotográfiáim esetében a hosszú záridő technikája is. A fotóimon a virágcsendéletek az egyes elemek mélység-élességének manipulációjával jönnek létre: itt tulajdonképpen az érdekelt, hogyan tudok egy eseménysorozatot egyetlen képbe sűríteni. Valójában ezekben a munkákban egy részlete történik annak, amit a szobraimban is megjelenítek.
A budapesti Molnár Ani Galéria képviselt művésze vagy, legutóbb pedig az Art and Antique művészeti vásáron is találkozhattunk munkáiddal. A műalkotásaid efemer jellege mennyiben befolyásolja a műgyűjtők, vásárlók döntését?
Több mint egy éve dolgozunk együtt a Molnár Ani Galériával, aminek köszönhetően lehetőségem volt több hazai vásáron megjelenni, valamint idén februárban az ARCOmadridon is. Azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a munkáim iránt: elismert hazai és nemzetközi gyűjtők Angliából, Spanyolországból és Norvégiából is vásároltak a munkáimból. Igyekszem figyelni a különböző visszajelzéseket, sokakat a szobrok lírikus, könnyed valója fogja meg. Ami még érdekes lehet a munkáimban, hogy bár kimozdul a szobrászat klasszikus irányából, gyökereiben mégis a klasszikus képzőművészetből táplálkozik. Ma már viszont inkább szárított növényekkel dolgozom, ami egy sokkal irányítottabb szituációt eredményez, de mégis megtartja az eredeti koncepciót.
Ami még egy izgalmas réteget ad a munkáknak, az az, hogy valójában maga az üveg is átalakul az idő múlásával: egy mozgó anyagról van szó, aminek a szerkezete a szilárd és a folyékony között képez átmenetet.
Pályakezdő képzőművészként hogy látod, megtaláltad önmagad ebben a művészeti kifejezésmódban?
Egyelőre nem látom a távlati céljaimat, de úgy érzem, hogy bőven van még mit kibontanom ebben a témában: új utak nyílnak meg benne folyamatosan. A Molnár Ani Galéria jóvoltából áprilisban újra lesz lehetőségem bemutatni a munkáimat külföldön, ezúttal az Art Brussels nemzetközi vásáron. Májusban pedig a Káli Art Park helyszínén tudom kipróbálni, hogyan működnek a szobraim szabad téren is. Az ide készített Columella Illunium munkám léptékében is nagyobb lesz az előzőeknél, valamint itt is a savmart üveget használva, az átlátszatlan felület homályos körvonalú formákká absztrahálja a művet. Az indíttatásaim közé tartozott az is, hogy megmutassam, hogyan reagál ez az üvegfelület a napfényre: annak hatására az egész mű, mintha életre kelne.
Körei Sándor | Instagram
Otthonosan a betonoszlopok között | Plus One Architects
Brutalista víziók | Clemens Gritl munkái
